A rendszerkritikus jobboldalhoz és baloldalhoz közelálló értelmiségiek, politikusok részvételével tartott vasárnap az LMP pártalapítványa konferenciát Magyarország jövőjéről. Akik szerint e kérdés bonyolultabb, mint hogy Bajnai vagy Mesterházy váltsa-e Orbánt, azok bizonyosan érdeklődve várták a válaszokat. És azon politikai fórumot is, amely ezen válaszokat képviselni tudja.

Amennyiben Magyarországon 2014 után összesen három erő – a Fidesz-KDNP, az MSZP-Együtt2014 és a Jobbik – lesz csak jelen az Országgyűlésben, egyesekben hiányérzet keletkezhet. Egy ilyen parlamentben sem a jobboldali liberalizmusnak, sem a balliberalizmusnak, sem az ökoszociális gondolkodásnak, sem a baloldaliságnak, sem az antiglobalizmusnak-antikapitalizmusnak nem lenne képviselete. Mivel ezen Nyugat-Európában jelentős, sokszor meghatározó nézetrendszerek a hazai közéletben egyaránt és egységesen marginálisak (Magyarországon például 1990 óta nincs se szociáldemokrata, se jobboldali liberális párt, és vélhetően 2014 után sem lesz), egyfajta sajátos rendszerkritikai front alakult ki köztük. Ez az összefogás, amiben bázisdemokraták, liberális jogállamfetisiszták, turbókapitalisták és antiglobalisták egyaránt megtalálhatóak, persze semmivel sem paradoxabb, mint a hivatalos ellenzék összefogósdija, ahol az antiorbánizmus complexio oppositorumában egy neoliberális Oszkó Péter vagy egy chavezista Scheiring Gábor tud egymásra találni.

Tavaly novemberben Zsebők Csaba, jobboldali újságíró egyfajta „mérsékelt konzervatív“ összefogást sürgetett, amelyben ott lenne a helye Ángyán Józsefnek, Sólyom Lászlónak, Bod Péter Àkosnak, Lányi Andrásnak vagy Tölgyessy Péternek is. Az LMP vasárnapi konferenciáját pedig majdnem ezen vágyának beteljesüléseként ünnepelte; amint a konferencia Facebook-oldalán írta: „Úgy látszik, csak akarni kell“. Kérdés persze, hogy a „mérsékelt konzervatív“ kifejezésnek van-e bármi értelme. A konzervatív elvileg az az ember, aki a lassú változásban bízik, a hagyomány erejében; irtózik a mesterséges tervektől, ezért a gazdaságban is a kisebb állami beavatkozásnak és a piacgazdaság szabadságának híve. Ehhez képest a mérsékelt konzervatív tehát az lenne, aki mérsékelt, azaz a még lassúbb változásban bízik csak; csupán mérsékelten irtózik a mesterséges tervektől, és ezért a gazdaságban pusztán félszívvel híve a piacgazdaságnak és csak félig-meddig utálja az erős államot. Egyszóval a mérsékelt konzervativizmus Švejk mérsékelten fontolva haladók pártja lenne. Inkább vicc, mint politikai valóság.

Ráadásul az LMP szervezte konferencia tematikája nem éppen mérsékelt konzervatív. Környezetvédő, globalizmuskritikus, bázisdemokratikus, nagytőke-kritikus gondolkodók szólaltak fel ott többségében, bár volt azért minden más is. Elvégre a jelenlegi rendszer nem csak baloldalról, de jobb- és liberális oldalról s kritizálható (ennyiben tényleg megvalósult a centrális erőtér): e kritikák azonban pusztán azért jelenhetnek meg egy azon teremben, mert egyenként is csak nagyon-nagyon kevés embert tudnak megszólítani. A Rendszerkritikusok Nagy Összefogásában (továbbiakban: Egyéb 2014) tehát ma ott van a bázisdemokratikus, rendszerváltás-kritikus, antiglobalista, balpopulista Negyedik Köztársaság Párt – amely ha komolyan veszi a maga szociáldemokrata irányultságát, akkor például a nagyipar vagy az atomenergia támogatójának kéne lennie –, a zöldes, hippi, fű-fa-virág LMP – amelynek párttörténete eddig csak annyit bizonyított, hogy (legalábbis Magyarországon) nem lehet nagyon más a politika –, a nemzeti radikális alapokon nagytőke-kritikus és kisgazdapárti Ángyán József vagy az elitista, konzervatív-liberális, az 1989-es alkotmányosságért harcoló Sólyom László. Érdekes tabló. Egy normális országban a „mérsékelt konzervatívok“ (piacpárti liberális-konzervatívok, elitista neokonzervatívok, stb.) és az antiglobalista, zöld baloldaliak szokták a politikai paletta két oldalát adni. Ha egy német ismerősünknek akarnánk leírni az Orbánnal szemben álló, de nem posztkommunista, rendszerkritikus ellenzéket (Istvánffy Andrástól Sólyom Lászlóig), akkor azt kéne mondanunk, hogy képzelje el a jobboldali FDP, a Zöldek és  a kommunista Balpárt koalícióját. Nem tudná elképzelni.

Magyarországon is azonban csak azért elképzelhető, mert egyrészről a politikai kultúra és tájékozottság olyan alacsony, hogy a választópolgárok továbbra sem politikai eszmék, de még csak nem is egyéni érdekeik, hanem mindenféle ködös mítoszok által összetartott törzsi szemléletmód alapján hozzák meg döntésüket (és ez halmozottan igaz a hivatalos, „baloldali“ ellenzékre, az MSZP-E14-PMP-összefogásra, valamint köszönhető azon választási rendszernek, amely csökkenti a kispártok megjelenésének esélyét. Ez utóbbira igen sokszor hivatkozik is a rendszerkritikus ellenzék. Bár e sorok szerzője személyesen a listás, arányos, ötszázalékos küszöb nélküli rendszer híve lenne, azt azért látni kell, hogy az új magyar választójog „győztes majdnem mindent visz“-elve nem antidemokratikus, ráadásul régen rossz, ha az egyes rendszerkritikus pártok eleve a lécet akarnák lejjebb vinni és nem magukat népszerűbbé tenni.

Az orbáni rendszerkritika azonban nagyon széles, többirányú, így kevéssé látható, hogy miről szólna egységében. Miként állítaná vissza az alkotmánybírák felügyelte elitista demokráciát, és növelné közben a nép közvetlen hatalmát? Miként szeretné nagyon a piacgazdaságot, és közben akarná azt nemzeti és/vagy ökologiai szempontból korlátozni? Miként aggódna a túl balos, túl hatvannyolcas, túl multikulti, túlarabosodó (?) Európa miatt, s lenne közben antiglobalista, antiatlantista, anticionista? Miként akarná – és akarná-e egyáltalán – Magyarországot dekolonializálni? Ès meghagyná-e a neoliberális egykulcsos adót vagy elvetné? Támogatná-e a jelenlegi, neoliberális, föderális Európa-terveket vagy erős nemzetállamokat, esetleg szociális alapokon egyesülő Európát akarna?

Az Orbán-rendszerrel szemben álló hivatalos ellenzék alternatívája valóban annyi, hogy ne Orbán legyen a miniszterelnök, mert csak. A rendszerkritikus ellenzék ennél tovább megy, s meg tud nevezni jó okokat arra, hogy miért ne a jelenlegi rendszerben éljünk. De egységes alternatívát, ha komolyan veszik magukat, nehezen tudhat egy konzervatív-liberális Sólyom László vagy egy bázisdemokratikus, balpopulista Istvánffy András állítani.

Egyetlen reményünk, hogy a magyar politikában ritkán szokták komolyan venni magukat a politikusaink. Így a Rendszerkritikusok Nagy Liberális, Kapitalista, Jogállampárti, Antiliberális, Baloldali, Jobboldali, Piackritikus Koalíciójának is (Egyéb2014) lehet még esélye ott lennie, ott maradnia a 2014 utáni Országgyűlésben.

És akkor összezárva képviselhetik mindazt, amire egy normális országban különböző pártok szerveződnek.