Újságíróként sokszor esünk abba a nyilvánvaló és banális hibába, hogy azt hisszük, mi vagyunk azok, akik valamilyen módon irányítjuk a körülöttünk lévő eseményeket. Bár, azért ilyen is előfordul („attól hogy valakinek üldözési mániája van, még üldözhetik”), az esetek nagy többségében azonban akik formálják az eseményeket, nem az újságírók, de nem is a politikusok – hanem az olvasók. Persze nem olvasói minőségükben, hanem mint a nép, vagy mint egyszerű választópolgárok. Feltéve persze, ha a polgár megüti az önállóság legalapvetőbb szintjét, és elmegy szavazni.

Az olvasó nem ír vezércikkeket, nem készít interjúkat, és nem nyomoz korrupciós bűnesetek után. Felvetődik a kérdés: hogyan tud „nagy lenni” egy olvasó?

Elsősorban úgy, ha értő módon, és kritikusan olvas, és igénye van a független, pártatlan tájékoztatásra. Mert mire is jó még egy szinte teljes mértékben pártatlan sajtótermék is, ha nincs igény az olvasókban a pártatlan tájékoztatásra, csak a propagandára?

A magyar független újságírás működtetésének legfontosabb előfeltétele az, hogy valóban legyen igény erre az olvasók részéről. Enélkül könnyen úgy járhatunk, mint az a koncertszervező, aki vidéki X-faktor fellépések helyett Bach-megakoncerteket próbálna elvinni a nagyobb stadionokba. Persze az is nagyon fontos, hogy tisztában legyünk a pártatlanság és a függetlenség definíciójával.

Az emberi természet azonban sajnos a pártatlanság ellen dolgozik – ami Magyarországon is érezhető. Az újságírók és az olvasók tömegei pedig szépen beálltak egy-egy politikai vagy ideológiai szekértáborba, és onnan ordibálnak át a másik végre, vagy csak rezignáltan veszik semmibe azokat, akik nem a „mi” halmazában vannak, üres szemmel bámulva át a túlpartra. Bár ezeknek a jelenségeknek számtalan oka van vagy lehet, kettőt azért kiemelnék.

Tudományos kutatásokkal is alátámasztott tény, hogy az emberek alapvetően nem az igazságot keresik egy lapban, hanem saját - már meglévő - véleményük egyfajta visszaigazolását várják. Ezért van az, hogy a neonácik igen ritkán olvasnak humanista szépirodalmat az előző századból, az anarchisták pedig kevéssé valószínű, hogy a japán munkaszervezés közgazdasági szakirodalma felé fognak kacsingatni. Nyilván egy neonáci lapból tájékozódva nagyjából esélytelen, hogy valósághoz közeli információkat kapjunk mondjuk arról, hogy milyen érzéseik, tapasztalataik vannak az itt tanuló afroamerikai egyetemistáknak velünk kapcsolatban.

Ha pedig a pártatlanság iránti igény visszaszorulása nem lenne elég baj önmagában, ott van még az úgynevezett „kognitív disszonancia” is, amely a meglévő politikai, és ideológiai szekértáborok közötti kommunikációt nehezíti meg, vagy teszi szinte lehetetlenné.

A dolog lényege konyhanyelven: ha valaki olyan információ birtokába jut, amely nem összeegyeztethető a saját értékrendjével, akkor ezt az információt az esetek döntő többségében el fogja utasítani. Sokszor még akkor is ez fog történni, ha az adott információ - mondjuk hír - igaz. Az ember persze igen leleményes: megpróbálhatja a hír hozóját támadni, vagy magát a hírt elbagatellizálni, esetleg félremagyarázni – igen sokféle módszer kínálkozik arra, hogy valaki igazán süket tudjon maradni az olyan hírek hallatán, amelyekkel nem ért egyet, vagy nem képes azokat elhinni. Az igazságtartalmuk ilyen szempontból lényegtelen.

Sok kisgyermek kerül ilyen helyzetbe, ha tegyük fel, véletlenül meghallja, hogy „a télapó nem létezik”, esetleg még azzal is súlyosbítva, hogy „sőt: a Jézuska sem”. Legalábbis abban a formában nem, amelyről addig meséltek neki. Az állítólagos új információk szerint pedig „senki nem közlekedik rénszarvasszánon a sztratoszférában ajándékokkal megpakolva”. Súlyos állítások ezek karácsony előtt.

Ilyenkor általában aktiválódik valamely, „a kognitív disszonancia miatt érzett feszültség oldásához kapcsolódó mechanizmus.”

Ha a gyermek már érett rá, és a környezete sem gondolja, hogy még mindig tündérmesékkel kellene áltatni, az történik, hogy a gyermek elfogadja a nagyon sok helyről megerősített információt: repülő télapó nem létezik. Kész, passz. A feszültség sokszor így fel is oldódik, ami nem egy elítélendő dolog. Persze előfordul az is, hogy a gyerek még nem tudja elfogadni a feltárt tényeket a télapóról - erre alapozva aztán sokféle elkerülési mechanizmust ki lehet dolgozni, és lehet ezeket hangoztatni a felnőttek felé. De ami a lényeg: mindezektől a télapó még nem válik röpképessé.

Nos, alapvetően ez a két jelenség is közrejátszik abban, hogy az óvodai kort már túlhaladott választópolgárok, és a visszaeső politikusok önkéntes süketséget fogadva, van mikor kidudorodó nyaki erekkel ordibáló, máskor egymással csak alapjáraton konfrontálódó, ugyanakkor a másik oldalra a háta mögött kígyót-békáét kiáltó szekértáborokba berendezkedve uralják a magyar politikai világot – és persze a médiát.

„Merjünk nagyok lenni?” Akkor azt javaslom, hogy mind olvasóként, mind újságíróként változnunk kell – mégpedig kivétel nélkül.

Van egy végtelenül egyszerű álmom, amely abszurditása ugyanakkor már-már nevetségesnek is tűnik a jelen közállapotait ismerve. Nagyon szeretném látni azt, hogy a Népszabadságban Orbán Viktor nagyinterjú jelenik meg, és az is kívánatos lenne, ha a Magyar Nemzet Bajnai Gordonnal készült beszélgetést publikálna. Természetesen mindkettőt olyan formában, amely szakmailag kikezdhetetlen, és nem csupán a hangulatkeltés miatt íródott. Higgyék el, vannak olyan országok (helyesbítek: nemzetek) ahol ez természetes. Ahol a politikai oldalak alapvetően nem dogmatizmust, hanem valamiféle értékrendet, a tömegkommunikáció nem pártpropagandát, hanem tájékoztatást, a szavazás nem uralkodást és a korrupciót hozza, hanem szolgálatot. Vagy ha mégsem sikerül ezt teljes mértékben megvalósítani, nos, akkor is: legalább megpróbálják. De maradjunk a kaptafánál: a pártpropaganda nem tájékoztatás.

Kérdés, van-e még érdeklődés az egymással szemben álló szekértáborokból ki-kiordibáló tömegekben a független újságírásra, a pártatlan szerkesztőségekre? Mert ez lenne a fő feltétele a gyógyulásnak, hogy egyáltalán legyen rá igény.

Egyébként a „magyar-magyar” szembenállás, és a politikai szekértáborokba rendeződés nem mondható éppen újkeletű jelenségnek hazánkban. A nagymamám például még egy olyan korszakban is élt, amikor természetes volt, hogy ha egy katolikus, és egy református falubeli meglátta egymást, valamelyikük átment az utca másik oldalára, hogy köszönniük se kelljen. Hagyománynak hagyomány tehát, csak éppen elviselhetetlen és káros.