„...minden magyar elszámolással tartozik minden magyar felé. A magyar világnemzet, hiszen az ország határai és a magyar nemzet határai nem esnek egybe, ráadásul milliók kerültek ezeréves szálláshelyükön kívülre, így, azért, hogy erős politikai közösség jöjjön létre, szükség van az összetartozás megerősítésére” – körvonalazta világnemzetünk bölcs belglobális vezetője egy évvel ezelőtt, elhíresült ópusztaszeri turulbaszületős beszédében. Ma viszont a saját közrádiójában – az obligát nemzethalál-rém felemlegetése mellett – már a „magyar fajta” kerül a középpontba (bár ugyanakkor ezt a „minden magyar elszámolással tartozik minden magyar felé” tézist mintha enyhítené a NAV-botrány ügyében kidolgozott „mindenki tud mindenről – semmi szükség tehát vizsgálóbizottságra” tézis).

A „magyar fajta” felbukkanása azt mutatja, hogy Orbán szövegírói valami oknál fogva (tudatlanság? jobbra kacsintás? habitus?) immár teljesen lementek ebbe a kvázinyilas minthanyelv-beszédmódba: ez úgy tűnik, mintha nyelv lenne (afféle organikusan fejlődő kommunikációs jelrendszer, saját logikával, kódolt és megegyezés alapján dekódolható jelentéssel), de valójában csak redundanciák és értelmetlenségek halmaza, amelyeket mintha (persze meglehetős nagyvonalúsággal kezelt) nyelvtani szabályok és valamiféle általánosabb szemiotikai megállapodás fűzne egybe, ámde valójában teljesen értelmezhetetlen, pontosabban egy modern, 1945 utáni európai (világ-) konszenzusban nem értelmezendő. Egyetlen primer szintje van, a verbális furkósbot és az azt forgató verbális bunkó. Ennek megfelelően persze a további (unortodox) értelmezések száma végtelen; ott vagyunk a posztmodern narratívák (szláv? három?) tengerében (tengeribetegen ott hány[ód]unk a Nemzet permanens viharba került Hajóján), és ahány ember, annyiféle értelmezése annak, hogy „világnemzet”, „ezeréves határok” meg majd „népuralmista”, és előbb-utóbb aztán „élettér”, „egyesült ősföldek és gyepűk”, stb. stb. stb. Szomorújáték.

Amúgy pedig, ha már nemzethalál és bölcsvezéresen avétosra manírozott, kvázinyilas beszédmód, csak a miheztartás végett: íme egy lábjegyzet kormányunk és (igenis modern!) államkasszánk „családbarátságához” (vö. „...hogy ne legyen a gyerek hiába...”). „Alapelv: A gyermekvállalás nemzetgazdasági érdek, minden gyerekkel leendő adófizető születik!” (A Nemzetgazdasági Minisztérium Tervezéskoordinációért Felelős Államtitkársága: Új baby boom - a középosztály gyermekvállalási forradalma. A Népesedési Kerekasztal javaslataival kiegészített stratégiai vitaanyag. Készítette: Nemzetgazdasági Minisztérium Családbarát Magyarországért Munkacsoport. 2012., 97. old.) Azt hiszem, kérem, itt van a lényeg. Nemzetkormányunk és annak Vezetője leginkább az adófizetők „faját” szeretné pásztorolni, ahol a gyermek, amint azt szintén olvashattuk, „a legfőbb közjó eszköze”, a „legfőbb közjó” pedig az adó; mert az adóból például sok stadion és odavezető kisvasút építhető (kinek-kinek az egyéni bolondériái szerint, kérem szépen, Rejtő mindezt már akkurátusan leírta, nála úgy hívták: Igori), és ennél főbb közjót már elképzelni sem lehet.

Most már igazán csak az érdekelne, amúgy erkölcstanilag, hogy ha én egy, a „családjog értékrendjébe nem illeszkedő kapcsolati formában” élek, de „bizonyos felelősséget nem vállaló” szerződő felemmel közösen nemzet- és fajépítő munka keretében létrehoztunk és folyamatosan fenntartunk 1, azaz egy darab legfőbb közjó eszközét (miközben a magam részéről plusz még egy ilyen eszközzel is rendelkezem), akkor most verhetem-e az asszonyt nyugodt szívvel?