Ma reggel felhívott egy barátom Tel-Avivból. Juci abban a kórházban dolgozik ápolónőként, ahol Ariel Saron feküdt. Azt mondta, muszáj elmesélnie, mert nem bírja magában tartani, ő egy becsületes és tisztességes egészségügyi alkalmazott, és nem utolsósorban egy hazáját féltő magyar állampolgár. Saron egy nappal a halála előtt felébredt a kómából, és hívatta Simon Pereszt és Benjamin Netanjahut. Juci kihallgatta a beszélgetést, és elmesélte nekem, hogy Saronnak egyetlen kérdése volt.

- Barátaim, ugye tudjátok, miért hívattalak titeket?

Netanjahu felsóhajtott.

- Ugye tudjátok?

Peresz is felsóhajtott.

- Na, halljam! Hányan nézték meg eddig a Coming outot?

- Jaj, csak ezt ne! – csapott a térdére Netanjahu.

- Simon? – mondta Saron, Pereszre nézve. Peresz nem tudott mit mondani. Végül Netanjahu szólalt meg.

- Huszonötezren.

Saron hallgatott, gyanakvóan nézte Pereszt.

- Legfeljebb harmincezren – mondta Peresz.

- Lárifári! Ne hazudj nekem, Simon! Erre az egyre kérlek – suttogta Saron. – Tudom, hogy jót akarsz nekem, hogy azt hiszed, egy kegyes hazugsággal segítesz rajtam ezekben a nehéz órákban, de ne tedd. Tudnom kell, mi az igazság!

- Majdnem százhúszezren, Ariel – nyögte ki végül Peresz, és a tenyerébe temette az arcát.

- Istenem, Simon! – kiáltott fel Netanjahu.

Ariel Saron lehunyta szemét.

- Tudjátok a dolgotokat – mondta. – Állítsátok meg Kálomista Gábort.

Azzal örökre elaludt.