szerző:
Mező Ferenc
Tetszett a cikk?

Egy nyugger feljegyzéseiből.

Bringáztam a kereszteződésen át, fel a járdára, mert senki se jött, de nem akartam itt maradni, majd a sorban következő fél kilométeres parkolókon haladva az ilyenkor zsúfolt bicikliutat is milyen ügyesen elkerülöm, gondoltam büszkén. Már fordultam is jobbra, be az első parkolóba, szép ívben, éppen egy lukkal előbb, mint ahogy kellett volna, s mert ez még a szálló zárt parkolója volt, hirtelen ott termett előttem a beléptetősorompó. Már csak a blokkfék maradt. Az aszfalton landoltam térden és könyökön bőven vérző plezúrt szerezve. Na, ezt a nagy kreativitást még lehetett a teljesen szabálytalanul, de a kánikulára tekintettel nagyon is jóízűen elfogyasztott három korsó sörre kenni. De a következő alkalommal, semmi sörrel, fiatal, megértő barátoktól kísérve az Óbudai-sziget belső végén, megállás előtt két méterrel akadtam el egy síndarabban és a jó szemű megfigyelő szerint úgy puffantam a hatvanhárom évemmel és a százhúsz kilómmal a betonra, mint egy sarokba hajított bőrönd. Még fekve, félig meddig öntudatlanul megállapítottam, hogy olyan furcsán áll a kisujjam, helyrerántottam, ezzel elkerültem a kórházat, sőt még kihajtottam a festői szépségű szigetspiccre is a többiekkel, ahol barátságosan hancúrozó pitbullok, és közelről bizony narancsbőrösnek bizonyuló hölgyek társaságában, európai strandéletet éltünk, s csak a hazafelé úton dagadt olyan bucira a kezem, hogy már nagyon jólesett abbahagyni a biciklizést. De egyszer és mindenkorra.

Azért még rész veszek én is a nagy nemzeti tekerésben. A gangon, szobabiciklizve rímeket gyártok, és őszintén csodálok mindenkit, aki nem érti, nem érzi, hogy vége, nem tud leszállni a nyeregből. Tovább bohóckodik, annyi új ötlete van még, hogy merre és hogyan. És reggel már a borotválkozótükör előtt elbukik…
HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!