Amikor 2010-ben Ausztráliában az akkori kormány egy rém populista és rövidlátó extraprofitadóval akarta sújtani a bányatársaságokat, rövid úton igen határozott ellenállással találta szemben magát.

A kipécézett ágazat szereplői összedobtak mintegy 100 millió dollárt, hogy hamar a csapból is az ő hirdetéseik folyjanak. Ebben elmagyarázták az ausztráloknak, hogy a bányatársaságok hány embernek adnak munkát, hogy az elmúlt évek gazdasági növekedésének a bányászat volt a motorja, és hogy az úgynevezett extraprofit nem más, mint egy harmincéves időhorizontú befektetés pillanatnyilag kiemelkedő hozama – ami ráadásul jelentős részben az ausztrál nyugdíjakat gyarapítja a magánnyugdíj-befektetéseken keresztül.

Az akkori miniszterelnöknek ez volt az utolsó szög a koporsójában. Kevéssel a közelgő választások előtt saját pártja váltotta le, az új kormányfő pedig sebtében megállapodott a bányavállalatokkal. Az adót ezzel együtt is bevezették, de a kikényszerített tárgyalások eredményeképp alaposan felvizezett formában: az eredetileg milliárdos nagyságrendűre tervezett tétel helyett csak néhány millió dollár pluszt hozott az államkasszának (miközben a bányavállalatok természetesen továbbra is fizették a korábban is milliárdos közterheiket). Az új miniszterelnök három évvel később szintén megbukott, részben azért, mert a tervezett milliárdokat elkölteni igen, de a bányásztársaságoktól beszedni nem sikerült.

Magyarországon azonban a legerősebb szektorok is azonnal meghunyászkodtak. A második Orbán-kormány regnálása alatt hamar világossá vált, hogy a bankoknak kuss a neve, tárgyalni nem fognak velük, méltányos eljárásra nem számíthatnak. Ahogy ezt Orbán a minap elmondta, az első pillanattól kezdve az volt a cél, hogy legalább 1000 milliárdot kivegyenek a bankrendszerből. Nehezen érthető, hogy a bankok miért nem indítottak kampányt, amelyben elmagyarázhatták volna, hány embert foglalkoztatnak (közvetve és közvetlenül), hogy a kihelyezett hiteleiknek hála hány embernek van tető a feje felett, és hogy nélkülük esélye se lenne a magyar gazdaságnak a növekedésre. De tegyük fel, hogy a bankoknak vaj volt a fején, ezért nem akartak a nyilvánosság napfényében fürdőzni.

A telekommunikációs cégek miért hallgatnak? Rejtély!

A kormány most újabb támadást indít a kiskereskedelmi multik ellen. Ellentétben a bankokkal, őket maximum a politikusok utálják. Az emberek élvezik a nagy választékot, a rugalmas nyitva tartást (igen, a vasárnapit különösen), sőt, még a hűségprogramokat is. Ha a Tesco, az Aldi, az Auchan és a többi érintett közös erővel összedobna egy kis tűzijátékra valót, aktív támogatói tömegre tehetne szert, ráadásul az RTL Klub, gyanítom, jutányosan biztosítana felületet némi Orbán-izzasztó propagandának.

Az évek során összegyűjtött marketinglistákkal is könnyen elérhetnék az ország legalább felét: a karácsonyi ajánlatok mellé kiküldhetnének egy tájékoztatót arról, mennyivel lesz drágább és kényelmetlenebb a rezsicsökkentett élet, ha 25 év után visszatérünk a kiskereskedelmi monopólium korához – csak most nem ABC-nek, hanem CBA-nak fogjak hívni.

Szélsőséges esetben a kereskedők még sztrájkba is lephetnének. Mekkora tüntetést lehetne generálni, ha egy szép vasárnapon a kormányzat tervezett intézkedései elleni tiltakozásul a boltok nem nyitnának ki, helyette a munkahelyüket féltő dolgozók az Andrássy úton virslit osztanának a vasárnapi bevásárlás hiányában amúgy is ráérő elégedetleneknek?

Persze ez nem lenne elég Orbán megroppantásához, de az internetadó visszavonása után újabb komoly gyomrost lehetne bevinni a rezsimnek.

Orbán az elmúlt négy évben azt tanulta meg, hogy bárkivel bármit megtehet. Lebontotta a fékeket és ellensúlyokat, a kritikák leperegnek róla, egészen addig, amíg nem csapódik betonfalnak. Sajnos a magyar társadalom elmulasztott betonfalat építeni saját nyugdíja, civil szférája, oktatási rendszere és médiája köré. Most Orbánék a vállalkozás megmaradt szabadságát, a versenyt, a piacgazdaságot támadják. A különadókat fizető vállalatok, a korrupt versenytársak mögött lemaradó tendervesztesek, az államilag újra leosztott szektorok kárvallottjai jól felfogott érdekükben segíthetnek az olyan falak felhúzásában, amelyekről nem csak az internetadó pattan le. Így talán kialakulhat a társadalomban az ellenállás kultúrája.

A szerző közgazdász, politológus.