Maher Baksis szír újságíró az év elején hagyta el hazáját, s ma azon van – akárcsak több tízezer honfitársa –, hogy valahogy elérje Nyugat-Európát. Mielőtt Magyarországra érkezett, már több ezer kilométert megtett, és számos határon átkelt. Most Budapesten várja, hogy folytathassa utazását. Útibeszámolója a Le Courrier des Balkans című francia nyelvű honlapon jelent meg, ebből közöljük az alábbi, Magyarországra vonatkozó részt.

Kanizsától buszok vittek minket Horgosra, két kilométerre a magyar határtól. Voltak köztünk szírek, bangladesiek, afgánok, pakisztániak, afrikaiak. Ott álltunk, és fogalmunk sem volt, hogyan kelhetnénk át a határon. Voltak ott szerb újságírók is, interjúkat készítettek velünk, fotóztak minket.

Végül egy héttagú csoporttal indultam el a vasúti sínek mentén a magyar határ felé. Azt mondták, ez veszélyes átkelőhely, mert a túloldalon a magyar rendőrök kutyás őrjáratokkal őrzik a határt, és már sokakat letartóztattak itt. De ezen az éjszakán a magyar rendőrök kedvesek voltak: azt mondták, menekülttáborba kerülünk, ahol orvosok is lesznek és minden más, amire a gyerekeknek szükségük lehet. „Ne aggódjanak!” – ismételgették.

A rendőrök ezután mindenkinek megállapították a személyazonosságát. Öt órát kellett várnunk. A füvön aludtunk a kutyák közt. Így vártuk a buszokat, amelyekkel majd a röszkei táborba visznek minket.

Amikor végre Röszkére értünk, mindenki kapott a csuklójára egy számozott karkötőt. Azt mondták, addig hagyjuk ezt magunkon, amíg a táborban leszünk. Igazságtalan lenne, ha azt állítanám, hogy nem adtak enni-inni, de tény, hogy semmiből sem volt elegendő. Csak naponta egyszer kaptunk egy szelet kenyeret és fél liter vizet. Mikor kiosztották nekünk a fejadagokat, egy nagy ikszet tettek könyvbe a számunk mellé.

Legalább háromezren voltunk ott. Minden félórában érkeztek a buszok az újabb menekültekkel. Afgánokkal, bangladesiekkel, irakiakkal, pakisztániakkal. Ami a szíreket illeti, mi három napig voltunk ebben a táborban. Rengeteg gyerekkel, egyetlen orvos nélkül. Hamarosan már az ivóvíz is elfogyott. A rendőrök azt mondták, igyuk meg azt a vizet, amiben mosdottunk. Persze tiltakoztunk. Nem akartuk, hogy a gyerekek ezt a büdös és koszos vizet megigyák. Valami forradalomféle is kitört: vagy hetvenen kört formáltak, és kiabálni kezdtek. Távolabb, a körön kívül állt egy autó, amelyből fotóztak minket. Erre a rendőrök intézkedtek, hogy autókkal álljanak körbe minket, nehogy kívülről filmezhessék, mi történik a táborban. Megjelent egy kutyás rendőr, majd megérkezett az erősítés is.

A szírek megpróbáltak átmászni a tábor kerítésén, de a rendőrök nagy erőkkel őrizték a tábort. Ezalatt a három nap alatt úgy éreztem, sosem szabadulok ki innen. Arról álmodoztam, hogy felhívom apámat, a családomat, és elmondom nekik, mi történik velünk. De persze nem volt internet, semmi. De három nap után visszakaptuk a papírjainkat, és vonattal ingyen utazhattunk Budapestig.

Azért tanultunk is valamit ebben a táborban: „Vissza! Vissza!”. Sokan nem beszélnek köztünk angolul, még kevésbé magyarul. De ez a szó megmaradt. Végül már csak nevettünk rajta. Mi is visszakiabáltuk a rendőröknek: „Vissza! Vissza!”, ahányszor csak ételt osztottak, vagy elmehettünk a vécére. Így mulattunk mi ott.

Szegeden szálltunk vonatra. A pályaudvar előtt már egy kis piac is kialakult a menekültek számára. Fiatal lányok osztottak ott vizet meg ételt. Még wi-fi is volt. Sokan a vonat helyett taxiba ültek. Mi azonban felszálltunk. Tizenöten zsúfolódtunk be egy kupéba. Egy rendőr ránk zárta az ajtót, és végig ott állt előtte két és fél órán keresztül, amíg Pestre nem értünk. Közben az is megfordult a fejünkben, hogy talán nem is Budapestre, hanem egy másik táborba szállítanak minket.

Megálltunk, talán negyedórával a végcélunk előtt, s akkor egy barátommal leugrottunk a vonatról. Elbújtunk, s amikor a szerelvény továbbhaladt, fogtunk egy taxit. Egy olcsó szállodába vitettük magunkat.

Később azért kinéztünk a Keleti pályaudvarra is.

Ismerem az izmíri Basane pályaudvart, amely egy nagy park közepén áll. Mindenféle szír és más menekültek alszanak körülötte a fűben, az utcán, a kertekben, várják, hogy valahogy átjuthassanak az Égei-tengeren. De nem történik semmi. Lehet, hogy ilyenné válik a Keleti pályaudvar is? Először meglepett, mennyi szírt látok mindenfelé. Az Al-Dzsazíra is közvetített egy jelenetet, amelyen egy terhes anya vár ott egy páréves gyerekkel, s azután nem engedik felszállni egyik vonatra sem. Rengeteg újságírót láttam. És a rendőrök a menekültek közül senkit sem engednek felszállni a vonatokra.

Ahmad, egy negyven év körüli szír férfi, aki a feleségével és egy kisgyerekkel utazik, elmondta nekem: „Leszedtek minket a vonatról. Megkérdezték, szír vagyok-e, és látni akarták az útlevelemet. Azt válaszoltam, hogy nincs útlevelem. Aztán hogy más papírjaim vannak-e, meg hogy mi a helyzet az ujjlenyomatommal. És hogy hová megyek, Bécsbe? Vagy talán Németországba? De aztán lekergettek a vonatról. És most hová menjek? Ha nem lehet se Bécsbe, se Németországba. Talán menjek egy újabb táborba?”

„Hát mit akarnak a magyarok? Hogy itt maradjunk?” – kérdezi még.

Úgy látszik, a Keleti pályaudvar kezd nagyon hasonlítani a Bazane-ra. Izmír Budapesten. Vegyél egy jegyet Bécsbe, csakhogy nem szállhatsz fel vele a vonatra, s ha valahogy mégis feljutsz, majd leszednek gyorsan. A rendőrök mindenkit igazoltatnak, aki nem szőke.

Akik útközben meghalnak, a tengeren vagy másutt, azok a szíriai háború legújabb áldozatai. A menekülők két-háromezer kilométeres távolságokon küzdik át magukat. Magukkal vonszolják a szenvedéseiket egészen Németországig, Ausztriáig, vagy bármelyik másik európai országig, amelyről úgy gondolják, hogy békében élhetnek ott. De a rendőrök ellenőrzik a vonatokat, a buszokat, a taxikat…

Néhány napja 71 ember fulladt meg egy levegőtlen teherautóban a Bécs felé vezető országúton.

Nagyon nehéz Budapestről továbbutazni, még azoknak is, akiknek rendben vannak a papírjaik. Bárhová is utaznál, már gyanús vagy.

A menekülteket pedig csak egy dolog érdekli: hová mehetnének és hogyan? Azelőtt a tenger volt az előttünk álló legnagyobb akadály. Manapság ezt a szerepet átvette Magyarország.

(Fordította: Tardos János)