A Kádár-rendszer fundamentuma, hogy ’56 ellenforradalom volt. Ugyanakkor az emberek számottevő része e napokat a négy fal között forradalomnak nevezte. A Nagy Októberi Szocialista Forradalommal szemben ironizálva kis októbernek, finomkodva egy ideig októberi sajnálatos eseményeknek is hívták. A rendszerváltáskor Pozsgay Imre nevezetes bejelentése pedig a népfölkelés fogalmával ismertette meg a nagyközönséget.

Ami 1990-ig a tankönyvekben ellenforradalom volt, az első szabadon választott országgyűlés ünnepélyes deklarációja nyomán a következő tanévben forradalom és szabadságharc lett. (Tehát nem a történettudomány egyértelmű értékelése miatt változtatták meg a tankönyv minősítését.)

A rendszerváltás előtt különbözőképp tanították 1956-ot. Volt, aki hithű kommunistaként a pártvonalat követte. Számosan finom technikákkal érzékeltették véleményüket, netán arra biztatták tanítványaikat, kérdezzék meg otthon, mi történt. Voltak olyanok is, akik alig várták, hogy a „tiltott gyümölcs” szóba kerülhessen. A rendszerváltáskor hirtelen szabaddá és hivatalossá is vált a forradalom ünneplése. Elárasztották a pultokat, boltokat az ezzel foglalkozó, korábban ki nem kiadható könyvek. Az újdonság élménye azonban hamar szertefoszlott.

Napjainkban nem csupán a középiskolások, hanem a legtöbb egyetemista is a rendszerváltás után született, így nekik nem lehetnek személyes élményeik az előző rendszerről. Az iskolában egy ’56-os szabadságharcos unokája (dédunokája) padtársa lehet egy a karhatalmista unokájának (dédunokájának). Családi emlékezeteik igencsak különbözőek lehetnek 1956 forró napjairól. S persze a legtöbb mai diák felmenői nem vettek részt az egykori harcokban. Nekik alig van 56-os történetük. Igencsak érdekes beszélgetéseket, vitákat lehet tartani a történelemórán, ha előkerülnek a különböző családi történetek. Vajon hány iskolában élnek ezzel?

A történészek számára evidencia: 1956 forradalom és szabadságharc volt. Ugyanakkor a családi emlékezetek igen különbözőek lehetnek. Mit kezdhetünk ezzel a különbséggel? Végre beszélni kellene erről. Negyedszázada adósok vagyunk azzal, hogy közös történelmünk meghatározó eseményeit, traumáit elkezdjük végre megbeszélni egymással.

Miért maradt ez el? Ennek egyik oka, hogy a társadalom történelmi tudata igen zavaros. Különösen áll ez 1956-ra. A Kádár-rendszerben voltak, akik a nehézségek ellenére is aktívan ápolták a forradalom hagyományát. Sokan azonban az öröknek tűnő realitásnak megfelelően eltemették emlékezetükben annak az októbernek az emlékét.

Az ’56-os forradalom társadalomlélektani zavarában az eltérő tapasztalatok, személyes és családi történetek mellett tehát fontos szerepe lehet a több évtizedes társadalmi amnéziának is. A rendszerváltáskor úgy tűnt, végre helyére kerülhet ennek a meghatározó történelmi eseménynek a társadalmi megítélése.

Az 1990. évtől ’56 állami ünnep lett. A pesti srácokra immár öltönyben, nyakkendőben illett emlékezni. Az ünnep korábbi személyessége, családias, baráti jellege megváltozott…

Néhány éve az állami vezetők az egyik legfontosabb nemzeti ünnepnek tekintették az ’56-os forradalmat, 2015-re azonban az állami ünnep elenyészett. A folyamatos harcot folytató, nemzeti értékrendet magának valló kormányzat zavarban van ’56 szabadságharcának értékelésével. A történettudomány által elfogadott, az elmúlt évtizedekben elfogadott megközelítés helyett új, Nagy Imre nélküli (?) értelmezést keres. Az új narratíva felmutatásáig a tényleges állami megemlékezés szünetel…

A rendszerváltást követően sokan azt is gondolták, 20-25 év múlva utolérhetjük az ausztriai életszínvonalat. Az elmúlt negyedszázad ebben is fájdalmas kiábrándulást hozott. A társadalom jelentős része – torzítva, a tényeknek nem mindenben megfelelően – csak a jóra emlékezik: a munkalehetőség, kiszámíthatóság, a „szolid jólét” miatt alig titkolva visszamereng a Kádár-rendszerbe.

Ha visszasírjuk Kádárt, hogy ünnepelhetnénk Nagy Imrét, s a pesti srácokat?

A szerző a Történelemtanárok Egyletének elnöke