Sokan fennakadtak azon, ahogy a tüntetéseknek valóságos jelszavává lett a Simicska-féle orbánmeghatározás tömörített, emblémává formált képlete, az „O1G”.

Kimentem, hogy én is belerajzoljam az ujjammal az autók tetején lévő hóba, de nem tudtam: már mindegyiken ott volt! –

panaszkodott is valaki ironikusan a fészen, a sorozatos tüntetések napjaiban. Másokban azonban rossz érzést keltett a látvány, mert úgy érezték, hogy ezzel tüntetőkként maguk is ugyanarra a szintre süllyednek, mint akikkel szemben állnak.

Általában véve én is finnyás vagyok az ilyesmire, de ez most egészen biztosan nem az az eset, amelyben van értelme a finnyásságnak. Komoly érveim is vannak ahhoz, hogy miért más most a dolog.

A "geci" szót Simicska Lajos úgy vezette be a nyilvánosságba, hogy egyértelműen politikai jelentéssel ruházta fel. Ők így vitatkoznak, ők ilyen szavakkal minősítik egymást, amikor hatalmi kérdésekről van szó. (Kissé hátrább lépve, a második vonalból ehhez hozzátehetjük az egyik legfőbb sajtókomisszáruk, Bayer Zsolt szótárának gyilkos indulatú szavait is.)

Ettől kezdve ez a kifejezés emblematikusan fejezi ki, hogy a fideszesek milyen intellektuális színvonalon játsszák le az egymás közötti konfliktusaikat, mit jelent, amikor ők úgymond "felépítik egymást", majd – merőben a pénz és a vagyon elosztásából eredő zökkenők miatt – rálépnek egymás kisujjára. A szó tehát egyértelműen szimbolikus, és azt a posványt szimbolizálja, amit az orbanizmus és Orbán káderpolitikája, emberi viszonyainak rendszere teljes egészében jelent.

Ugyanezt a politikai jelentéssel is felruházott szót most az ellenzék képletesítve, tehát az emblematikus jellegét külön kiemelve vette elő, és ezzel nem tett mást, mint a saját fegyverét fordította gúnnyal a Fidesz ellen: "Igen, egyetértünk: Orbán egy geci. Ti mondtátok, mi csak megismételjük, és még hálásak is lehettek nekünk, hogy tömörítve, művészi formában kapjátok vissza, és nem valamiféle naturalisztikus ábrázolásban."

Ez tehát nem egyéb, mint egy jól feltartott tükör, amelyben kiválóan meglátszik, hogy mivel is állunk szemben.

Igaz, egyúttal az is meglátszik benne, ahogy a féktelen aljasságnak a becsületes emberekben is szükségképpen fel kell korbácsolnia az indulatokat, hiszen az orbáni zülléspolitika folyamatosan azzal uralkodik felettük, hogy övön aluli ütéseket mér rájuk és tehetetlenségbe sodorja őket. Olyankor pedig az ember számára nem marad más, mint az indulat, és az válik az egyetlen fegyverévé, hogy néven nevezi, aki őt éppen veri.

Nem kell tehát farizeusnak lenni: odahaza, az őket közvetítő tévének-rádiónak még ennél is cifrábbakat mondunk rájuk, és ezt már mindenki – felnőtt, gyerek, unoka, kutya-macska, de még az akváriumi hal is – megszokta, semmi újdonságot nem lát benne. És mivel ez már az a pillanat, amelyben minden cérna szakad, semmi értelme feladni ezt az őszinteségünket – ennek is az utcán a helye.

Már csak azért is, mert ez tükrözi a legjobban az orbáni rendszer legnagyobb aljasságát: azt, ahogyan az emberek otthoni terébe, a lakásába, családjába, annak legintimebb tereibe is csontig belehatolt. Amelyik hatalom agresszívan elmossa a határt a magánszféra és a politika között, az számoljon is annak a következményeivel, az viselje el, hogy a magánszféra indulatai meg fognak jelenni az utcákon is.

Egészen addig, ameddig azt utca el nem kergetni az ilyen hatalmakat, és vissza nem állítja a szokásos korlátokat, egyebek közt a konyhanyelv és a szalonképes politikai szóhasználat között.