Hajlok rá, hogy életszerűnek tartsam Tóth Miklós, a Haladás ügyvezető igazgatója védekezését, miszerint a „Dániel: Hív a Duna, vár a MÁV!” feliratot egyszerűen nem tudta hová tenni. „Őszintén szólva fogalmam sem volt róla, hogy antiszemita jelentése van. A cserekapusunkat Rózsa Dánielnek hívják, a Haladás ráadásul egy vasutascsapat, nem is értettem, mit akarnak ezzel mondani.” - nyilatkozta, hozzátéve: Dániel Péter szobordekoráló magánakciójáról sem hallott. A konkrét személy és történés esetén persze fogalmam sincs, valóban így van-e, vagy csak utólagos kifogás az egész. Én tényleg nem értek a focihoz, na. A sportvezetők politikai képzettségéhez meg végképp nem. De kétségtelen, hogy van egy olyan lakossági populáció, akinél ez igaz lehet. A politikával napi rutinként foglalkozó elemző csípőből fordítja le, dekódolja a közélet (al)világának tolvajnyelvét. Ami tök rendben van, ez a dolga. Az viszont már nincs rendben, hogy ez a közeg és felvevőpiaca, tisztelet a kivételnek, gyakran alapigazságokat is képtelen felfogni.

Például, hogy van a társadalomnak egy olyan szegmense, amely nem azért kapja a több-kevesebb fizetését, hogy politikával foglalkozzon, s amelyet nem is érdeklel a politika semennyire se. És ez nem feltétlenül műveltség vagy anyagi helyzet kérdése. Van olyan, az esti érettségin másodjára átment, foghíjas, szétpiált fejű, műkedvelő kocsmapolitológus, aki naprakészen vágja, mit mondott épp a Selmeczi Gabriella. Ugyanakkor ismerek diplomás, nyelveket beszélő, a magánszektorban viszonylag jó bérért dolgozó embereket, nem is keveset, akik nem tudják, ki az a Semjén Zsolt vagy Szanyi Tibor. De tényleg nem tudják. Orbán vagy Mesterházy létezéséről persze tudnak, de csak úgy, mint mondjuk én némelyik focista vagy divatmodell nevéről. Nem nézek se meccset, se stílus-vagy trendműsort, de annyit mutogatják őket, plakátokon, reklámokban, hogy óhatatlanul bevésődik a nevük.

Tehát, ha egy kódolt zsidózás vagy becsomagolt uszítás láttán valamelyik „illetékes” csak értetlenkedve tárja szét a kezét, nem kéne rögtön az uszítókkal való cinikus „bűnszövetséggel” vádolni. Mi van, ha tényleg nem tudja? Ha ennyire nem érdekli az aktuálpolitika és a közelmúlt története? És erre nem válasz, hogy mi az, hogy nem tudja, mert ezt a vak is látja, meg hogy lehet egyáltalán politika nélkül élni? És focimeccs, Forma 1, X-faktor, okostelefonra letöltött zene nélkül hogy lehet? Nekem például egész jól sikerült, pedig ezek a tömegkultúra-rituálék tíz-és százmilliók életének kihagyhatatlan részei. Pontosan úgy vannak ők a politikával, mint én az ő kedvteléseikkel. Oszt mivel győzzem meg őket? Azzal-e, hogy egy negyedóra Giró-Szász Andrással frenetikusabb élmény, mint a Bajnokok Ligája vagy a Csillag Születik? A gimnáziumban mániákusan próbáltam agitálni iskolatársaimat, hogy a politika, az milyen fontos dolog. A fiúk többnyire kiröhögtek, a lányok meg általában menekültek előlem. Egyik tanárom a fejét csóválva dünnyögte: te mit szólnál, ha valaki egyetemi szintű geometriával vagy halbiológiával traktálna lelkesen? Mire én gőgösen kontráztam, hogy az nem ugyanaz, meg különben is.

Pedig igaza volt. A közéleti harcokat a történelem során mindig a lakosság politikailag aktív, viszont létszámukat tekintve, külön-külön nézve kisebbségi szegmensei vívták. Amelyek együtt, összeadódva persze kiadják a felnőtt népesség abszolút többségét. De emellett ott van egy csendes relatív többség. A politikával nem foglalkozók tábora. Ez régen is létezett. A II. világháború éveiben vagy '56 forradalmi napjaiban is azok voltak önálló populációként a legtöbben, akik se pro, se kontra nem foglaltak állást. Nem voltak antifasiszta ellenállók, zsidómentők, T-34-esre Molotov-koktélt hajigáló szabadságharcosok. De a horthysta kormánypártba, a nyilasok és keretlegények közé, az MDP/MSZMP, a pufajkások soraiba sem léptek be. Akkor sem, amikor a párttagságot előmenetellel, karrierrel, az elvett zsidó-vagy burzsujvagyonból adott zsíros falatokkal jutalmazták. Mítosszá kövesedett, hogy '56-ban „a nemzet lázadt fel.” Nem. Nem a nemzet. Hanem a lakosság egy jelentős, sokféle kisebb-nagyobb csoportból álló része. De volt egy ugyanilyen, szintén milliós réteg, amely nem tüntetett, harcolt vagy sztrájkolt. Hanem otthon ült, csendben végezte a dolgát, igyekezett nem belekeveredni, kimaradni belőle. Lehet mondani, gyávák voltak. Egy részük bizonyára az is volt. De egy másik részük azért maradt ki a történelem cselekvő részéből, mert nem értette, és nem is érdekelte.

Akadtak a '70-es években olyan, politikamentes beosztásokban tevékenykedő, munkájukat remekül végző szakmunkások, szakértelmiségiek, akiket többször próbáltak beinvitálni az MSZMP-be, KISZ-be, Munkásőrségbe, Népfrontba, Béketanácsba, stb. S ők udvariasan, de határozottan visszautasították. Nem volt ebben semmiféle hősi póz, főleg nem volt rendszerellenes hevület.

Ma is, amikor sokan mindent (jobban) tudnak arról, kinek és miben van vagy nincs igaza a politikában, vannak, akik nem szégyellik elismerni: hidegen hagyja őket az egész, nem konyítanak hozzá, és nem is szándékoznak beletanulni. Nemcsak izomagyú fiúk, vagy plázacica lányok. Nem csak ők. Hanem felkészült közigazgatási hivatalnokok, bírák, orvos-szakértők, sportklub-tisztviselők. Akik brillíroznak a szakmájukban, de passzolnak, ha közéleti relevanciájú ügy tárgyalásához, lenyilatkozásához rendelnék vagy szignálnák ki őket.

Kibújnak alóla, mert nem akarnak a tévében szerepelni, szekértábor-csaták össztüzébe kerülni, „politikusan” fogalmazni. Nem politizálnak, nem nyüzsögnek, nem kávéznak bizottsági szakpolitikusokkal. Nem is lesz belőlük hivatalvezető, kórházigazgató, főbíró vagy MLSZ-elnök. De nem is ambicionálják. Ugyan, miért lenne rosszabb egy olyasvalaki, aki bevallja, hogy nem ért a közélethez, nem is kíván foglalkozni vele, mint a politikai szektaszeánszokon csápoló idióták? A totális diktatúrák megkövetelték a politizálást mindenkitől, demokráciában viszont ezt nem lehet. Ha zordabb politikai klíma idején is tömegek voltak, akik távol maradtak a politikából, akkor ez a réteg most se fog megmozdulni, bárhová fejlődjön az „Orbán-diktatúra” vagy a „gazdasági szabadságharc.” A jövő harcait ugyanúgy a politikai kisebbségek összeadódó abszolút többsége vívja majd. Mert a politikát teljesen kihagyva is lehet teljes életet élni, s amit mi, politizálók tudatos cinkosságnak és cinizmusnak vélünk, az gyakran tényleg őszinte értetlenség és érdektelenség. Amire jobb, ha nem a civilizálatlan pogányt megtéríteni akaró misszionárius reflexével reagálunk. A misszionárius ugyebár pózban sem valami extra, az apolitikus átlagembernek meg végképp ciki.