Politikai indíttatású anarchista csoport irányítja a SOTE doktorok szenátusa és az egyetem rektora viselkedését, döntését.

(Osztie Zoltán plébános, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének elnöke)

Nem a WizzAirben, hanem a habilitációs bizottságban, és nem Tivadar, hanem Zsolt, a többi viszont stimmel. A kormánycsimbókok bevált technikájáról van szó: amikor schmittpálon kapják őket, akkor villámgyorsan mások vélt vagy valós viselt dolgairól kezdenek beszélni. Az már a Magyar Hírlap nevezetű papíripari végtermék specialitása, hogy a lejáratni vágyott személyt családtagjain keresztül támadja.

Így járt korábban Schiffer András, akit nagyapjával és dédapjával (!) találtak meg, és így Tulassay Tivadar, akinek előszedték – válaszul Schmitt címfosztására – testvére plágiumgyanús esetét. A történet lényege röviden a következő: egy tudományos szaklap 2010-ben visszavonta Tulassay Zsoltnak egy szerzőtársával közösen írt tanulmányát, mert annak egy része megegyezett egy korábbi munka néhány mondatával. Az ügy aligha érinti az akadémiai tag Tulassay Zsolt tudományos pályáját, és most jönne az a fordulat, hogy ezen túlmenően nem kívánunk az ügyben állást foglalni.

És tényleg ez a fordulat jön: ezen túlmenően nem kívánunk az ügyben állást foglalni. Ugyanis fogalmunk sincsen, hogy mi és miként volt. Tulassay azt állítja, hogy a szóban forgó szöveg beemeléséről utólag értesült (tehát vita van a szerzőtársak között), amúgy sem érinti a cikk érdemi mondanivalóját, a forrás pedig amúgy szerepel az irodalomjegyzékben. Ez egy valódi plágiumvita, eldöntéséhez a tények alapos ismerete szükséges, majd a részletek egybevetése az eredetiség tudományos kritériumával.

Olyan, mint megvizsgálni, hogy egy motoros két vagy háromkerekű jármű megfelel-e a „motorkerékpár” ismérveinek; mekkora a legnagyobb tervezési sebessége, hány köbcentis a motorja, a saját tömege, satöbbi. Ettől minőségileg különbözik a Schmitt-ügy. Az előbbi profán példánál maradva: leraktak két téglát és keresztbe fektettek rajta egy harmadikat. Nesztek, bazmeg, motor.

Utoljára visszatérve arra a szánalmas bullshitre, hogy az ún. kisdoktori szabályai mások voltak, mint manapság a PhD-jé, szögezzük le: Schmitt Pál dolgozata annak sem felelt meg, és nem az volt a baj vele, hogy helytelenül használta az idézéseket. A mű egy közönséges szakdolgozat mércéjének sem felel meg, ugyanis a szakdolgozat is tudományos munka, még akkor is, ha eget rengető újdonságot nem tartalmaz, és az nem is lehet elvárás vele szemben. Azonban a saját gondolat minimális feltétel, sőt, éppen ez a lényeg. A hallgatónak számot kell adnia arról, hogy képes önállóan kutatómunkát végezni és következtetéseket levonni.

Figyeljünk csak!

„Sok diák van, aki kénytelen szakdolgozatot írni, hogy minél gyorsabban megszerezze a diplomát, vagyis megtegye azt az ugrást, amiért az egyetemre beiratkozott. Néhányan közülük akár negyvenévesek is lehetnek. Ők tehát ahhoz várnak majd útmutatást tőlünk, hogyan kell egy hónap alatt [kiemelés az eredetiben] úgy megírni a szakdolgozatot, hogy kapjanak valamilyen osztályzatot, és végre elhagyhassák az egyetemet. […] Ha ilyen igényeik vannak, ha olyan paradox jogrendszer áldozatai, amely előírja, hogy súlyos anyagi gondjaik megoldásához le kell doktorálniuk, jobb, ha a következő két dolog közül választanak: 1. befektetnek egy ésszerű összeget, és mással íratják meg a szakdolgozatukat; 2. lemásolnak egy néhány évvel korábban, más egyetemen benyújtott szakdolgozatot”. (Umberto Eco: Hogyan írjunk szakdolgozatot? Kairosz Kiadó, Budapest 2005.)

Az olasz szellemi nagyság valószínűleg még nem ismerte a harmadik lehetőséget, miszerint befektetni egy ésszerű összeget, és mással másoltatni le egy dolgozatot. Schmitt disszertációja jó eséllyel egy negyedik megoldás eredménye: lemásolni egy olyan anyagot, amelyik eredetileg sem tekinthető tudományos műnek. Nem győzzük hangsúlyozni, hogy Nikolaj Georgoiev nem tekintette munkáját önálló kutatásnak, élete során nem szerzett doktori fokozatot. Az Olimpiai Bizottság ismeretterjesztő brosúrájáról pedig szó se essék.

Csodálatos, hogy a bukott köztársasági elnököt mentegetők ezt még mindig nem értik, egyre nevetségesebb szerepbe szorítva magukat. De ez még nem elég, egyből vissza is támadnak, ahogy tudnak. A tegnapelőtti Magyar Hírlap, mint láttuk, a rektor öccsével, de akad, akinek még ennyi tényanyag sem kell. A két lábon járó honderű, Kerényi Imre skrupulusok nélkül lekunbélázta a teljes egyetemi szenátust, Osztie atya értékes hozzászólását pedig mottónkban idéztük, s időközben befutott a KDNP tatabányai szervezete is, Jézus szenvedéseihez hasonlítva Schmitt Pál megpróbáltatásait.

Magyar Hírlapnak kéne ahhoz lenni, hogy erre jelzőket találjunk.