Az átrendező típusú politikusok sokkal kevésbé szórakoztatóak, mint a felszámoló típusúak, mert utóbbiak hajlandók elmenni a végletekig, eltelik két év, és máris indul a totális Monty Python-show, abszurditás, ízléstelenség és totális elbutulás veszi kezdetét, tombol a sötétség, jönnek az olyan parahaluk, mint Orbán Viktor legutóbbi eszmefuttatása a világ jövőjéről és múltjáról.

Nem lesz belőle semmi, de ha sikerül hozzájutnunk ugyanahhoz a droghoz, amit a fideszes vezetők pattintgatnak mostanában, érdemes velük futni egy darabon, mert szórakoztató és tanulságos. A miniszterelnök ösvényt hugyozott a valóság hótakarójába, hurrá, duplázzuk meg az adagot és tapossuk szélesre, mindent vissza!, modernitás takarodj!

Érdekes politikusi lét lehet, ahol Benjamin Button a példakép és Horthy Miklós, de ne legyünk már annyira magyarok, hogy ezt elemezgetni kezdjük és egy pillanatig is elgondolkodjunk rajta, mi mozgathatja Orbán agyát a nyilvánvaló bomláshőn és hozzáadott tudatmódosítókon kívül. Sokkal jobban járunk, ha egyből celluloidra visszük az anyagot (azért nem digitális adathordozóra, mert az is csak a hatvannyolcasok rohadt taposóaknája a múltba forduló jelen köves talajában).

Sajnos a teljes forgatókönyv titkos, de a szinopszis elég kidolgozott, ezért össze lehet rakni a miniszterelnök agyában bontakozó filmet. Lars von Trier alkalmasabb lesz a feladatra, mint Koltay Gábor, de nem azért, amiért gondolnák, hanem de.

Megvan a Birodalom főcíme, a kórház alatt sötétlő mocsárról, a halál gyökereiről és a vézna vádlikról? Akkor jó, mert valami ilyesmivel indul Orbán filmje is, de nem a bőrfestők szennye fertőzi a földet, hanem Sartre és Marcuse, a feministák, az ateisták, a vallásszabadságot hirdetők és az antirasszisták. Bomlik, omlik, düledezik a régi, a szent rend, amiben mindenki tudta, hol a helye.

Ijesztő képsorok, meg kell kapaszkodni valamiben, és az a valami éppenséggel Magyarország.

Minden rossz, mi új!

Azt azonban nem lehet belevágni a választók arcába, hogy a régi világ nyomokban sem tartalmaz emberi jogokat, egyenlőséget nő és férfi, afrikai és ázsiai között, hogy nincs minimálbér és nincs társadalombiztosítás, hanem csak pántlika, körmenet és parádék a Ligetben. Ehelyett masszírozza Orbán a trágyát, ad elő zavaros meséket turulról, mustármagról, félázsiáról, szabadságharcosokról.

Na, persze, ha ez nem egy ilyen ország lenne, nem egy ilyen szétszórt, hepciáskodó néppel, akkor természetesen lehetne demokrácia, akkor maradhatnának a szakszervezetek, ellenzéki pártok, minimálbér és általános orvosi, akkor minden másképp lenne, de arról mégsem a miniszterelnök tehet, hogy ez a nép nem olyan, amilyennek lennie kellene, így aztán – ideiglenesen és kizárólag a kényszer hatására – ezek a vacakságok megszűnnek (felfüggesztődnek kicsinyt), lesz egy kemény tizenhat év, ameddig mindenki 16 tonnát rak, és utána – ha!, hangsúlyoznám: ha! (haha) – visszatérünk abba a kerékvágásba, amit mi vágtunk szögletes kerekeinkkel Európa hanyatló talajába.

Ezt a részt úgy képzelem, mint Süsü, a sárkány második otthonát, amikor már beköltözött a várba, vidám kis tornyocskák közé, ablakkal együtt behajtható lakossággal, akik egyfolytában énekelnek.

Magyarország fallal körülvéve, nehogy bejöjjön az internet, cuki tornyok a szegleteken, a tornyokban sisakos, lándzsás őrök, szól a lant! Kérjük, az átalakítás miatt ne zavarják kopogtatással a munkát! Köszönjük.

Nem arról van szó tehát, hogy a nők agyveleje akkora, mint egy mókusé, hanem csupán arról, hogy amíg ki nem dolgozzuk az egyenjogúság magyar módszerét, szemben a Nyugat használhatatlan gyakorlatával, addig visszatérünk a bevált módszerekhez (pénz számolva jó). Mert az nem lehet, hogy amíg nincs saját, addig nincs semmi, ez meg, ami van, ez nem jó, mennek mindenfelé, hangoskodnak, mint a menő hangoskodók, nem lenni nem lehet, azt mégse mondhatja a kormány, hogy amíg nem állunk a saját lábunkra és dolgozzuk ki a saját, igazságos és stabil saríánkat, addig lógjunk a levegőben, mint a sukorói telekcsere!

Kemény film ez, nincs benne szerelmi szál, nincsenek benne megnyugtató tájak, csak a tömény akció és ideológia, de egy kemény korban kemény filmek kellenek a kemény kezekből a kemény szemeknek (vagy valami ilyesmi, az az igazság, hogy a végére egy kicsit én is elvesztettem a fonalat).
A mi jövőnk a múlt, feudalizmusunk unortodox demokrácia, számítógépünk szamárállkapocs, bábszínházunk film és zuhanásunk emelkedés.

Zuhanni meg egyébként is jó dolog, leérkezés nélkül, na ja.

A stáblista alatt mindenki énekel, majd az ablakok becsukásával együtt elhallgat.

A szerző a Millamédia főszerkesztője