Az MSZP és az Együtt 2014–PM, amelyek magukat eléggé egyértelműen baloldali politikai erőkként definiálják, választási szövetséget kötött. Sok meglepetést nem találhatunk a szövegekben, de némi ellentmondást – finoman szólva – igen. A jelöltállításról szóló megállapodás sok szép felvetését – a jelölteknek síkra kell szállniuk a nemek egyenlőségéért, a hátrányos helyzetűekért, a mindenféle kisebbségekért, „tiszteletben kell tartaniuk az igazságosság, a szolidaritás és a szabadság elvét” (én a magam részéről persze jobban örülnék, ha nem csupán az „elveket” tartanák tiszteletben) – azonnal, egy csapásra tartalmatlan lózunggá fokozza le a megállapodás rövid, 11. pontja: „A jelölteknek felsőfokú képesítéssel kell rendelkezniük, amelytől kivételesen méltányolható esetben el lehet tekinteni.”

Hogy mi ezzel a probléma? Hát, ugye, több is van. Először is: magát baloldalinak tekintő politikai erő (vagy hagyjuk ezt az „erőt”, szóval: szervezet) ilyet egyszerűen nem jelenthet ki. Ezen nincs mit cizellálni, ez műveltségi cenzus: ha Szájer Józsefnek idejében eszébe jut, akár belevéshette volna az Alaptörvény gránitalapzatába is, senkit nem ért volna meglepetésként. De mi lesz az igazságossággal, a szolidaritással és a szabadsággal, ha az emberek jelentős részét végzettségük szerint diszkrimináljuk? Nem kellene elfeledkezni arról, hogy a baloldal politikai mozgalomként a munkások, az elnyomottak és kizsákmányoltak mozgalmaként jött létre és alakította ki a világ első modern politikai tömegmozgalmát (és pártját), a német szociáldemokráciát. Ennek, és a mintájára létrejövő szociáldemokrata pártoknak a vezetői is, kevés kivétellel, munkások, autodidakta (és gyakran kiváló) politikusok és ideológusok voltak. A marxi alapvetés szerint a munkások felszabadítása csak a munkások műve lehet. Tény, hogy a mai baloldal legtöbb irányzata rég feladta már a marxizmust, és a mai baloldaliság már hosszú ideje nem csupán a „munkásokról” szól, értelmezzük bármily tágan is ezt a kategóriát. De kicsit meglepő egy baloldali pártszövetségtől, hogy a részvételi demokráciát lényegében a választásokra kívánja szűkíteni, ahol a „képzetlen” (legalábbis nem felsőfokúan képzett) választók – a feltételezett „tömegbázis”, a politizált emberi erőforrás, ugye – saját életének és világának irányítását átruházhatja a képzett „elitre”. A baloldal rengeteget beszél a „kisemberekről”. Egy ilyen gesztus fényében félő, hogy ez továbbra is csak beszéd marad, egy olyan szisztéma, ahol a „kisemberek” politikai képviseletét továbbra is „nagyemberek” látják el, és a plebsz számára – tetszés szerint – az egyetértés és/vagy a morgolódás joga marad. Él még a régi, meggyökerezett szemlélet, amikor az anyaggyűjtésre érkező pesti szociográfusnak kezet csókolt a falusi anyóka – mert az dukál a tekintetes diák úrnak. A Horger Antal urak szemlélete ez. Csak akkoriban akik így gondolták, legalább nem beszéltek demokráciáról és baloldaliságról.

Másrészt ez a 11. pont nem csupán nem baloldali, de értelmetlen is. Mostanság Magyarországon a parlamenti képviselőktől nemigen várunk el olyan teljesítményeket, amelyekhez óhatatlanul valamiféle felsőfokú képesítésre lenne szükségük (és ez nem csupán az elmúlt három vagy nyolc év eredménye). Nem a szakpolitikusokról van szó – ahol meg lehet indokolni, hogy miért pont Balog páter, a képzett lélekpásztor lesz az emberi erőforrások kufára, vagy a pedagógus végzettségű Hoffmann Rózsa a gyermeki öröm intézményes megrontója –, hanem a mezei képviselőkről. Akik a jelen politikai konstellációkban, tisztesség ne essék szólván, gombokat nyomogatnak, vezényszóra, és néha mások által írt interpellációkat olvasnak fel. És azokból a gombokból sincs olyan sok, mint egy atomerőmű vezérlőjében, de a képviselőktől nem is várja el senki az önálló gondolkozást, neadjisten az önálló döntést. A különbség kormánypárti és ellenzéki képviselők között – tisztelet a kivételeknek – annyi, hogy az előbbiek állami halászati vállalatként végzik az országnyi méretű temperált vizű halgazdaság teljes, összehangolt lehalászását, míg az utóbbiak elégedetlen horgászok kórusaként kiabálnak a tóparton. Sajátosan értelmezett meritokratizmus úgy gondolni, hogy ezeket a feladatokat nem tudja lényegében bárki elvégezni, hat általánossal éppúgy, mint akadémiai örökös tagsággal. Ám amennyiben ettől eltekintünk, és optimista módon arra gondolunk, hogy előbb-utóbb olyan politikusgarnitúra kerül irányító pozícióba, amelyik valóban – legalább részben – az ország érdekét is nézi a saját zsebe és kliensi köre mellett, akkor is nehéz lenne olyan érvet találni, hogy miért kizárólagosan a „felsőfokú végzettségűek” jogosultak csupán az egyik legfontosabb (és elvileg szinte mindenkire kiterjedő) demokratikus alapjoggal, a választhatóság jogával gyakorlati szempontból is élni? Az ellenzék több-kevesebb lelkesedéssel támogatta télen az utcára vonuló fiatalokat (jó, jó: nagyobbrészt felsőfokú tanintézetek hallgatóit), akik a „semmit rólunk nélkülünk”, illetve az „alkotmány, demokráciát, jogállamot” jelszavakat kiabálták. Amikor a baloldali pártok egy sajátos műveltségi cenzussal akarják korlátozni a demokratikus alapjogokat, akkor éppen azt demonstrálják, hogy mások helyett akarnak dönteni, jól meghatározott politikai elitet kinevelni. Ez bizony nem csupán a baloldaliság egyik alapelvét tagadja, amely szerint (és éppen ez a baloldal egyik megkülönböztető jegye a jobboldallal szemben) az emberek alapvetően képesek saját sorsuk és közösségük irányítására, hanem a modern demokráciát és a jogállamot is semmibe veszi. „Félek, mindaddig nem lesz igazi irodalmunk, amíg az oroszországi démoszt gyermeknek tekintik, akinek óvni kell ártatlanságát” – írta 1921-ben Jevgenyij Zamjatyin, az első nagy huszadik századi disztópia, a „Mi” írója. Mondhatnánk: Oroszország kisebb bajai közé tartozott a rákövetkező években, hogy nem lett igazi irodalma. Sok minden más sem lett, ami kellett volna, és lett rengeteg minden, ami jobb lett volna, ha nem lesz. De amennyiben a magyar baloldal ma valóban úgy gondolja, hogy a politikát a politikusok mesterségesen leszűkített és szelektált (praktikusan inkább kontraszelektált) kasztja számára tartja fent, akkor félek, sokáig nem lesz valódi demokráciánk. Maximum elitcserénk, bár ebben az esetben ez sem látszik túl valószínűnek.

Persze nem valószínű, hogy a pártpolitikai baloldal ezzel a kis megkötéssel tudatosan sárba akarta tiporni a demokráciát. Valószínűbb, hogy a 11. pont csak annyit akar jelenteni: nálunk nem lesznek Wittner Máriák, Németh Lászlónék, Zagyva György Gyulák (vagy a szocializmus országgyűléseiben ülő díszmunkások- munkásnők és mezőgazdasági dolgozók). Csak hát, ugye, mondott személyekkel nem az a probléma, hogy nincs felsőfokú végzettségük. És az, hogy mondott személyekkel kétségtelen problémák vannak, még kevésbé jelenti azt, hogy mindenkivel problémák lennének, akinek politikusként nincs felsőfokú végzettsége, illetve hogy a felsőfokú végzettség bármiféle garanciát jelentene rá, hogy valaki „tisztességes politikus” lesz (bár lassan odáig jutunk, hogy ez a szókapcsolat afféle fogalmi ellentmondásnak tűnik). És még egyszer: egy demokratikus baloldali párt egyszerűen nem tehet olyat, hogy az emberek alapvető demokratikus jogait diszkriminatív eszközökkel korlátozza.

Arról nem beszélve, hogy mindennek fényében még aggasztóbb a 11. pont amúgy inkább ártatlannak tűnő mellékmondata: „…amelytől kivételesen méltányolható esetben el lehet tekinteni”. Az ember az elmúlt néhány (nem feltétlenül három vagy nyolc) év magyar politikai életén szocializálódva csak arra gondolhat: mert hátha akad egy unokaöcsike vagy keresztlány, akinek – bár megvolt minden protekciója – csak nem sikerült elvégeznie azt a vacak egyetemet. Mert hát ugye kiskapuknak mindig lenniük kell.