Túry Gergely

Kertész Imre magas állami kitüntetést kap. Alig néhány héttel az után, hogy a tiltakozások ellenére felépített, részben hamis üzenetű Szabadság téri szobrot – a botránytól tartva, ünnepélyes kormányjelenlét nélkül – felavatták, s egy beszédében a miniszterelnök a Nyugat hanyatlásáról, illiberális demokráciáról beszélt, és kétes demokráciájú, vagy diktatórikus országok gazdasági teljesítményét állította Magyarország elé, aminek következtében ismét élesen bírálta őt a hazai liberális és a nyugati mainstream sajtó.

Kertész kitüntetését hosszú cikkben harangozta be a jobboldali Heti Válaszban Schmidt Mária, az Orbán-kormány egyik vezető ideológusa – aki egyben a készülő Sorsok Háza vezetője, mely intézmény Kertész regényének címével, a Sorstalansággal vitatkozik.

Schmidt, Kertészt méltatva úgy próbálja beállítani, hogy a liberálisok nem értékelték eléggé életművét, mert Kertész egyidejűleg ítélte el a náci és a kommunista rendszert, egy tőről fakadónak tételezve a totalitarizmusokat. Ezzel szemben az igazság az, hogy Kertészt ugyan jelentősen megkésve fogadta be a magyar irodalmi kánon (döntően a rendszerváltás után, amikor szabaddá vált a közbeszéd, és mélységében értelmezhetővé vált a Sorstalanság), de befogadásában nagyrészt inkább liberális filoszok játszottak jelentős szerepet. Épp a jobboldali-nemzeti kánon nem fogadta be, mert Kertész regényeinek, esszéinek, interjúinak bírálatát a vészkorszakkal kapcsolatos feldolgozatlan magyar felelősséggel, kritikáját az etnocentrikus magyar nacionalizmussal szemben, illetve kiiratkozását a magyarságból, e kánon hangadói képtelenek voltak megemészteni. Kertészt nemhogy nem fogadták be, hanem rendre bírálták, gyalázták a jobboldali sajtóban. (Schmidt korábban is írt Kertészről – a liberális Élet és Irodalomban –, akkor is a Kádár-rendszer kritikáját díjazva, és a liberális Kertész-interpretációt bírálva, ám ez aligha tekinthető az életmű jobboldali kanonizációjának, aminek jobboldali fórumokon kellene elsősorban lezajlania.)

Schmidt mostani elemzésében azért dicséri Kertészt, mert nem zsidó szenvedéstörténetként, hanem európai traumaként ír a vészkorszakról. Kertész azáltal, hogy univerzális emberi perspektívába helyezi, s a civilizált lét struktúráját: a mindenkori hatalomnak szófogadó, „alattvalói” létet teszi végső fokon felelőssé a nácizmusért, prózájában a figyelmet részben elfordítja a vészkorszakért viselt egyes nemzeti, politikai felelősségekről, és egy magasabb, filozófiai szintre emeli. Ha bárki lehet bűnös és bárki lehet áldozat, ha a totalitarizmus mindenkor, mindenhol felütheti fejét, akkor a soá konkrét bűnösei némileg veszítenek bűnösségükből és a konkrét áldozatok áldozatiságukból, az egyes nemzetek szempontjából pedig a soá így könnyebben emészthetővé válik. Ez a szemléletmód kapóra jön a felelősséget részben hárítani kívánó magyar jobboldalnak is, melyet – Schmidt egy korábbi cikkének szóhasználatával – a zsidók „öröklődő áldozatisága” fáraszt, mert a magyarság „öröklődő bűnösségére” utal.

Kertész esszéiben, naplóiban szenvedélyes és éles bírálatot mondott társadalmi jelenségekről, személyekről egyaránt. Nagy íróhoz méltóan éles (néha provokatívan túlzó) megfigyeléseket tett. Kritikai megjegyzéseiből Schmidt mostani cikkében csak olyasmit idéz, ami a baloldal és a zsidók ellen szól, pedig ellenkező értelmű citátumokat éppúgy hozhatna. Schmidt ezáltal részben torzítja (finomabban fogalmazva: instrumentalizálja) Kertészt, ahogy torzképet vázolt a recepcióról, s ahogy a szoborral is részben hamis történelemképet vázolt az Orbán-kormány. E mostani kitüntetés is részben ezen a hamis üzeneten alapul, és hamis benyomást kelt. Azt a benyomást, mintha már megemésztették volna a vészkorszak és Kertész művének leckéjét. Pedig egyelőre inkább úgy tűnik, Magyarország kormányának rossz megítélésén hivatott javítani az elrontott holokauszt-emlékévben. Ahogy az Orbán vezette jobboldal a baloldal és a zsidók holokauszt-narratíváján igyekezett ütni az alkotmány preambulumával és a Szabadság téri szoborral, most Kertész kitüntetésével kompenzál, illetve szélsőjobbra üt.

Kertész élesen bírálta interjúiban az Orbán-féle nacionalista konzervativizmust, a horthyzmus folytatójaként láttatva azt. Kertész ugyanakkor radikális individualizmusa és hontalan zsidósága mellett kultúrkonzervatív-antikommunista, ez utóbbi egybevág Orbánék törekvéseivel. Évtizedes jobboldali Kertész-agyonhallgatás és -gyalázás után most lenyelik neki a bírálatot, mert kitüntetésének híre némileg visszabillenti a holokauszt-felelősséget relativizáló, diktatórikus törekvésű kormányról alkotott nemzetközi és hazai mérleget a közép felé.

A szélsőjobb hörög, a baloldal értetlenül áll vagy morog, a jobboldal learatja a politikai hasznot. Kertész pedig, talán mert régóta vágyott a hazai, jobboldali elismerésre, talán mert pedagógiailag hasznosnak tartja, talán mert már nincs ereje ellenállni, elfogadja a neki méltán járó díjat. Ezzel – vélheti, ha mérlegelt egyáltalán – esetleg bővül az Orbán-rendszer és a nemzet perspektívája is.

Kertész Imre művét azonban e kitüntetéssel még nem kanonizálja a jobboldali kultúra, ahogy a Nobel-díj után sem kanonizálta, legfeljebb a központi irányelveket követve kevésbé gyalázzák majd.

Ez is valami.