Orbán Viktor történelmi személyiség, aki bizonyosan ott lesz a jövő történelemkönyveiben. A történelemkönyvekben szerepelni nem érdem kérdése, hanem befolyásé. Aki olyan hosszú ideig van jelen egy ország politikájában, mint Orbán Viktor, az mindenképp ott lesz a történelemkönyvekben is. A pályafutását a kommunizmusban kezdte (itt most nem az Orbán által nem cáfolt ügynök-vádra gondolunk, hanem a Fidesz megalapításának évszámára), majd a valóban húszéves imbolygásban, „az átmenet két zavaros évtizedében“ tevékenyen részt vett, sőt, azon időkből egyedüliként maradt még mindig a közéletben, hogy aztán egy vacak országot, szegényes autoriter rendszert építsen kisszilárdokkal, tarsonycsabákkal, szijjártópéterekkel. A nyomoron nem változtatni akar, hanem abból önmaga számára tőkét kovácsolni.

Orbán beletörődött Magyarország periférikus helyzetébe, szegénységbe, kiszolgáltatottságába. Abba, hogy egy kétgyerekes magyar család harmadannyi pénzt visz haza, mint egy görög család. (Mindenféle adatok a jövedelmekről itt.) Míg azonban Alekszisz Ciprasz az országa kapcsán „humanitárius katasztrófáról“ beszél, Orbán és kormánya a magyarok nyomorát „versenyelőnynek“ tartja. Ugyanis azon nyugati cégek, amelyek a magyar GDP-növekedés mögött állnak, csak azért és csak addig maradnak Magyarországon, amiért és ameddig egy győri munkás negyedannyi fizetésért és negyedannyi munkavállalói jogért végzi el ugyanazt, mint egy ingolstadti munkás.

Orbán Viktor azonban nem ez ellen indított szabadságharcot. Neki az a Daniel Cohn-Bendit vagy Rui Tavares az ellenfele, akik amúgy mindig is kiálltak a szolidáris Európa mellett. Orbán azok ellen vonultatja fel népét, akik a magyarok nyomorán változtatni szeretnének, és azokkal köt szövetséget (például a német nagytőkével), akik pedig a magyarok nyomorában érdekeltek. A gazdasági nyomor sokszor jár együtt szellemi nyomorral is – és Orbán Viktor hívei ezért nem veszik észre a trükköt. Orbán szavaira figyelnek csak, pedig ő maga mondta, hogy a kezét figyeljék, mert csal.

Orbán Viktor része lesz azonban tényleg a magyar történelemnek. Újkori történelmünkből négy embernek sikerült ez: Horthy Miklósnak, Szálasi Ferencnek, Rákosi Mátyásnak és Kádár Jánosnak. Szomorú önmagában, hogy az elmúlt száz évben nem volt politikus Magyarországon, aki egyszerre lett volna történelmi, sikeres és jó. De míg Horthy és Kádár esetében az összkép nem fekete, nem fehér (mindkét rendszernél találhatóak mentő körülmények), addig Szálasiról és Rákosiról ez nem mondható el. Ők úgy lettek a magyar történelem részei, hogy nevükhöz semmi jó nem fűződik. Így kerül Orbán Viktor is a történelemkönyvekbe. (Félreértések elkerülése végett: eszünk ágában nincs Szálasi vagy Rákosi ténykedését Orbánéhoz hasonlítani, az összevetés a történelmi megítélést és eredményességüket illeti csak.)

Orbán Viktor huszonöt éve hivatásos politikus. Eddig összesen kilencévnyi miniszterelnökséggel, és mivel 2018-ig nem fog megbukni, és vélhetően 2018-ban sem, tizenkét, de akár tizenhat évig is lehet Magyarország miniszterelnöke. Helmut Kohl volt a németeknél tizenhat évig kancellár. Vele Németország újraegyesült, a keleti részek gazdaságilag felzárkóztak, Németország az EU motorja lett, stb. A nagy európai politikusok (De Gaulle-tól Adenaueren át Margaret Thatcherig) mind rövidebb ideig voltak hatalmon, mint amire Orbánnak kilátása van.

Mit tud azonban Orbán Viktor felmutatni? Mit fog tudni a tizenkét vagy tizenhat év végén felmutatni? Semmit. Az egyetlen érdeme, hogy a szellemi és a gazdasági nyomort, a szegénységet, a szürkeséget tartósítani tudja (azaz nem viszi hegynek az országot négy év alatt, mint Gyurcsány). Sőt, a nyugati tőkésekkel folytatott tárgyalásokon és saját hatalmának megtartása tekintetében még előnnyé is tudja formálni az ország szörnyűséges helyzetét. A nyugati cégek azért jönnek, mert a magyar emberek fizetése megalázóan alacsony, és Orbán ezen semmit nem akar változtatni. A gazdasági nyomorral együtt járó szellemi nyomorodás pedig a legjobb garancia arra, hogy a Fidesz, a „polgári párt“ győzni tudhasson a jövőben is.

Orbán Viktor még ott sem ért el semmiféle sikert, ami elvileg neki és híveinek nagyon fontos. Nemzetpolitika és keleti nyitás: mindkét téren teljes katasztrófa, pedig elvileg ezek lennének a kormányfő érték- és érdekválasztásai. Vagy hol van a székely autonómia, a kétnyelvű Szlovákia? Hol van a Magyarországra ömlő azeri tőke, és a Kazahsztánba ömlő magyar tőke?

Orbán mindkét fronton csak ideológiai blablát tud felmutatni. Igen, van székely zászló a magyar parlamentben, meg az a kihízott egykori székelyudvarhelyi polgármester is kapott valamilyen intézményt vezetgetni (ráadásul Budapesten, hadd járuljon még ő is hozzá a székely elvándorláshoz) – de tényleges eredmények nincsenek. Ha a Fidesz komolyan gondolná a nemzetpolitikát, akkor nem állampolgárságot osztogatna, meg nem nagymagyarországos szőnyeget terítene ki Brüsszelben, hanem ugyanolyan határozottsággal, diplomáciai ügyességgel érné el a székely autonómiát, ahogy Bécs tette Dél-Tirol esetében. Persze a szimbolikus politika mindig kevesebb tervezést, gondolkodást, agysejtet igényel, és hát a Fidesz számára a szakértelem bolsevik trükk maradt e téren is.

Talán ezért van teljes pangás a lassan öt éve óriási csinnadrattával vezetett keleti nyitásban is. Elég megnézni az adatokat: a keletre irányuló export nem növekedett, sokszor egyenesen csökkent, és számos keleti országgal intenzívebb kapcsolatunk volt, amikor Bajnai vagy Gyurcsány volt hatalmon, mint most Orbán alatt, aki hetente tesz hitet a kelet mellett. Ami persze csak megint a helyzet félreértését mutatja. Minden nyugati ország bizniszel a kelettel, és ők sem feltétlenül emberi jogi szemináriumokat tartanak, ha Üzbegisztánba vagy Kínába utaznak – de az egész keleti kapcsolatrendszerből nem csinálnak ideológiai értékválasztást. Németország gazdasági növekedése gyakorlatilag Kínától függ, Berlin legszorosabb szövetségese a posztszovjet Közép-Ázsiában az egyik legdurvább diktatúra, Üzbegisztán, ahogy a francia kormány és üzleti élet kritika nélkül működik együtt Türkmenisztánnal, de se Berlinből, se Párizsból nem hallani szólamokat a hanyatló Nyugatról.

És ennek két oka van.

Az egyik, hogy a Nyugat nem hanyatlik. A másik pedig, hogy a felkeresett keleti diktatúrák maguk se gondolják, hogy a Nyugat hanyatlana, elvégre akkor nem nyugati cégekkel bizniszelnének, nem Bécsbe, Genfbe, Oxfordba küldenék gyerekeiket. Orbán Viktor keletmajmoló szólamain valószínűleg jobban röhög egy türkmén vagy kazah elnök, mint bármely újlipótvárosi értelmiségi. A kazah elnök ugyanis kifejezetten szeret a hanyatló Nyugaton lenni, a család számos tagja már Ausztriában él, amely szintén közismerten egy halódó nyugati állam.

De hát persze Orbán sem Novokuznyeckbe küldte lányát tanulni. Azaz ő is nagyon jól tudja, hogy nem hanyatlik a Nyugat. Orbán mégis azzal akar udvarolni a kazah elnöknek, hogy genetikáról hadovál, és hogy a magyarok genetikailag Brüsszelben nem érzik magukat otthon, bezzeg a csodaszép kazah sivatagban igen.

Felesleges Orbán szavait külön elemezni. Felháborodni se kell. A magyarság genetikailag az itt élő népekkel rokon: a szlovákokkal, a horvátokkal, a cigányokkal, a románokkal, a svábokkal, a szerbekkel, a zsidókkal. Amikor német neve van az államfőnek, szerb a kancelláriavezetőnek, vend a Fidesz-frakcióvezetőnek, romános a miniszterelnöknek, német a főpropagandista Fidesz-újságírónak, és szlovák a szélsőjobboldali pártelnöknek, stb, stb, akkor tényleg elég egy kézlegyintéssel elintézni, hogy a „magyarság” (azaz a magyar nyelven beszélő, sokféle népből kialakult embertömeg, amely ma Magyarországon él, és amelynek vajmi kevés köze van a Kárpát-medencébe egykoron beözönlő ázsiai törzsekhez) a kazahoknál érezné magát a legjobban.

Inkább érzik magukat otthon a Mariahilferstrassén, és rokonokra is többre akadnak ott, mint Asztanában. És ha van reményünk a mai kilátástalansággal szemben, akkor az éppen ez. Hogy a magyarok még mindig nyugatiak – de legalábbis többségükben azok akarnának lenni.