Lévai Katalin. Önfényező szövegek?

Lévai Katalinnak, az Európai Parlament képviselőjének az idén már a második könyve jelenik meg, óriási médiafelhajtással, Párnakönyv és más mesék címmel. Lenyűgöző termékenység, ha figyelembe vesszük, hogy tizenöt szociálpolitikával és esélyegyenlőséggel foglalkozó mű szerzője, s miközben különféle hazai és külföldi (svéd, cseh, német, belga, amerikai) egyetemeken tanított, tizenöt évig főszerkesztője volt az Esély című rangos folyóiratnak, és a politikát sem hanyagolta el. Az MSZP színeiben képviselő, majd a Medgyessy-kormányban 2003 májusától 2004 júniusáig esélyegyenlőségi tárca nélküli miniszter volt. Azóta idejének nagyobb részét Brüsszelben tölti, mint az Európai Parlament jogi bizottságának alelnöke, az Emberjogi bizottság tagja.

Miért érzi szükségét az, aki ilyen lenyűgöző karriert fut be, hogy olyan könyvekkel is a nyilvánosság elé álljon, amelyekben legbensőbb érzéseiről, kétségeiről és vágyairól vall az olvasónak? A választ a szerző Táncrend nélkül című kötetének végén így fogalmazza meg: „A politikus, mint mindenki más, valójában egyetlen dologra vágyik: arra, hogy szeressék. A politikusok a szeretet koldusai. De ezt soha nem mernék maguknak bevallani még maguknak sem. Én sem!”

Megmondom őszintén, kétségeket kelt bennem ez a szubjektív „szeretet-himnusz”. Az első, és legkisebb gondom: ha azt állítja, hogy vágya szigorúan titkos, miért hozza mégis nyilvánosságra? De jó, fogadjuk el, hogy a szeretetből soha nem elég. A politikusok lubickolnak a feléjük áradó gyengéd érzésekben, melyekről azt hiszik, soha nem változnak: emlékiratai tanúsága szerint ez volt Rákosi Mátyás meggyőződése, Kádár Jánosé (bár ő szemérmesebb volt annál, hogy erről valljon), Orbán Viktoré és Gyurcsány Ferencé is.

Lévai Katalin azonban úgy látszik, csak azt tartja evidenciának, hogy a családtagjai szeretik. Ezért akarja eloszlatni a kételyeket, s kívánja meggyőzni a kétkedőket, mindenekelőtt az értelmiségi olvasóközönséget arról, hogy legyen vele szolidáris, ossza meg vele a gondjait, s örüljön a sikereinek. Ezen a ponton viszont szubjektív érzelmei a rideg valóság kérdéseibe ütköznek. A tudós politikusnő (vagy ha így jobban tetszik, politikus tudósnő) megítélése elválaszthatatlan a tények vizsgálatától: mennyi valósult meg 1990 óta eltelt tizenhat év alatt a baloldal által meghirdetett társadalmi szolidaritásból, a „szociális piacgazdaságból”, melyet a „rendszerváltók” ígértek nekünk? Hogyan állunk napjainkban Magyarországon a szociáldemokrata értékekkel, s ezen belül az esélyegyenlőséggel, amelyet a fess cigánylegények által sokszor megtáncoltatott Lévai Katalin olyan buzgón népszerűsített, hogy még a fárasztó miniszteri szolgálatot is vállalta érte? Mennyiben lehet komolyan venni azt a személyes hitvallásnak tekinthető jelszavát, hogy „a nap mindenkire egyformán süssön!”?

Nem tudok eltekinteni a napi hírektől, a képzetlen és munkanélküli dél-baranyai romák képtelen svédországi exodusától, mely a novemberben is napsütötte Mohácsról az ilyenkor már ködös és borongós Malmöbe vezetett. Lehet, hogy a napsütés mégsem elég a boldoguláshoz? (Amúgy figyelemreméltó, hogy napjainkban, - ellentétben a kilencvenes évek végével, amikor a Strassbourgba vándorló romák ügyéből belpolitikai kérdés lett - , a média most nem keres felelősöket, a téma szakértői pedig tartózkodnak a kormány szociálpolitikájának bírálatától.)

Lévai Katalin beszámol saját, „multikulturális” családi hátteréről, de keveset ír nehézségeiről, megpróbáltatásairól. Ezek bemutatása helyett tudományos és közéleti pályájára koncentrál, mintha csak tükröt tartana a magyar értelmiség elé: látjátok, így kell ezt csinálni! Ismerem a siker titkát, elismert tudós és szociálpolitikus vagyok, kis híján államfő lett belőlem, lássátok, nő létemre hová jutottam! Vegyes érzelmeket vált ki az olvasóból ez a „sikersztori”.

Természetesen senkinek sem lehet kifogása az ellen, hogy egy eszes és szorgalmas tudós-politikus a lehető legtöbbre vigye. Csakhogy Magyarországon a huszadik században a humán értelmiségi produkció túl gyakran és túl szorosan összenőtt a politikai szerepvállalással, ami még az olyan, valóban figyelemre méltó társadalomtudós teljesítményét is eltorzította, mint a többször is miniszterként működő Erdei Ferenc. Vele szemben, hiába, ilyen akadékoskodó a humán értelmiség, többre tartja a börtönviselt és a hatalommal dacoló Bibó Istvánt.

De ne töprengjünk most azon, hogy Lévai Katalin, aki közeljövőben megjelenő Párnakönyv és más mesék című könyvében, legalábbis a prospektus ígérete szerint a szerelmi életébe is beavatja az olvasót, Erdei vagy Bibó nyomdokain jár-e. Nézzünk most csak egyetlen konkrét ügyet, amely a politikusnő szívéhez bevallottan közel állt, és a könyvében is szól róla: 2003 decemberében felavatták a bántalmazott asszonyok és gyerekek menedékéül szolgáló Budapesti Nőházat. A Nőház civil szervezetek kezdeményezésére, Lévai Katalin bábáskodása mellett jött létre. A megnyitóünnepségen hangsúlyozta, hogy ehhez hasonló intézmény Közép-Európában is kevés van, Magyarországon pedig ez az első.

Arról viszont nem szól könyvében, hogy 2004 decemberében feloszlatta magát a Nőház működtetésére létrehozott egyesület, és ezzel a Nőház is megszűnt, havi másfél millió forintra rúgó költségeit nem tudták fedezni a fenntartók. Lévai Katalin, minisztersége alatt nem tudott elegendő pénzt szerezni a Ház életben tartásához, és erről utódját sem tudta meggyőzni. A Házba felvett védőnők, óvónők kifizetetlen béreik miatt munkaügyi pereket indítottak, amelyek még ma is tartanak.

Lévai Katalin azonban erről a könyve írásakor is ismert tényről tudomást sem vesz, meg sem említeti, hogy a számára kedves kezdeményezés milyen sorsra jutott. Viszont plasztikusan – mellesleg: vitathatatlanul jó stílusban – ecseteli, milyen érzést keltett benne az, hogy neve felmerült az államfőjelöltek között. Mint tudjuk, ez csak vaklárma volt, mert a szocialisták kitartottak a szabad demokraták számára elfogadhatatlan Szili Katalin mellett. A parlament végül azt a Sólyom Lászlót választotta meg a köztársaság elnökének, akit épp a konformitás dicséretét zengő politikus- és tudósnő volt férje, a kritikai ellenzékiség mentalitását megőrző Lányi András javasolt, a Védegylet nevében.