Ayaan Hirsi Ali a muszlim fundamentalisták szemében Salman Rushdie női megfelelőjévé vált. A gyengébb nemet beszélő tulajdontárgynak, a férfiak rabszolgájának tekintő fanatikusok számára őrjítő a gondolat, hogy egy, hitük szerint alsóbbrendű lény teszi górcső alá bigott tanításaikat. Szomáliai tinédzserként apja házasságba kényszerítette volna, ő a nőellenes tradíciókat követő frigy elől Hollandiába menekült. Ott politikus lett, határozott bírálója az ájtatoskodásba bújtatott kegyetlen hímsovinizmusnak. Liberális színekben képviselőjelöltként indult és győzött a 2002-es választásokon, ám egy migrációjogi szabálytalanság ürügyén érvénytelenítették állampolgárságát. Az USA-ba emigrált, ahol jelenleg is aktívan politizál.

Hirsi jó eséllyel pályázhatna az iszlám civilizáció Voltaire-je címre. Karcos hangütésű szabadgondolkodó, aki nem enged nézeteiből. Az iszlám fundamentalistáknak Hirsi Ali azt testesíti meg, mint az államvallási rangra törő kereszténységnek Alexandriai Hypatia, az új hitre áttérni nem akaró görög filozófuslány. Őt a vakbuzgó tömeg, egyházi méltóságok biztatására, egyetlenül meglincselte. A posztmodern kor inkvizítorai Hirsi Alinak is hasonló sorsot szánnának.

Amikor Rushdie, a Sátáni versek írója 1991-ben beszédet mondott a Columbia Egyetem újságíró tanszékének épületében, húszfős speciális testőrkülönítmény vigyázott rá, a helyiségeket bombakereső osztag kutatta át, a hallgatóságot megmotozták, Szobájának ablakait lövedékálló pajzsok takarták. Ha életben akar maradni, úgy Hirsi Ali sem adhatja alább. Barátja, Theo van Gogh, akivel együttesen készített filmet a muszlim nők brutális elnyomásáról, már halott. Hirsi sokáig egy katonai támaszponton élt, s ma is folyamatosan őrzi biztonsági személyzet.

Hirsi Ali azonban nem csupán a teokráciáról ábrándozó hittérítőknél verte ki a biztosítékot. Rémálmokat okoz a politikai korrektség és multikulturalizmus csőlátású híveinél is. Támadják is eleget miatta. Ugyanis Hollandiában – és szerte a nyugati társadalmakban – mindezidáig szinte axióma volt, hogy a bevándorlók kulturális sajátosságait tolerálni illik, még akkor is, ha azok nem csupán eltérnek a nyugati életfelfogástól, de beleütköznek annak elemi normáiba. Hirsi Ali viszont – kesztyűt dobva a multikulti liturgiájának – úgy véli, a hagyományt nem lehet, és nem is szabad pusztán azért respektálni, mert hagyomány. A tradíció csak akkor fogadható el, ha összeegyeztethető a pluralista jogállam alapértékeivel.

Itt nem állt meg: szerinte a becsületgyilkosságok, a szervezett családi és társadalmi despotizmus nem varrható pusztán néhány elvakult, túlbuzgó hívő nyakába. Ő felveti az iszlámnak, mint világnézetnek a felelősségét is, állítván, hogy „az Iszlám lényege összeegyeztethetetlen a liberális demokráciával. A Korán és a hadith (olyan hagyományok amelyek Mohammed Próféta szavain vagy tettein alapulnak) azt vallja, hogy a nő a férfinak alávetett, a hitetleneket ki kell végezni, csakúgy, mint azokat, akik elfordulnak az iszlámtól”.

Nem vitás, az Ő-és Újszövetség, vagy a zsidó tanítások betűhíven való olvasatában ugyanúgy jelen van az erőszak, az intoleráns kizárólagosság, a nők lenézése. Hirsi Ali kritikája más felekezetekre is ráhúzható. Csakhogy a keresztény vagy a zsidó egyház jelenlegi hatalma, befolyása össze sem mérhető az Iszláméval. A Vatikánt a polgári forradalmak megfosztották kiváltságaitól, a nyugat-európai társadalmak nagyrészt laikus, legfeljebb a „maguk módján” hívő egyénekből tevődnek össze. Az emberek templomban esküsznek ugyan, de a mindennapi életüket nemigen hajlandók valamiféle rigorózus dogmarendszernek alávetni. Így a kereszténység ebben az értelemben fogatlan oroszlán. Nincs igazi tétje, hogy szakrális alapvetései mennyiben harmonizálnak a demokráciával, mivel tanításai nem kötelezőek és a papságnak nincsenek is már eszközei, hogy bárkire rákényszerítse őket. Addig nincs is baj egy hittel – legyenek bár a szkeptikusok nézőpontjából bármilyen visszataszító, megalázó tantételei – amíg az egyén szabadon dönti el, követi-e őket, s ha megcsömörlik tőlük, bármikor kiléphet.

Az európai átlagnál jóval vallásosabb Egyesült Államokban vagy Izraelben, ha egy nő el akar válni férjétől, minden további nélkül megteheti. Próbálná meg ezt Rijádban, Teheránban vagy Dubaiban. A szülők által eldöntött, fiatalkori kényszerházasság a nyugati kultúrkörben már szinte ismeretlen, de mindenképp kiveszőben van. Ezzel szemben nemcsak az iszlám civilizáció szívében, de a nyugati muszlim diaszpórában is komoly praxis ez a mai napig. A nálunk is előforduló, szerelemféltésből elkövetett gyilkosságokat a tettes legtöbbször magányosan, erős felindulásból, beszűkült tudatállapotban követi el. Az iszlámhívő családok jórészében viszont a rokonok nemcsak hogy tudnak az apa/férj elhatározásáról, nemcsak hogy nem próbálják lefogni a jövendő gyilkos kezét, de buzdítják, megkövetelik, hogy mossa le a família becsületén esett foltot.

A keresztény (zsidó, buddhista, krisnás) egyházat akárki gúnyolhatja, kritizálhatja, támadhatja, akár a legszélsőségesebb módon, nemigen kell attól félnie, hogy egy tekintélyes plébános, lelkész, rabbi, szerzetes utasítást ad híveinek: „Öljétek meg, és a mennyországba juttok!”. Még a keresztények kiirtását a Tilos Rádióban undorító módon helyeslő Barangónak sem görbült haja szála sem. Ha mégis történne ilyen, az illetőt felekezete azonnal kizárná, a hatóságok pedig letartóztatnák. Aki viszont nem Jézust vagy Mózest, hanem Mohamed prófétára tesz megjegyzéseket, jobb, ha golyóbiztosra cseréli kocsija ablaküvegét. Az Iszlám renegát másként gondolkodói elleni vadászati engedélyeket nemegyszer kormányok, avagy vallási méltóságok adják ki.

Hirsi Ali – remélhetőleg nem pusztába kiáltott – szavai rádöbbenthetik a Nyugatot, hogy a maga sírját ássa, ha nem ad határozott, demokrácia- konform választ a harcias muszlim szubkultúra kihívására. Ha nem teszi, maga a szabadság eszméje juthat Hypatia sorsára.