Lánczi András

Milyen gondolkodásmód jellemzi a felkérőt és a felkértek tudatosan-esetlegesen összeálló csoportját? Nem érdekel, ki, miért került be a bizottságba, de még csak az sem, hogy mi volt a politikai szándék (azért sokatmondó, hogy a résztvevők között egy sincs, akit konzervatív felfogásúnak nevezhetnénk). Egyedül az érdekel, hogy egy fontos politikai eseménysorozat nyomán felálló bizottság milyen politika képet alakított ki, mik voltak az intellektuális előfeltételei a bizottság jelentésének. Mivel ilyen jellegű és ambíciójú, kormányrendelettel létrehozott tényfeltáró bizottság Magyarországon az elmúlt tizenhét évben nem alakult, feltételezhető, hogy a felkérő a szaktekintélyekből álló bizottságtól a legjobb teljesítményt várta el. Nincs ok kételkedni abban, hogy a bizottság a tőle telhető legjobb teljesítményt nyújtotta.

Az első szembeötlő tény, hogy a bizottságban egyetlen politológus sem kapott helyet. Olyan ez, mint amikor valakinek mellkasi fájdalmai vannak, de az orvosi konzíliumba nem hívnának meg egyetlen kardiológust sem. Úgy tűnik, mintha éppen a politika területét akarták volna kiiktatni a vizsgálódás köréből. (Az állam fogalma meg sem jelenik a jelentésben – mintha a betegségről úgy akarnánk beszélni, hogy fogalmunk sincs az egészség jellemzőiről).

A Gönczöl-jelentés ( a továbbiakban: Jelentés) egész koncepciója azon alapul, hogy a politikát „eljogiasítsa”, historizálja és pszichologizálja. Ezek a mai baloldali gondolkodásmód jellegzetes vonásai: ahelyett, hogy meg akarná érteni egy-egy esemény politikai tartalmát, inkább alkotmányjogi vagy büntetőjogi kérdéssé alakítja át . A kettő határozott összemosására példa a Jelentés javaslata, miszerint a zavargásokban résztvevők ne kapjanak amnesztiát. A legutóbbi kordonbontás nyomán egy politikai cselekményből (polgári engedetlenség) azonnal büntetőjogi kérdést kívántak csinálni. Ide tartozik a köztársasági elnök elmarasztalásának hallgatólagos alapja is: a Jelentés elkészítői szerint ősszel alkotmányos válság és nem politikai válság zajlott, zajlik azóta is. Így az Elnököt el lehet marasztalni, hiszen nem járult hozzá az állítólagos alkotmányos válság megoldásához. De mi van akkor, ha politikai válságnak tekintjük az eseményeket, és ebben az esetben az Elnök nagyon is sokat tett azért, hogy az események ne fajuljanak tovább? Csak komolyan kellene venni, hogy a politika nem azonos az alkotmányjoggal.

A jelentés legjellemzőbb intellektuális vonása a politikum elhistorizálása. Ahelyett, hogy a konkrét politikai eseményre vagy eseményekre összpontosítottak volna, az újkori társadalomtudomány legrosszabb, lejáratódott hagyományára támaszkodtak: a vizsgált eseményt olyan történelmi terméknek tekintették, amely eleve determinált – vagyis, nem véletlen, hogy így történt. Ez a determinista gondolkodásmód, amely a hegeliánus-marxista gondolkodásmód sajátja, figyelmen kívül hagyja a szabad akaratot, a politikai cselekvés adott körülményeit, és főként azt, hogy a politikai cselekvők gondolkodnak, még az ellenfeleim is.

Ebből a túlhajtott determinizmusból fakad, hogy mindenki felelős az eseményekért. Erre pedig azért volt szükség, hogy politika és morál összefüggésére ne kelljen kitérni. Mert ha már a felelősség kérdése végső soron nem kerülhető meg a vizsgálatban, akkor ennek megválaszolását úgy lehet kikerülni, hogy a politikát kiiktatom. A historizálás eszközével megállapíthatatlannak nyilvánítom a felelősséget, amely csak „a tények teljes körének valósághű rekonstrukcióján alapulhat”, illetve „a felelősség megállapítása és tényszerű bizonyítása meghaladja a bizottság megbízatásának kereteit.” Valóban egyszerűbb okok sokaságát feltételezni, historizálással szaporítani a számukat, mintsem szimpla magyarázatokat keresni.

Gönczöl Katalin

Attól tartok, hogy a bizottság eleve lemondott a kézenfekvő magyarázatokról. Inkább eldobták „Ockham borotvájának” elvét, miszerint szükségtelen mértékben ne szaporítsd a magyarázatokat. (A 14. században élt angol szerzetes William of Ockham arra intett, hogy túlságosan sok elmélet megnehezíti a vizsgált dolog igazságának feltárását. A szerk.) Mi értelme van – a hátsó politikai szándékokat figyelmen kívül hagyva – 1944-től vizsgálni a magyar történelmet? Miért éppen akkortól? Miért nem előbbről, miért nem későbbről? A historicista szemléletmód tarthatatlanná válik, mihelyst arra kérdezünk rá, meddig kell visszamenni? Ezt csak a historista önkénye fogja eldönteni, vagyis búcsút inthetünk a tudományos objektivitásnak. Miért nem elegendő ok az öszödi beszéd s annak közvetlen előzménye, amelyről kijelentik a szerzők, hogy „a beszéd csak ok, de nem végső magyarázat”? Hogyan lehet szembeállítani az okot és a magyarázatot? Vagy mindegyik oknak megvan a saját oka, az oknak is van megelőző oka, és így tovább a végtelenségig? Talán egy ismeretelméleti szakember is kellett volna a bizottságba.

A demokráciáról szóló rövid fejezet hívja fel leginkább a figyelmet arra, hogy a bizottságnak mégis csak szüksége lett volna egy politológusra. A demokráciát a következőképpen értelmezi a szöveg: a képviseleti demokrácia fölénybe került a népfelség közvetlen gyakorlásával szemben, az 1930-as évektől a konszenzusos demokrácia vált általánossá, majd jött a részvételi demokrácia és a szubszidiaritás (döntéshozatal a polgárokhoz legközelebbi szinten. A szerk.) elvének az alkalmazása. Így a Jelentés. Ám a népfelség elvének közvetlen gyakorlása ma is zajlik sok helyen: népszavazásra, népi kezdeményezésre a mi alkotmányunk is lehetőséget ad, amelyről a Jelentés is hosszan értekezik, anélkül hogy koherens képe volna a demokrácia ezen eleméről. A Jelentés eklektikus intellektuális hátterére fogható, hogy a szöveg „az utcai politizálást” nevezi a népfelség közvetlen – s mint ilyen, elítélendő – formájának.

Az utcai tüntetések, demonstrációk azonban csupán tiltakozások és a gyülekezési jog gyakorlásának az esetei, ugyanolyan legális politikai eszközök, mint – mondjuk – a parlamenti szavazások. Ami a konszenzusos demokráciát illeti, a hozzá fűzött magyarázat inkább a korporatív állami berendezkedésre emlékeztet és nem a többségi demokrácia ellentétére. Természetesen nem várható el, hogy egy-egy témáról részletes képet adjon a szöveg. De ha az ember egy historicista feladatra vállalkozik, akkor kiteszi magát annak, hogy a magyarázata tendenciózus és determinista lesz, s mindent relativista felfogásban fog tálalni.

Ebben az esetben azt történt, hogy a politikát sikerült kiiktatni egy politikai eseménysor vizsgálatából. Ez még akkor is igaz, ha vannak megállapítások, amelyekkel egyetértek, illetve a politika melletti állásfoglalásnak tekinthetünk: „Társul az orientálását kevéssé szolgáló médiagyakorlathoz a politikai elemzéseknek az a gyakori vállfaja, amely a politikát puszta kommunikációs játéktérnek tekinti, amelyben a szereplők csupán szavakkal, szimbólumokkal és képekkel vannak jelen. Azt sugallja, hogy kizárólag személyes verbális és vizuális viadal folyik […], míg a tartalmak és a célok meg sem jelennek, nemhogy analízisükre kerülne sor.” Attól tartok, ez utóbbi részben a Jelentésre is áll.

Lánczi András
A szerző a budapesti Corvinus Egyetem Politikatudoományi Intézetének igazgatója.