Ariel Toeff könyvével. Átírja.

Sokaknak ismerősen cseng Elio Toaff, volt római főrabbi neve. Ő volt az, aki két évtizede a római zsinagógában fogadta II. János Pál pápát. Történelmi találkozás volt: Szent Péter utóda évszázadok óta ekkor lépte át először zsidó templom küszöbét, s ezzel a katolikus egyház jelentős lépést tett a múlttól örökölt ellentétek és ellenségeskedések felszámolása felé. Ki gondolta volna, hogy a 91 éves, volt főrabbi fia, Ariel Toaff rabbi, az izraeli Bar-Ilan Egyetem történész professzora ássa ki újra a két egyistenhívő vallás között a csatabárdot? Pedig éppen ez történt. Toaff professzor, a középkori és reneszánsz történelem, s benne a zsidó vonatkozások kutatója ugyanis egy olyan könyvet jelentett meg Olaszországban, az Il Mulino kiadónál, Pasqua di Sangue (Véres Húsvét) címmel, melyet a legelvakultabb antiszemiták örömmel üdvözöltek, s máris felhasználják a zsidó vallás rágalmazására és befeketítésére.

Ariel Toaff ugyanis azt állítja, hogy a zsidók ellen a középkorban emelt vérvádnak volt racionális alapja, a Rajna vidékén a 11. századtól a zsidók valóban elkövettek rituális gyilkosságokat, válaszul az átvonuló keresztes hadak zsidóellenes pogromjaira és mészárlásaira. Az így nyert vért Pészachkor, közelebbről Széder estén, az Egyiptomból való kivonulás ünnepén borba csepegtették, illetve maceszba sütötték.

Az Encyclopedica Judaica szerint a vérvád „az az állítás, hogy zsidók nem zsidókat gyilkolnak, különösen keresztényeket, azzal a céllal, hogy vért szerezzenek Pészachra és más rituális célra. Szándékos hazugságok, koholt vádaskodások és népi hiedelmek összessége a zsidók gyilkossági vágyáról és vérszomjasságáról, mely arra a vádra épül, hogy a zsidók gyűlölik a keresztényeket és általában az emberiséget.”

Ariel Toaff, akit bírálnak nemcsak zsidó, de katolikus történészek is, lényegében a Tridenti Simon-ügyben felvett jegyzőkönyvekre, illetve a zsidó vádlottak vallomásaira alapozza a teóriáját. 1475-ben történt, hogy egy kétéves keresztény kisfiút holtan találtak Tridentben, egy zsidók által lakott ház közelében húzódó csatornában. Ezután a hatóságok a kis helyi zsidó közösség valamennyi tagját letartóztatták, majd miután önként nem vallották be a rituális gyilkosságot, szörnyen megkínozták őket. A hetekig tartó tortúra hatására kilenc zsidó aláírta a beismerő vallomást, sőt, részletekkel is szolgált: héber imaszövegeket mondtak, melyeket állítólag az „áldozati szertartáson” hangoztak el. Csakhogy ezek a vallomások iszonyú kínzások hatására hangzottak el. Az áldozatok feltehetőleg azzal a céllal konfabuláltak, hogy minél előbb meghalhassanak: az eljárás és a tárgyalás a gyűlölet és a fanatizmus egyértelmű légkörében zajlott, és csak volt a kérdés, mikor érnek véget a vádlottak szenvedései.

A egyik zsidó nyíltan könyörgött a bíráinak: „Mondjátok meg, mit akartok tőlünk hallani!” Jellemző tény, hogy bár a katolikus egyház a 16. században szentté avatta a kis Tridenti Simont, a kultuszt a Vatikán 1965-ben felszámolta, miután az általa kinevezett, egyháziakból álló vizsgálóbizottság arra a megállapításra jutott, hogy az ügyben megvádolt zsidók ártatlanok voltak vérvádat egyébként már az alexandriai filozófus, Apion is felvetette, a Krisztus után első században, s azt később a rómaiakhoz szegődött zsidó, Josephus Flavius részletesen is cáfolta. Megjegyzendő, hogy Apion, aki görög gyermekek feláldozásával, és belső részeik „megízlelésével” (!) vádolta a zsidókat, ugyancsak nem az ujjából szopta a képtelen rágalmat, hanem egyes pogány kultuszokban (Baal, Moloch és Astarte követőinél) ismeretes gyermekáldozatot tulajdonította nekik. Figyelemreméltó, hogy a második században ugyanezzel a véres váddal járatták le az üldözött őskeresztényeket is.

A középkor óta is sokszor vádolták a zsidókat rituális gyilkosságok elkövetésével, ezek közül az egyik leghíresebb eset az 1882-es magyarországi tiszaeszlári vérvád volt. Az alaptalan vád összeomlott, Eötvös Károly személyesen képviselte a védelmet. Megjegyzendő, hogy már annak a lehetőségnek a felvetése, hogy a szimbolikus népet alkotó zsidók rituális gyilkosságot követhetnek el, elfogadhatatlan, hiszen szöges ellentétben áll vallásuk alapvető tanításával és szellemével. Mózes, akiről épp Pészachkor emlékeznek meg a zsidók, még az állati vér fogyasztását is szigorúan megtiltotta követőinek, s a metszőség intézménye éppen e törvény betartatására jött létre. („A húst az őt elevenítő vérrel meg ne egyétek!”, Genes. 9.4.)

A római La Sapienza egyetem történész professzora, Anna Foa, aki jól ismeri Tridenti Simon fennmaradt iratanyagát, és több könyvet írt a boszorkányok és eretnekek elleni perekről, kijelentette, hogy Ariel Toaff tudománytalanul használta fel a dokumentumokat saját teóriai igazolására. Hasonlóan elítélte Toaff módszereit Igino Roger érsek, egyháztörténész, aki a Tridenti Simon-ügy felülvizsgálatát vezette a katolikus egyház részéről. Ő hívta fel a figyelmet arra is, hogy a legtöbb történész teljesen megbízhatatlannak és alaptalannak ítélte a zsidók kínzással kicsikart vallomásait.

A széleskörű felháborodás nyomán Ariel Toaff közölte, átírja könyvének néhány fejezetét, addig is megtiltja könyvének terjesztését. A már befolyt összeget felajánlotta az őt keményen bíráló Rágalmazás Ellenes Ligának (Anti-Defamation League). Elnöke, Abraham H. Foxman korábban kijelentette: „hihetetlen, hogy bárki, de különösen egy izraeli történész, igazolja az aljas vérvádat, amely a történelem során annyi szenvedést okozott és annyi támadásra adott alkalmat a zsidósággal szemben”.

Mit kívánt  Ariel Toaff könyvével elérni? Feltűnést akart kelteni? Világhírre akart szert tenni? Sikerült neki. Igaz, azon azt áron, hogy nemzeközi botrányt okozott, kénytelen volt viszakozni, és kérdés, hogy mennyire fogják a jövőben hitelesnek tekinteni történészi munkásságát.

Pelle János