Kovács Béla

1947. február 25-én hurcolták el a Független Kisgazdapárt bátor titkárát, Kovács Bélát, aki éveken át a Szovjetunióban raboskodott. (Aztán, amikor megtört gerinccel, de élve visszatért, az 1956-os forradalom leverése után még beült Kádár parlamentjébe, és haláláig képviselő maradt – tipikus magyar történet ez is.)

Február 25-re, amely 2001 óta a Kommunizmus áldozatainak emléknapja Magyarországon, a Fidesz szabadtéri nagygyűlést hirdetett a Terror Háza Múzeum épülete elé. A megemlékezés sok tekintetben aktuális politikai eseménynek ígérkezik, reagálás az Magyar Szocialista Párt előre „lezsírozott” kongresszusára, ahol a névváltoztatást nem tűzik napirendre, de Gyurcsány Ferencet várhatólag elnökké választják. Az, hogy ki beszél, és mit mond majd a jobboldallal szimpatizálók nyilvános megemlékezése során az Andrássy út 60. előtt, illetve párhuzamot von-e a baloldal pártok jelenlegi és a kommunisták huszadik század politikája között, természetesen nem lehet előre tudni. Ebből az alkalomból azonban érdemes feltenni a kérdés: ki és milyen alapon tekinthető a kommunizmus áldozatának?

A vita erről a témáról már a kilencvenes évek közepén fellángolt, amikor Párizsban, a Laffont kiadónál megjelent A kommunizmus fekete könyve című vastag, kollektív munka, amelyet később nálunk is kiadtak. A probléma jóval bonyolultabb, mint hinnénk. Elsősorban azért, mert a baloldali totalitarizmus jóval tovább tartott a fasisztának nevezett rendszereknél. Szerencsére a kommunisták nem vetté magukra a harmadik világháború kirobbantásának felelősségét, így rendszerük Európában, valamint az egykori orosz birodalomban szinte önmagától omlott össze. Megjegyzendő, hogy még itt is érdemes óvatosan fogalmaznunk: ki merné állítani, hogy, mondjuk, az egykori Szovjetunió tagköztársaságában, például a függetlenné vált Türkmenisztánban, ahol még a személyi kultusz sem szűnt meg, tényleges rendszerváltás ment-e végbe?

Érkezés a gulágra

A kommunizmus sokkal rugalmasabbnak bizonyult, mint a fasizmus bármelyik formája, nem is beszélve a második világháborúért és a holokausztért felelős német nemzetiszocializmusról, amelynek iszonyatos mérlege világosan megvonható. Ezzel szemben a kommunizmus, amely egyes országokban, formailag vagy ténylegesen (Kínában és Vietnamban de jure, Kubában és Észak-Koreában de facto) ma is fennáll, az idők folyamán változatos „nemzeti mutációkat” hozott létre, elsősorban a harmadik világban, és ezeket szinte semmi sem különböztette meg a közönséges katonai diktatúráktól, különösen Afrikában. A fekete könyv külön foglalkozik az „afrokommunizmussal”. Kétséges, hogy Mengistu Hailé Mariam, aki a hetvenes években a Szovjetunió segítségével elindított Etiópiát „a szocializmus útján” bűnösebb, vagy más típusú figura volt, mint a nyugati hatalmak támogatásáét élvező véres kezű ugandai diktátor, Idi Amin Dada. Milyen alapon tulajdonítjuk az előbbi áldozatait a kommunizmusénak, ha az utóbbiakról nem veszünk tudomást?

Stephane Courtois, a "feketekönyv" egyik szerzője immár a róla szóló vitákat is összegezve a kommunizmus rombolásának „direkt megnyilvánulásai”. közé sorolja a kivégzéseket, a deportálásokat és a munkatáborba zárást, valamint a tudatosan előidézett, tízmilliók halálát okozó éhínségeket. Ez utóbbira nemcsak a Szovjetunió szolgáltatott példát Ukrajnában 1932-33-ban, de Kína is 1959 és 1961, valamint Kambodzsa 1975 és 1978 között.

A kommunizmus direkt pusztítása Magyarországot viszonylag szerény mértékben, illetve rövid ideig érintette, még más európai szocialista országokhoz, például Romániához vagy Bulgáriához képest is. Viszont az a tény, hogy a Szovjetunió befolyási övezetébe kerültünk és évtizedeken át a párt vezetésével a „szocializmust építettük”, súlyos következményekkel járt a gazdaságban, a kultúrában, valamint a környezetvédelem terén. Ezért természetesen senkit sem vontak felelősségre.

A nemzetközi kommunizmus egyik legliberálisabb hajtásának tekinthető, évtizedekig tartó Kádár-rendszer a legnagyobb károkat nem is az anyagi környezetben, hanem a társadalmi tudatban, az emberek mentalitásában, viszonyaiban okozta. Hamis képet alakított ki Magyarország valóságos lehetőségeiről, perspektíváiról, de az egyes emberekben is illúziókat ébresztett: táplálta azt a hitet, hogy az MSZMP egyre inkább kiüresedő diktatúrája pusztán kompromisszum, melyet bölcs vezetőnk kénytelen Moszkva megnyugtatására fenntartani. Ez a helyzet tette lehetővé, hogy sikerült már a rendszerváltás előtt a szőnyeg alá söpörni a kommunizmus Rákosi-féle vaskorszakának bűneit, és már a hatvanas években a társadalom többsége napirendre tért az 1956 elfojtása fölött. Az egykori jogos sérelmeket csak a nyolcvanas évek végén, közvetlenül a rendszerváltás előtt tudatosították újra a társadalomban.

Vagyis nálunk a kommunizmust, mint rendszert és ideológiát már a nyolcvanas években, formális összeomlása előtt lényegében úgy ítélték meg, mint Nyugat-Európában, ahol bár erős befolyást gyakorolt egyes társadalmi rétegekre, ténylegesen soha nem volt hatalmon. A magyar értelmiség legnagyobb része „útitársnak” tartotta magát, fenntartásokkal, de jóindulattal viseltetett a Párt és politikája iránt. Erről a jól ismert típusról, másnéven "hasznos idiótákról"  írta egy másik francia történész, Michel Winock „A nagy vakság” című cikkében: „Ők, az értelmiségiek, nem váltották ki a tagkönyvüket, meg akarták őrizni szabad akaratukat. Útitársak, kritikus szövetségesek voltak, kisebb vagy nagyobb távolságra a központtól. Ők voltak a ’mindennek ellenére hűségesek’. Belátták, hogy a Szovjetunió nem sikertörténet, elismerték a hibákat, a hőstetteket, s néhányan közülük még a táborok létét sem tagadták. Mindennek ellenére közelebbnek érezték magukhoz a Szovjetuniót, mint az Egyesült Államokat. Sztahanov hazája számukra a remény országa maradt.”

Ezek az „önkéntes vakságban” szenvedők is a kommunizmus áldozatai közé sorolhatók, egy részük még ma sem ábrándult ki teljesen egykori illúzióiból. Azoknak, akik még a rendszerváltás előtt nőttek fel, jelentékeny része fogékony maradt a politika által felcsillantott reményre, még akkor is, ha a lelke mélyén már tudja: a jövendő, osztály nélküli társdalom illúzió. S bár ezt ma már egyetlen komoly politikai sem ígéri neki, egykori hitének emléke felidézi az ifjúságát, mely a szocializmus jelszavait hallgatva telt el.

Ezeket az embereket még mindig nehéz lesz meggyőznie a Fidesznek, hogy amikor február 25-én nyilvános gyűlést tart, ez nem ellenük irányul, hiszen őket is áldozatnak tekinti. Ismert történet, hogy amikor a rendőrségen meghallgatták a házasságszédelgő áldozatait, a megkárosított asszonyok egy része kérte a felügyelőt, hogy ne bántsák a férfit, "mert bár becsapta őket, még mindig szeretik". Lássuk be: a kommunizmus magyar áldozatai közül jó néhányan sorolhatók ebbe a kategóriába. Ezzel a ténnyel a pártoknak még a 2010-es választásokon is számolniuk kell.

Pelle János