Az NBH székháza

A Nemzetbiztonsági Hivatal munkatársainak neve érthető okokból nem tartozik a közérdekű adatok kategóriájába. A Kádár-rendszer titkosszolgálatával foglalkozó történész azonban akarva-akaratlanul szembesül nevekkel és adatokkal, amelyeket azonban normális esetben megtartana saját magának. Történészként hajlandó volnék elfogadni a rendszerváltáskor kötött alkut, amely szerint a szolgálatok „szakembereit” nem vonják felelősségre, és tovább végezhetik munkájukat az utódszerveknél, ha korábbi viselt dolgaikat nem rejtegetnék. Az irattitkosítási anomáliák és az NBH képviselőinek arroganciája azonban arra kényszerít, hogy néhány alapvető ténnyel szembesítsem az olvasót.

Az Egymásért Egy-másért Alapítvány képviselője, dr. Simon Ibolya korábban a Nemzetbiztonsági Hivatal tisztje volt, és jelenleg is ő képviseli a hivatal jogi ügyeit a külvilág felé. Ő jegyzi azt a feljelentést, amelyet az NBH ellenem tett a HVG 2007. március 3-i számában megjelent Papírdandár című írásom miatt. Állítása szerint azzal, hogy az NBH-t tettem felelőssé a titkosszolgálati iratok visszatartásáért, és a felelősséget a titkosítók pártállami múltjában véltem megtalálni, „összeesküvés-elméleteket állítok fel”.

Ügynökakták a Történeti Levéltárban

Nézzük a tényeket! Az NBH részéről titkosításokat végző Herczeg Miklós alezredest 1961. március 1-én nevezték ki a Politikai Nyomozó Főosztály II/4. (közlekedés-elhárítás) osztályára alhadnagyként, 1963-ban pedig a III/II-4 (közel- és távol-keleti országok hírszerzésével szembeni elhárítás) osztályára került. Hellebrand László ezredes, az Információs Hivatal részéről titkosító szakértő 1960-ban még Szegeden a „Kerekes” fedőnevű ügynök (Pataky Kornél püspöki irodaigazgató) tartótisztje volt, a rendszerváltás előtti években pedig az NDK Állambiztonsági Minisztériumához delegált magyar összekötő tisztként működött. Mindezzel semmi probléma nem lenne, hiszen vitán felül áll, hogy a szakembereket meg kell becsülni, és az állambiztonsági iratok titkosításának kérdése komoly szaktudást igényel. Felmerül azonban a kérdés, hogy mennyire várható el objektivitás azoktól, akik személyükben is érintettek az állambiztonsági iratok keletkeztetésében. Tekintettel arra, hogy a kutató titkosítás terén a legabszurdabb esetekkel találkozik (pl. egy napirendi ülés címét titkosítják, de tartalmát nem), nem alaptalan az a gondolat, hogy szükséges volna a titkosítók döntéseinek intézményes kontrollja és felülvizsgálata. 

Az NBH minden jel szerint komoly válsággal küzd. Erre utal már az is, hogy ügyvédként alkalmazzák dr. Simon Ibolyát, aki az ellenem írt másfél oldalas feljelentésben nem kevesebb, mint 23 helyesírási hibát követett el, tehát sem a magyar nyelv, sem a szövegszerkesztő szabatos használatára nem képes. Ennél súlyosabb válságot jelent a pártállami káderektől és kapcsolatoktól szabadulni nem tudás. Dr. Simon NBH-alkalmazottakkal működtetett alapítványa olyan „közhasznú alapítványoknak” juttat pénzeket, amelyeket dr. Császár Józsefné vezet (Nemzedékek Biztonságáért Közhasznú Alapítvány). Csak emlékeztetőül: ő mint a BM személyzeti osztályának vezetője adott 1996-ban igazolást arról, hogy az Államvédelmi Hatóságnál tilos volt bántalmazni az őrizeteseket. Mindezt annak kapcsán tette, hogy Ausztráliában egyik áldozata felismerte egykori kínzóját, az ávéhás Vajda Tibor alezredest, aki ellene „rágalmazásért” (!) pert indított, és ehhez Császárné szolgáltatta a muníciót. Vajda Péter (utóbbinak csak névrokona) szintén ávéhás káder jelenleg az NBH sajtófőnöke…

Mindez felveti azt a kérdést, hogy kik is azok, akik jelenleg az NBH-ban dolgoznak, illetve a testülettel (vagy az Egymásért Egy-másért Alapítvánnyal) kapcsolatban állnak. Az már önmagában elgondolkodató, hogy a nevek között három Szilvásyt is találunk. Szilvásy Györgyöt, mint az NBH-t felügyelő tárca nélküli minisztert, dr. Szilvásy Istvánt, a BM Központi Kórház főigazgatóját és Szilvásy Péter grafológust, az alapítvány munkatársát. A nevek egybeesése nem véletlen, ugyanis testvérekről van szó.

Érdemes megnézni azt is, hogy kik kezelik az NBH-nál található aktákat és a számítógépes hálózati nyilvántartást, amelyből a közéleti vitákban felmerülő kérdések, mint például Martonyi János, alias „Marosvásárhelyi” tevékenysége megnyugtatóan tisztázást nyerhetne. Az NBH második embere, T. Mihály 1989-ben a III/III-2a (ifjúságvédelmi) alosztályán szolgált, K. Gusztáv az „ifjúságvédelmi” vonalon dolgozó századosként 1985 és 1987 között Morvay Péter tartótisztje volt (Morvay 1990-ben elsőnek hozta nyilvánosságra hálózati múltját), M. Gyula pedig a III/III-4b osztályon (kulturális elhárítás) szolgált. Nyilván ők ma (is) csak parancsra cselekednek, és a parancsot Szilvásy Györgytől, illetve közvetlen főnöküktől, Galambos Lajostól kapják.

Szatmári Ildikó, alias Mucuska

Minden jel arra mutat, hogy az NBH az utóbbi időben nem alkotmányos kötelezettségeinek tesz eleget, hanem a politika közvetlen kézi vezérlése alatt áll. Erre utal, hogy Szilvásy György nyaralójának ügyében nyomozó újságírókat az NBH alkalmazottjai zaklatták. Ez nemcsak azért káros, mert az állományt lejáratja a külvilág előtt. Nagyobb baj, hogy emiatt a hatóság alkalmazottai bizonytalanodnak el, hiszen érzékelik, hogy olyan feladatokra használják fel őket, amelyre a megrendelőnek igazából nincsen alkotmányos felhatalmazása. Jó példa erre a „Mucuska-ügyként” elhíresült lehallgatási és kiszivárogtatási akció: Magyar Bálint minisztériumi telefonbeszélgetéseit csak az NBH hallgathatta le. Ha nem így volna, akkor az NBH-nak már régen nagy nyilvánosság előtt le kellett volna lepleznie azt a külföldi kémszervezetet, amely miniszterek telefonbeszélgetéseit rögzíti, vagy ha erre nem képes, akkor tehetségtelenségük miatt el kellett volna bocsátani a magyar kémelhárítást vezetőit. Nem elég azonban, hogy minden bizonnyal az NBH hallgatta le saját miniszterét: ennél is tovább mentek akkor, amikor ezeket a beszélgetéseket külföldön nyilvánosságra hozták. Ezzel nemcsak a magyar politikai élet, hanem maga a kiszivárogtató is nevetségessé tette saját magát. Ugyanilyen kiszivárogtatás történt „Krakus Péter”, alias Szita Károly munkadossziéjával is. Az eredeti iratokat az NBH őrizte, és csak onnan kerülhettek az irat fénymásolatai a szerkesztőségekhez.

Ezek az ügyek Magyarországhoz méltatlanok. Egy banánköztársaság színvonalára emlékeztet, amikor egyes politikusok személyes vagy családi igényeik kielégítésére használják fel az ország leginkább védelem alá tartozó szervezetét. Sajnos a kialakult helyzet nem véletlen. Martonyi János érintettségéről már az Antall- és a Horn-kormány több tagja is tudott, de politikai cinkosságból az ezzel kapcsolatos információkat (amelyeknek most csak töredéke látott napvilágot az ÉS hasábjain) elzárták a nyilvánosság elől. Ez a politikai sumákolás töretlenül zajlik a rendszerváltás 17 éve óta. Kérdéses, mikor lépünk ki abból az állapotból, hogy „holló a hollónak nem vájja ki a szemét”.

Ungváry Krisztián