Magyar elit anno 70-es évek © Országos Széchenyi Könyvtár

Veen mindenekelőtt árnyalta, pontosan mit ért a „fiatal demokrácia” fogalmán. Felfogása szerint a közép- és kelet-európai térség posztkommunista rendszerei sorolhatók ide, Csehországtól Ukrajnáig, Észtországtól Macedóniáig. (Oroszország, amely hivatalosan is „kormányzott demokráciának” nevezi a magáét, láthatóan eltérő útra tért Putyin vezetése alatt.)

A pártrendszer stabilitása, illetve a demokratikus intézmények szilárdsága szempontjából természetesen nagy a különbség az egyes országok között. A nyugatiak közelebb állnak a megszilárdult európai demokráciákhoz, de kelet felé haladva egyre inkább „új autokráciákról” beszélhetünk - fejtette ki Veen. Számosan közülük pszeudo-demokráciák, autoriter beütéssel. A térség összes társadalmában jelentős a „demokratikus deficit”, a demokratikus felszín alatt tovább él a régi mentalitás, az informális autoriter struktúra, a régi, összetartó hálózatok most is működnek.

A történész szerint kulcskérdés, hogy miként alakult a régi elitek sorsa, tagjait milyen szálak fűzik az újonnan kiformálódott vezető csoportokhoz. A probléma elemzésekor négy kérdést érdemes felvetni. Milyen szerepet játszottak a régi elitcsoportok 1989 és 1992 között a transzformációs folyamatokban? Mi történt a régi elitcsoportok tagjaival? Milyen szerepet játszanak napjainkban a régi elitek? Milyen mértékben tudtak új elitcsoportok kifejlődni, illetve találták meg a helyüket az új struktúrában?

Az elit küldetése és feladata tágabb értelemben az, hogy a társadalmat vezesse és reprezentálja - határozta meg Veen. Tagjai jórészt irányító pozíciót töltenek be, képzettség, kultúra és társadalmi kapcsolatok terén sok szál fűzi őket össze. Alapvető fontosságú, hogy demokrata meggyőződésű, független személyiségekből álljanak. A kommunisták üldözték a régi elitet, helyére újat szerettek volna állítani, amelynek kiválogatásában a nómenklatúra eleinte döntő szerepet játszott. Utóbb az elit a volt szocialista országokban folyamatosan átalakult, levetkőzte ideológiai kötöttségeit, s az elkerülhetetlen átalakulás élére állt. Ebben az értelemben a rendszerváltás időszaka az „elitek órája” volt. A politikai, a gazdasági, a média- és a kulturális elit tagjainak kellett – illetve pontosabban: kellett volna – kialakítani az alapkonszenzust az átalakuló társadalmakban, meghatározni az elérendő célt, és az ehhez szükséges eszközöket - fejtettek ki előadásában a történész.

Az elitcsoportok azonban szinte valamennyi poszt-szocialista országban tökéletlenül tettek eleget a feladatuknak. Még ott is, ahol a többpártrendszer stabilnak bizonyult, például Magyarországon, az eliten belül a válság jelei mutatkoznak, mind a vezetés, a problémák szakszerű menedzselése, mind pedig a mintaadás, a reprezentáció terén. Ennek Magyarországon az a fő oka, hogy a régi elitek korán bekapcsolódtak a reformfolyamatokba, aktívan részt vettek a rendszerváltozásban. Így valójában az sem világos, hogy elitváltás vagy elitváltozás zajlott-e le - mutatott rá Veen. Olyan vélekedések is vannak, hogy valójában csak nemzedékváltás történt a régi eliten belül, mert a régi káderek gyermekei vették át a stafétabotot. Tény, hogy a hetvenes években már meglehetősen erős volt az állampárt vezetésén belül a technokrata elit, amely ideológiailag is szakított a kommunizmussal. Majd a nyolcvanas években megjelent az ellenelit, amely polgárjogi harcosokból, ellenzékiekből állt, de végig tiszteletben tartott bizonyos kompromisszumokat.

Romániában, Bulgáriában, Ukrajnában nem jött létre ellenelit. Ezekben az országokban a pártállami szisztéma bukásakor, a pluralizmus hajnalán valamennyi újonnan színre lépő politikai párt megalapításában döntő szerepet játszott az addig a kommunista párt közvetlen irányítása alatt álló titkosszolgálat - mondotta Veen. Szerencsésebb helyzetben voltak azok az országok (Lengyelország, Csehország, Magyarország, a volt NDK), ahol a régi ellenzékiek bizonyos újonnan alakuló pártokban meg tudták tartani az ellenőrzést. Igaz, a mostani fejlődést sok tekintetben meghatározó kezdeti időszak politikai történetéről most újabb részletek kerülnek nyilvánosságra, Lengyelországban ugyanúgy, mint Magyarországon. Varsóban a 2005-ben hatalomra jutott ellenzéki pártkoalíció, a Kaczynski-fivérek vezetésével megkérdőjelezi az 1989-es Mazovieski-Jaruzelski-paktumot, és a társadalmi elégedetlenségre építve kétségbe vonja a régi-új elit legitimitását. Ennek jegyében fogadtatták el az átvilágítási törvényt, amelyet a varsói alkotmánybíróság a jelenlegi formájában elutasított. A lengyel kormányzat azonban hajthatatlan: át akarja rostálni a mostani elitet, azaz folytatni akarja az 1990-ben megkezdett, de idővel megrekedt folyamatot. Ezt nyugati megfigyelők sok szempontból kockázatosnak tartják, és a katolikus egyház, valamint a régi ellenzékiek egyaránt elutasítják.

A német történész legalaposabban a volt NDK-t ismeri, amelynek helyzete alapvetően különbözött a többi kelet-közép-európai országétól. Az újraegyesítés révén a keletnémetek világos céllal rendelkeztek, ugyanis többségük világosan tudta mit akar: betagozódni a Német Szövetségi Köztársaságba. Az NSZK-ból jelentős „elitcsoportok”, képzett vezetők érkeztek, ugyanakkor az erős ellenzéki mozgalom is „személyzeti tartalékot” alkotott a demokrácia kiépítésében. Feloszlatták a hadsereget (300 tábornokból 295-öt nyugdíjaztak), a Stasit, az egyetemeken megszüntették a marxizmus-leninizmus tanszékeket, intézményesítették a pártállami múlt feltárását. Ezzel együtt a kiépülő piacgazdaságban jelentős pozíciókat épített ki az a mintegy tízezer volt titkosszolga, aki kapcsolati tőkével rendelkezett. Ezek egy része vagyonjuttatásra is számíthatott a Német Szocialista Egységpárt számláiról, melyeknek egy részére az NSZK hatóságai még most sem tudták rátenni a kezüket. A PDS-nek, a volt állampártból alakult baloldali pártnak jelentősek a pozíciói a volt NDK-ben, sőt, most már a legkisebb nyugatnémet tartományban, a balos Brémában is mandátumot szereztek.

Érdekes eljátszani a gondolattal, fejezte be az előadását Veen professzor - aki a Konrád Adenauer Alapítványon belül éveken át vezette a „Demokrácia- és pártfejlődés Kelet-Európában” elnevezésű kutatási programot -, mivé fejlődött volna az NDK a rendszerváltás után, ha önálló ország marad, amelyet mondjuk egy tengerszoros választ el az NSZK-tól. Politikai, gazdasági, kulturális elitje egészen biztosan másként festene, ha nem kötnék szoros szálak „a nagy testvérhez”. Lehet, hogy ugyanúgy zavaros vizeken sodródna, mint jó néhány a kelet-európai „új demokráciák” közül.

Pelle János