Magyar Gárda: ünnepélyes eskűtétel. © Mizik Marcell

A magyar meg a szlovák kül- és belpolitika annyira összebonyolódott az elmúlt hetekben, hogy az így képződött gordiuszi csomótól okkal rettennek vissza a nyugati elemzők. Az a tény, hogy Eduard Benes 1945 folyamán kiadott, hírhedt jogfosztó dekrétumait a pozsonyi parlament a Szlovák Nemzet Párt kezdeményezésére hatályosnak ismerte el, még akkor is felháborító és abszurd, ha tudjuk, ennek az aktusnak nincs semmiféle politikai következménye, azaz a ma élő felvidéki magyarokat senki nem szándékozik másodrendű állampolgárrá lefokozni, és lakosságcserére kényszeríteni.

Tény viszont, hogy a szlovák képviselők alapjában véve belpolitikai okokból újra megerősítették az 1940-es években Szlovákiában élt németek és magyarok „kollektív bűnösségét”. Eszerint e két kisebbséget felelősség terheli azért, hogy Csehszlovákiát 1938 őszén martalékul vetették a náciknak, és Hitler pedig előbb megcsonkította, majd pedig feldarabolta. Ez a folyamat vezetett a független, igaz, a jelenleginél kisebb területű és népességű Szlovákia, az első önálló szlovák állam kikiáltásához, Josef Tiso elnökkel az élen. Őt nagy becsben tartják a mai szlovák nacionalisták, akik 1993-ban kezdeményezték Csehszlovákia szétválását, és minden évben megemlékeznek az amúgy háborús és népellenes bűneiért 1947-ben felakasztott pap-politikusról…

Hlinka gárdista. Egy deportálásra váró zsidó szakállát vágja.

Jan Slota, a radikális nacionalista szlovák politikus nem tagja ugyan a baloldali Robert Fico kormányának, de a pártja részt vesz a koalícióban, Képviselői kezdeményezték a példátlan szavazást a Benes-dekrétumokról. A szélsőséges nacionalista politikus rákényszeríti akaratát a pozsonyi képviselőkre, ő a motorja magyar kisebbség elleni, gyakran uszítás formáját öltő hivatalos politikának. Amikor a térségünkben hasonló populista soviniszta figura került a hatalom közelébe, a nyugati közvélemény és az Európai Unió azonnal meghúzta a vészharangot. Az osztrák Jörg Haider és pártja politikai szerepvállalása miatt az EU szankciókra szánta rá magát, amikor pedig Csurka István és MIÉP bejutott a magyar parlamentbe (bár épp, hogy átvitte a parlamenti küszöböt, és ellenzékben maradt), nyugaton újjal mutogattak Magyarországra. Miért nem képes az EU keményebb hangot megütni Jan Slotával szemben, és komolyabb intelemben részesíteni Robert Fico kormányfőt, aki Slotát politikai partnerének tekinti, és együttműködik vele a Szlovákiában élő magyarok, illetve a Magyar Koalíció Pártja elleni kampányaiban?

A válasz a múltban, a tragikus negyvenes években keresendő. Az első szlovák állam már 1939 március 15-étől, a függetlenség kikiáltásától kezdve aktívan közreműködött a mintegy 140 000 szlovákiai zsidó jogfosztásában, majd úgy adta át őket úgy a náciknak, hogy fejpénzt is fizetett az elpusztításukért. De ezért a bűntettért a nacionalistáknak sikerült áthárítani magukról a felelősséget a „Csehszlovákiát felbomlasztó külső erőkre”. Benes, aki 1945-ben feltámasztotta Csehszlovákiát, menlevelet adott a volt Hlinka-gárdistáknak, az egész korabeli radikális nacionalista elitnek, még ha Tisót fel is kellett áldoznia. A korabeli Prága még azt is lehetővé tette, hogy a szlovákok saját bűneikért a magyarokon álljanak bosszút – nem Benesen múlt, hogy végül 1947-ben a nyugati nagyhatalmak közbenjárására leállították a kényszerű lakosságcserét, melynek keretében több, mint százezer felvidéki magyart tettek földönfutóvá, és „dobtak át” Magyarországra, úgy, hogy szerencsétlenek fejenként 20 kilónyi személyi holmit hozhattak csak magukkal.

A szlovák nacionalizmus a nyugati közvélemény szemében tehát „túlzásokra hajlamos”, de alapjában véve megbocsátható, míg a magyar, vagy az osztrák rögvest felidézi Auschwitzot. Ezt a súlyos történelmi örökséget még valahogy el is lehetne fogadni, amennyiben a hazai belpolitikában a súlyosan neurotizáló múltat nem hánytorgatná fel rendszeresen a kormányzó koalíció, és személy szerint Gyurcsány Ferenc miniszterelnök. A nacionalista jelszavakkal toborzott, de egy súlytalan parlamenten kívüli párthoz kötődő Magyar Gárda megalakulását a baloldalnak, merőben belpolitikai okokból, sikerült szimbolikus eseménnyé, fenyegető veszéllyé felnagyítania, szétkürtölnie Európában.

Érthető, ha ilyen körülmények között, a szlovák nacionalisták Brüsszelben és Strassbourgban arra hivatkoznak, hogy a magyarok addíg ne kritizálgassanak, amíg hagyják szabadon garázdálkodni a fasiszta veszélyt felelevenítő Magyar Gárdát. Gyurcsány Ferenc és a magyar külpolitika feloldhatatlan dilemmája, hogy ha felemeli szavát a felvidéki magyarok érdekében, nemzetközi fórumokon interveniál a pozsonyi parlament példátlan döntései miatt, a saját állításait olvassák a fejére. Hát nem a miniszterelnök riogatott azzal, hogy Magyarországon a „fasizmus a kertek alatt van”? Belpolitikai célokra nehezen lehet úgy kijátszani a nacionalista szélsőségekkel való félelem keltés kártyáját, hogy ezt Szlovákiában ne használnák fel a magyar kormány ellen. Amikor az Europa Parlament egyik prominens német néppárti képvsielője, Markus Ferber, bírálta Szlovákiát, amiért alapvetően szembehelyezkedik az európai jogi normákkal, válaszul három szlovák EP-képviselő - Irena Belohorská, Sergej Kozlík és Peter Baco - nyilatkozattervezetet nyújtott be az Európai Parlamenthez „a Magyar Gárda nevű szélsőjobboldali milícia tevékenységéről”.

Itt tartunk most, több mint három évvel azután, hogy beléptünk az Európai Unióba együtt északi szomszédunkkal, Szlovákiával. Miniszterelnökünk azért nem védheti meg a nemzetközi fórumokon a felvidéki magyarokat a Hlinka-gárda örököseivel szemben, mert fejére olvassák a Magyar Gárdát. A jelek szerint  még Gyurcsánynak sem sikerül egyetlen fenékkel két lovat megülnie.

Pelle János