Fanatizált nők a náci Németországban

Az Európa Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötet inkább műfaji előnyben van a filmhez képest: nem kényszerül arra, hogy egyetlen nézőpontból, Hitler és környezete szemszögéből mutassa be az eseményeket. Így olvashatunk benne arról, hogyan látták az ostromlók, a hadvezérek, és egyszerű közkatonák az elkeseredett és értelmetlen harcokat, továbbá megismerjük a polgári lakosság szenvedéseit, különös tekintettel arra, amit a tömegesen megerőszakolt német lányok és asszonyok éltek át.

E recenzió írója számára a legnagyobb újdonságot az a telefonbeszélgetés jelentette, amit Viktor Bojev, a Vörös Hadsereg németül jól beszélő hadnagya folytatott dr. Goebbels-szel, akit az ostrom zűrzavarában véletlenül sikerül elérnie.

„Bojev: - Meddig képesek még, illetve meddig akarnak még harcolni Berlinért?”
Goebbels: - Több…(érthetetlen)
Bojev: - Mi több? Hét?
Goebbels: - Ó nem, hónap. Miért ne lehetne hónap? Ti kilenc hónapig védtétek Szevasztopolt. Miért ne védhetnénk a fővárosunkat mi is addig?”

A 213. oldalon olvasható párbeszéd, amely azzal fejeződött be, hogy Bojev jelezte, a bitófát már előkészítették Goebbels számára, ő pedig erre letette a kagylót, azért is figyelemre méltó, mert hitelesnek tekinthető dokumentum a nácik torz valóságérzékeléséről, mely a legszorosabb kapcsolatban volt elvetemült fanatizmusukkal. Hitler is, Goebbels-hez hasonlóan, hagyományos háborúnak tekintette azt, amit Németország vív, amelyet ugyan „a tábornokok árulása” miatt elveszít, de amelyet alkalomadtán a német nép újra elkezd majd, és amelyet „végső győzelemmel” fejez majd be.

A tébolyító felfogás alapja a náci vezérek patologikus antiszemitizmusa volt, amelynek szemléletformáló hatásáról ők maguk sem vettek tudomást. Ezért folytattak a „hagyományos háborúval” párhuzamosan, attól szinte függetlenül népirtást az európai zsidóság ellen, melyet, ahogy azt a Mario Frank könyvébe illesztett betétek világosan mutatják is, a legutolsó pillanatban sem hagytak abba. Ezért követelte Hitler még végrendeletében is a „nürnbergi törvények” változatlan fenntartását a jövő Németországában is, és szögezte le a következőt teljes összeomlás küszöbén, öngyilkosságra készülve. A háború „kizárólag olyan nemzetközi politikusok akaratából és szítására robbant ki, akik vagy zsidók voltak, vagy zsidó érdekeket szolgáltak… Évszázadok telnek majd el, de városaink és műemlékeink romjaiból újból és újból kisarjad majd a gyűlölet a végső fokon mindenért felelős néppel szemben, melynek mindezt köszönhetjük: a nemzetközi zsidósággal és segítőikkel szemben.”

Hitler paranoiája vezetett oda, hogy az utolsó pillanatig, már teljesen reménytelen helyzetben is ellenállt, sőt, képes volt még a legvégső napokban is fanatizálni a Wermacht parancsnokait. Mario Frank könyvének tanúsága szerint közülük többen is optimizmussal telve jöttek ki a bunkerből, hiszen a Führer „elmagyarázta nekik a helyzetet”. Ilyesfajta elvakultságra egyetlen kommunista diktátor sem volt képes, még a kambodzsai Pol Pot és bűntársai sem, akiket közvetlenül a tömeggyilkosságaik elkövetése után fosztottak meg a hatalmukról.

A nácik rögeszméje még a végítélettel is dacolt, tehát nem jogosultatlan Hitlert, és mindazt, amit személyesen megtestesített, a gonosszal azonosítani. Már a Bruno Ganz által alakított Hitlert is ezzel a mondattal reklámozták a plakátokon: „Ismerd meg a Gonosz igazi arcát!”

Mára már viszonylagos távolságtartással szemlélhetjük Hitler uralmának végnapjait, átérezhetjük a német civil lakosság szenvedéseit a háború utolsó periódusában, anélkül, hogy náci propaganda által megmételyezett, majd végül cserbenhagyott szerencsétlen civileket felelőssé tennénk mindazokért a borzalmakért, melyeket a nevükben elkövettek. Hitler végítéletének története még most is erős érzelmeket kelt, nem véletlen, hogy Oliver Hirschbiegel filmjének forgatása előtt, sőt, még a bemutató után is vita lángolt fel Berlinben arról, nem volt-e túl korai „hozzányúlni ehhez a témához”.

Pelle János