© Stiller Ákos

Ma, amikor az érintettek által bevallottan politikai válsághelyzet van, a szokásosnál is nagyobb a kísértés, hogy a dolgokat túlságosan is egyértelműnek vegyük. „Ahol válság van, ott válság van” – mondhatnánk nem túl elmésen parafrazeálva a költő sorait. Az emberek nem kis része valóban úgy érzi, hogy ezen csak a regnáló kormánynak áll módjában változtatni, kivezetni belőle az országot. Az emberek másik része gondolhatja úgy – nem is ok nélkül - , hogy nem azok  lesznek képesek a válságból kivezetni az országot, akik okozták. Ám ezt a dilemmát elhalványítják a friss közvélemény-kutatások, amelyek szerint a kormányfő népszerűsége nem is kicsit emelkedett.

A miniszterelnök láthatóan nagy lendülettel igyekszik kihasználni a kedvező alkalmat megtépázott népszerűségének reparálására. Egyelőre nem tudhatjuk, sikerül-e neki, csupán annyit konstatálhatunk, hogy „a válságkormány a helyén van”, és minden lehetőséget megragadva igyekszik önmagát a válságkezelésen túl a nemzeti egység kifejezőjének is tekinteni. Mert válságot csak egységes nemzet képes kezelni, nemde?

Vajon hogyan változtat egy válság a politikai vezetés természetén? S hogyan lehetséges, hogy Gyurcsány Ferenc ezúttal újabb szerepekben: válságkezelőként és egységteremtőként bukkan fel? Hogyan sikerülhet mindez Magyarország 1990 óta immáron leghosszabb ideig hivatalban lévő miniszterelnökének, akit sokan és sokszor temettek már, illetve akinek bukását általában biztosra veszik, csak idejét gondolják még jócskán kitolhatónak?

Eötvös József képlete

Először is szögezzük le mindenféle részrehajlás nélkül: a kormányfő biztosan tudhat valamit. Hogy ez a valami micsoda, akkor értékelhetjük pontosabban, ha röviden utalunk báró Eötvös József két megjegyzésére az 1846-os Reform című munkájából. Mindkettő a politikusról, illetve a biztos talajon születő politikai reformról szól. Az első: „Politikus elvek hasonlóak a mágnestűhöz, mely a hajóst csak akkor vezérli biztosan, ha ismeri a helyet, hol hajója áll, s ekként kiszámíthatja a vezértű eltéréseit”. A második: „Minden reformnak első feltétele jelen helyzetünk tökéletes ismeretében fekszik”. 162 évvel Eötvös sorai után nem állíthatjuk, hogy az a bizonyos mágnestű pontos lenne, s azt sem, hogy a jelenlegi magyar miniszterelnök tökéletesen ismerné a helyzetet. Mégis – az ellenzék heves ellenállása és saját reformjai sikertelensége dacára – állja a sarat. Hogyan lehetséges ez?

Ugyan ki mondhatná el ma magáról, hogy ismeri a valóságot? S még ha ismerné is, ki tudná úgy megváltoztatni, hogy azt meg is érzi a választók tömege? Gyurcsány Ferenc egyáltalán nem mondhatja el eddigi kormányzásáról, hogy abban ez a hagyományos valóságismeret nagy szerepet játszott. Ha ismerte volna az őt körbevevő politikai, társadalmi és gazdasági klímát, nyilvánvalóan nem kellett volna közel tíz programot írnia csak 2006 óta, s nem kellett volna a legutóbbit, a Megegyezést már megírásának napján alapjaiban módosítania. Ilyen értelemben – ha tetszik: hagyományos mérce alapján – a miniszterelnök valóságmegismerő képessége joggal kritizálható. De akkor hogyan lehetséges, hogy sok-sok kudarc ellenére még mindig ő a miniszterelnök?

A kor embere?

Erre a kérdésre is adhatunk egy kitérő választ: a jelenlegi parlamenti aritmetika, illetve pártja és külső szövetségesei nem akarják a bukását. Halljuk épp eleget a perdöntőnek szánt érvet: válsághelyzetben öngyilkosság lenne egy előrehozott választás. Megítélésem szerint nem lenne öngyilkosság, de most nem is ezen a szálon szeretnék továbbmenni, hanem azon, hogy a miniszterelnök politikai túlélését – nagyon úgy tetszik – nem pusztán az aritmetika, illetve a szövetségesi belső-külső hűség magyarázza. Hanem az, hogy Gyurcsány Ferenc ízig-vérig annak a kornak a politikusa, amelyben a valóságot már nem Eötvös módján, hanem egészen másként kell ismerni és – legalábbis kifelé – uralni. Azaz, amit ő nagyon tud, az a bizonytalanságban cselekvés. Erre az ellenzéki érzelmű honfitársak nyilván rávágnák, hogy ez inkább a „zavarosban halászás”, vagy nem kormányzás, vagy kommunikációs kormányzás – azaz semmiképpen nem cselekvés. Azonban – nézetem szerint - nem lenne igazuk.

Gyurcsány Ferenc ugyanis nagyon tudatos viszonyban áll a valósággal. Egyáltalán nem úgy cselekszik, mint aki előzetesen ismeri annak minden részletét, hanem úgy, mint aki az adott pillanatban elegendőnek véli ismereteit a cselekvésre. Nem arról van továbbá szó, hogy a kormányfőnek ne volnának elvei. Írásaiból bárki meggyőződhet, hogy vannak. De mégis van egy „csele”: elveinek írásbeli kifejtésekor egészen másként jár el, mint a kormányfői gyakorlatában. Amikor ír, úgy „beszél”, mint egy értelmiségi (akár Eötvös korából), ám amikor – mint például most – „válságot kezel”, szigorúan szögre akasztja az írásban képviselt elveket. Az írásai nagyobb időtávra szabottak, ám visszatérően ugyanabba a korlátba ütközik: a pillanat valóságába. Természetesen nyíltan nem ismeri el, hogy az írásban kifejtett gondolatok megvalósíthatatlanok, inkább rövid úton „elfelejti” őket.

Épp elég példát találhatnánk erre akár a legutóbbi írásban, a Megegyezésben is. Hadd idézzem Peter Schwartz híres mondatát, aki az Előrelátás művészete. A jövő tervezése egy bizonytalan világban című könyvében ezt írja: „a szabadság azt a képességet jelenti, hogy magabiztosan és egyben a bizonytalanság teljes tudatában cselekedjünk”. Tökéletesen ráillik Gyurcsányra, aki valóban e kor tipikus politikusa: egyedülálló erőfeszítéseket tesz azért, hogy egyszerre fejezze ki az általa felismert bizonytalanságot és a magabiztosságot. Hogy egy sajátos paradoxonnal érzékeltessem e tornamutatvány lényegét: nem elég egy bizonytalan világban miniszterelnöknek lenni, magabiztosnak is kell látszani! Ez politikai vezetésének egyik originális eleme. Egyáltalán ne lepődjünk meg tehát azon, amikor a bizonytalanság korának politikai vezetője programokat ír egymás után. Hiszen az ő számára egészen más szerepe van a politikai időnek, mint akár közvetlen elődei számára is. Orbán vagy Medgyessy – vele összehasonlítva – régies politikusok, akik mentek a maguk előre kijelölt útján, nemigen tértek le pályájukról. Lehetett és lehet őket szeretni vagy utálni, de azt nem lehet mondani rájuk, hogy bizonytalanok és magabiztosak voltak-volnának egyszerre. Medgyessy bizonytalan volt és nem volt magabiztos, Orbán magabiztos volt és nem volt bizonytalan.

Gyurcsány kormányfő-elődei továbbá a szó hagyományos értelmében tekintélyek voltak – Orbán ma is megfellebbezhetetlenül az saját közönsége körében. Gyurcsány azonban – bár óriási hatalmat koncentrál a kezében – anti-tekintély. Mintha ezen a területen is tudatos programot hajtana végre, valami olyasmit, amiről Anthony Giddens beszél a Gordon Brown-ról írott könyvében. Giddens ugyanis megkülönbözteti egymástól a passzív és az aktív bizalmat. A passzív bizalom egy embertípusba vagy intézménybe vetett (lényegében megkérdőjelezhetetlen) hit. Az aktív bizalom ellenben egy tranzakció, amelyben egyfelől a politikai vezető, másfelől az állampolgárok vesznek részt, s a vezetőnek naponta meg kell küzdenie az állampolgárok aktív bizalmáért. Ha innen nézzük, megint csak azt látjuk, hogy Gyurcsány vállaltan tér el a hagyományos bizalmi-tekintélyi képlettől.

Karizmaromboló 

Mindezzel persze óriási kockázatot vállal. Hiszen a magyar választók nemcsak arról nincsenek „tájékoztatva”, hogy a bizonytalanság korában élnek (ezért is lepte meg őket annyira a mostani pénzügyi válság), de azt sem tudják, mi fán terem ez az aktív bizalom. Nagy részük (a jobboldal közönsége bizonyosan) úgy tudja, hogy a politikai vezér valójában egy „nagy ember”, akinek tekintélyét személyes karizmája adja. Gyurcsánynak ezzel ellentétes, mondhatni: karizmaromboló minden lépése, hiszen egyáltalán nem tűnik következetesnek, hacsak nem a programhalmozásban nem. Egyetlen programja mellett sem tart ki túl sokáig. Bizonyos reformokat egy időben elővesz és erőltet (lásd egészségügyi reform), azután egyszer csak ejti őket és felrobbantja a koalíciót miattuk. Ahelyett, hogy egy nagy kormányprogramot próbálna következetesen megvalósítani, folyton újraírja saját korábbi programjait, s ez által követhetetlenné teszi azok logikáját a nagyérdemű előtt. A bizonytalanság korából kinövő válság kezdetekor először az ellenzéket vádolja meg, amiért az válságot kiált, majd ő lesz az elsőszámú „válságőr”. Azután csúcsokat szervez. És a tetejébe nemzeti összefogást szorgalmaz, és bejelenti, hogy Orbánnak nem ő, hanem a válság az ellenfele. Nos, ez nem hagyományos politikai vezetői stratégia. Ám  kétségtelenül van rendszer abban, ahogy a „mikrohelyzetek” kihasználásához kötődik, s abból próbál minél több előnyt kicsikarni.

Ha a fentiekben igazam van, akkor megállapítható, hogy Gyurcsány Ferenc politikai bukása mindaddig kitolható, amíg – persze a maga szempontjából – eredményesen és akkurátusan használja a pillanatok valóságából fakadó kormányzási, válságkezelési, modernizálási lehetőségeket. És persze viszont: az ellenzék mindaddig képtelen lesz hatékony ellenalternatívát megjeleníteni, amíg „hagyományos” érvekkel próbálja kikezdeni Gyurcsány hitelességét. Az ellenzék láthatja, mire ment ezekkel az érvekkel eddig. A két fél közötti – jól megkoreografált – szerepjátszma azt sejteti, hogy a küzdelem előre hozott választással nem lesz megoldható, azaz egy új képlet létrejöttéhez 2010-ig kell várnunk.

Csizmadia Ervin