Magyar ürge a szlovák tarlótüzben
Fico taktikája a piacpárti üzletmenetet veszélyeztető nacionalista erdőtűz megfelelő irányba terelése. Hogy ne a multinacionális erdei mókust, hanem a tarlóban botladozó magyar ürgét perzselje. Minél kiszolgáltatottabb egy nemzet, annál frusztráltabb a nemzeti díszbe öltöző paranoia. Melynek, ha az idegen javain nem dühöngheti ki magát, oda kell dobni a helyettes bűnbakot. Aki Szlovákiában a magyarság.
Robert Fico szlovák kormányfő |
Robert Fico miniszterelnök nem külpolitikai, hanem belföldi használatra idomítja koalíciójának nacionalistáit. Még a legparanoiásabb pánmagyar soviniszta sem gondolhatja komolyan, hogy Szlovákia hazánk katonai lerohanására vagy Unóból történő kiszorítására gyúr. Nem, Fico törekvése az, hogy a pogromlégkör szításával, a „hideg etnikai polgárháború” atmoszférájának konzerválásával lélektani ostromállapotot teremtsen északi szomszédunknál. Hogy a nemzet fantomfenyegetésekkel bátran szembeszálló protektoraként (nacionalista fegyverzaj leple alatt átmentve a piacosító reformkurzust) több ciklusra bebetonozhassa hatalmát. Ennek okait megértsük, bele kell merülnünk a szlovák nemzettudat örvényeibe.
„…diktatúra csak hódításon alapulhat, s ha kifelé hódítani nem lehet, folyamatos ’belső hódítást’ kell produkálni, éleződő harcot, stb.” – írta Szerencsés Károly történész a Rákosi-korszakról. Mindez azonban tökéletesen ráillik a szélsőségeseiket felkaroló, kormányba invitáló (s bizonyos pontig programjukat is végrehajtó) éretlen demokráciákra is. Szlovákiában a választási matematika rendszeresen olyan helyzetet teremt, hogy a főáramú néppártok önállóan nem, csak az etnikai pártként szerveződő magyar kisebbséggel vagy a szélsőjobbal képesek többséget garantálni. Így aztán, aki az előbbieket választja, hazaáruló, ha pedig utóbbiakat, fasisztabarát lesz riválisai szemében. És sajnos Pozsonyban jelenleg a hazaáruló ragadósabb bélyeg, mint a fasisztoid. Mi több, jelenleg a térségben – Cseh-és Lengyelországgal, Ukrajnával, Szlovéniával, Horvátországgal és hazánkkal összevetve – Szlovákia nemcsak a gazdaság, de a nemzeti gyűlölet éllovasa is.
Ami a szlovák társadalomban végbemegy, bizonyos értelemben a román vagy szerb „hétköznapi sovinizmust” idézi. Csakhogy Szlovákia nem bizantinus , cári vagy szultáni örökség, pravoszláv cezaropapizmus demokráciahiányát nyögő kelet-európai ország. Hanem a nyugati civilizációhoz tartozó közép-európai kisállam. Valószínű okok között szerepel államiságuk fiatalsága. Szlovákoknál a nemzetté válás jókora fáziskéséssel következett be. A Felvidéken élő szláv lakosság közép-és felsőosztálya a feudális magyar állam létrejöttével lassacskán beolvadt a Natio Hungarica, a nemesi elit rétegeibe. Eredeti kultúrájukat csak a jobbágysorban élő közemberek tartották meg. A szlovák eredetű polgárok ugyanekkor elnémetesedtek (vagy inkább a cseh nyelvet használták.)
A XIX. században kialakuló modern szlovák nemzeti tudat lényegében a magyar kultúrnemzeti nacionalizmus letükrözése volt. Sőt, gyakorlatilag a magyar politikai osztály rövidlátó politikája erősítette fel. 1848-ban a mérsékelt szlovák nemzetiségi vezetők beérték volna kulturális és tartományi autonómiával. (Ergo, lényegében nem követeltek többet, mint jelenleg a határon túli magyarok.) A magyar kormány elutasította igényeiket, a szlovák felkelést pedig katonai erővel pacifikálták. Polgári forradalmunk irányítóinak soviniszta önzése lehetővé tette a Habsburgoknak, hogy a joggal zúgolódó nemzetiségeket ellenünk kijátsszák.
Pedig a szlovákok többsége sokáig ezután sem akart önálló államot. Kiegyeztek volna egy föderatív önigazgatással is. Mikor ezt nem kapták meg, legtöbbjük akkor is a cseh testvérnép védőszárnya alá sietett. 1918-ban úgy gondolták, amit Budapest nem adott meg, azt Prága biztosítani fogja. A kezdettől fogva önállóságra törekvő Andrej Hlinkával szemben a csendes többség beletörődött a csehek elsőbbségébe. Feltételezvén, hogy egy másik szláv etnikummal csak könnyebb lesz dűlőre jutni. Eme illúzióikban hamar csalatkozniuk kellett. A bevonuló csehek lényegében gyarmatosító mentalitást képviseltek. Viszont a szlovákok nagy része ekkor is autonómiában nem pedig szeparatizmusban gondolkodott. Különösen, mivel a teljes szétválásra – amit pl. Vojtech Tuka hangoztatott – csak a horthysta Magyarország háttértámogatása révén nyílt volna lehetőség. (A ’20-as években a szeparatistákat – köztük Tukát – magyar ügynökként ítélték börtönre.)
Később, amikor a cseh hatalom repressziója tűrhetetlenné vált, a szlovákok már visszasírták a magyarokat. (Tiso Kánya Kálmán magyar külügyminiszterrel 1938 májusában folytatott bizalmas tárgyalásaiban felvetette valamiféle „kétállami perszonálunió” lehetőségét.) De aztán – lévén, hogy se a cseh. se a magyar opció nem volt számukra praxis terén elfogadható – Szlovákia a teljes önállóság mellett döntött. Más kérdés, hogy ezt a gyakorlatban soha nem tudta elérni. Az 1939 márciusában kikiáltott látszatfüggetlenség kulisszái mögött az ország a náci Reich bábállama volt. Gazdasági, katonai és politikai értelemben Hitlertől függött. Az új (a jelenlegi méreténél is kisebb) zsebkendőnyi országocska irányítói, Tiso, Tuka és Mach diktatórikus rémuralmat vezettek be. Faji törvényeket hozattak, beindult a zsidók és cigányok üldözése, aztán megsemmisítése.
A kollektív hisztéria mákonyától bódultan a szlovákok többsége elfogadta a rendszert, s csak utolsó pillanatban lázadt fel ellene. Itt keresendő a szlovák nemzeti karakter eltorzulásának gyökere. A szlovákság meg akarta valósítani nemzeti önrendelkezését. De elnyomóival szembeni lázadását mindig csak úgy tudta győzelemre vinni, ha behódol egy másik – szintén kiábrándító arroganciával fellépő – hatalomnak. Folyton csöbörből vödörbe kerültek. Magyar uraikat a cseh gyarmatosítóknak, aztán a náciknak való alávetettség követte. A felvilágosult, demokratikus szlovákok pedig érezték: az önállóságért súlyos árat kell fizetni. Így ők beérték volna autonómiával, ha a történelmi magyar, utána pedig a csehszlovák felségjogi hatalom engedményeket tesz. De ilyenre egyik szomszéd sem volt hajlandó.
Így 1993-ban úgy jött létre a független Szlovákia, hogy önállósága egyáltalán nem rendelkezett demokratikus államjogi hagyományokkal. Ebből vezethetőek le többpártrendszerük gyermekbetegségei, melyek náluk fokozottan jelentkeznek. Kezdetektől fogva jelen van a gazdasági pragmatizmus és demagóg nacionalizmus ama sajátos ötvözete, amely a posztmodern szlovák nemzeti identitás fundamentumát alkotja.
Jól illusztrálja ezt a szlovák-magyar konfliktus jelképének tekinthető Bős-Nagymaros vízerőmű-beruházás. Magyarország ökológiai, érzelmi és politikai kontraérveket bedobva hátrált ki az államközi vállalkozásból. Szlovákia azonban racionális, pragmatista gazdasági felfogást érvényesítve továbbfolytatta a megvalósítását. Utólag nézve – különösen a mai, olaj-és gázmizériás időket bőrünkön tapasztalva – ők jöttek ki nyerőként a dologból. Olcsó energiához jutottak, s fiatal nemzetként demonstrálták, hogy Magyarország nélkül – mi több, annak ellenében – is képesek gazdaságstratégiai léptékű tervek kivitelezésére. A gigantikus műtárgy párhuzamosan vált a szlovák nemzetgazdasági életképesség, illetve a kisállami nacionalizmus diadalívévé.
Ugyanonnan jön a későn jövők hátránya, ahonnan más téren az előnyük is. Önbizalom-hiányos nemzeti énképből bújnak elő az össztársadalmi légkört mérgező torzulások. De az utolérés mindent legyűrő kényszere is. A ’90-es évek derekára hazánk lett a befektetők kedvence, éltanuló mintaállam. Jórészt a Bokros-csomagnak köszönhetően. Ami – mialatt mi babérjainkon ülve elkényelmesedtünk – felzárkózásra sarkallta Pozsonyt. 1998-tól a Dzurinda-kabinet végigvitte a nálunk félkészen lefékeződő reformokat.
Nyilvánvaló, hogy a megszorítások elviselésében szerepet játszhatott a nemzetieskedő bizonyításvágy Magyarország irányába. Mindennek dacára az inga mégis az ideológiamentes prosperitás felé lendült. Hogy aztán a 2006-os kormányváltás után visszacsapjon. Szlovákia tudathasadásos létállapotába belesűrítődik a régiónkat sújtó kisnemzeti cifra nyomorúság minden keserve. Az ország gazdaságszabályzói rendkívül nyitott, piacbarát jelleget öltöttek. Pozsonyban még a soviniszta bigottság nehézsúlyú verekedőinek is tudatában kell lenniük: kicsiny országuk relatív jóléte – főleg egy bolygónyi méretű válságfázisba csöppenve – a globális tőkepiacok hangulatától függ. Így a gazdaság tabu. Ahhoz hozzányúlni tilos. A nyugat-és piacgyűlölő fundamentalisták vadászati tilalomról kaptak ukázt.
Csakhogy a nemzet kollektív pszichéjének defektjeit nem lehet rögvest levetkőzni. Szabó Dezső azt mondta, üres hassal nem lehet Himnuszt énekelni. Eme bölcsességet Fico (és Slota) úgy módosították, hogy amennyiben kellő dühvel, a szomszéd ország nemzeti imádságát agresszíven túlharsogva énekeljük a saját himnuszunkat, úgy talán a nép kevésbé hallja önnön gyomrának - a piacosításért hozott áldozatok miatti - korgását. Szlovákia kormánya jelenleg a versenyképesség oltárára feszültséglevezető rituális áldozatként legnépesebb nemzeti kisebbségét teszi. Kérdés csak az, hagyjuk-e neki.
Papp László Tamás