© Stiller Ákos

„….. Mi vesz körül bennünket? (…) Cigány önkormányzatok, amelyek csak panaszkodni tanultak meg és pénzt kunyerálni, a közösségüket megszervezni nem.” Idézet Babaczy Eszter Ott voltam a temetésen címmel a hvg.hu oldalán megjelent cikkéből.

A cikk szerzője olyan problémákat és feladatokat szeretne a kisebbségi törvény megalkotását (1993) követően létrehozott cigány önkormányzatok nyakába varrni, amelyekkel a magyar társadalom évszázadokon keresztül nem volt képes megbirkózni, s teszi ezt egy olyan tragikus esemény kapcsán, mint a – feltehetően rasszista indítékból – meggyilkolt cigányok temetése.

Ezt felháborítónak tartom. Mint a közszolgálati tv egyik adásából értesültem, Sólyom László köztársasági elnök úr volt az, aki bedobta a köztudatba, hogy „a cigány kisebbségi önkormányzatok nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket”. Nem ártana, ha azok az újságírók, akik kritikátlanul kaptak e kijelentésen és különféle változatokban tovább sulykolják azt a közvéleménybe, inkább megpróbálnának tájékozódni és legalább elolvasnák a kisebbségi törvényt (nem szükségeltetik hozzá különleges oknyomozó tevékenység, az interneten is elérhető). Abból ugyanis megtudható, hogy mi célból hozták létre a kisebbségek az önkormányzataikat. A cél a kisebbségi identitás, kultúra, anyanyelv megőrzése, ápolása és a kisebbségek ezzel kapcsolatos törekvéseinek és tevékenységeinek a támogatása. Szociális problémák megoldása nem tartozik a jogosítványaik körébe.

Azt sem ártana tisztázni, hogy kinek a reményeit nem váltotta be a kisebbségi önkormányzat. A köztársasági elnök úr reményeit, vagy a parlamenti képviselők közül azoknak a politikusoknak a reményeit, akik a hazai kisebbségi önkormányzatok létrehozását lehetővé tévő törvényt csupán abban a reményben kegyeskedtek megszavazni, hátha a reciprocitás elve alapján a határon túli magyarok is hasonló jogokat élvezhetnek majd. Amennyiben a kisebbségi önkormányzatokat valóban a hazai kisebbségek érdekében hozták létre, akkor talán ildomos lenne tőlük megkérdezni, hogy beváltotta-e az önkormányzati rendszer a hozzá fűzött reményeiket vagy sem, és ha nem, akkor vajon miért nem. Ugyanis – véleményem szerint – egyedül ez az, ami számít.

Amit a cikk szerzője különösen hiányol, az a pártállam idején volt gyakorlat. A pártállam ugyanis azzal a – nem is túlságosan titkolt – elvárással hozatta létre az ötvenes években a kisebbségi szervezeteket, hogy „szervezzék meg a közösségüket” (a cikk szerzőjének megfogalmazása), értsd: gyűjtsék egybe, lehetőleg lajstromozzák is őket, hogy kontrollálhatók legyenek. A kisebbségi sajtóorgánumok főleg azt a célt szolgálták, hogy saját anyanyelvükön részesítsék ideológiai nevelésben azokat a renitens kisebbségieket, akik a politika számára másként nem voltak elérhetőek.

Ezt kérjük számon „az első szabadon választott Magyar Köztársaság” nevében a kisebbségi önkormányzatoktól? Vagy csak a cigány kisebbségi önkormányzatoktól? A kisebbségi törvény a kisebbségek kollektív jogai között tartja számon a kisebbségi önkormányzatok létrehozásának jogát. Vannak azonban egyéni kisebbségi jogok is, s a kollektív jogokkal nem köteles élni minden kisebbséghez tartozó személy. Akadnak, akik kisebbségi identitásukat kizárólag a magánéletükben, családi, baráti körben kívánják megélni. Az ő jogaikat is védi a kisebbségi törvény. Velük szemben kellene netán erőszakot alkalmazniuk a kisebbségi önkormányzatoknak? Vagy csak a cigány kisebbségi önkormányzatoknak?

Az sem teljesen világos – különösen a törvény ismeretében – hogy mit ért a kiváló szerző „pénzkunyoráláson”. A települési kisebbségi önkormányzatok képviselői többnyire társadalmi munkában látják el a tevékenységüket vagy igen csekély tiszteletdíj fejében - a munkájuk mellett. Ezért inkább köszönet illetné őket. Említésre méltó anyagi támogatásban – ami saját működési költségeiken felül elsősorban a kulturális autonómia megvalósítását lenne hivatott elősegíteni - csak az országos önkormányzatok részesülnek. De ha tőlük elvárható a totális „megszervezés”, akkor ilyen alapon az un. tradicionális egyházaktól és a pártoktól, valamint a civil szervezetektől is számon lehetne kérni, hogy miért nem „szervezik meg” egész magyar „közösségüket” annak érdekében, hogy ne fordulhassanak elő a cigányokkal szemben hasonló atrocitások, mint amelynek kapcsán a cikk is íródott. Ilyen alapon továbbá azt is el lehetne várni tőlük, hogy pénzt se „kunyoráljanak” az állami költségvetésből.

S mit jelent vajon a szerzőnek az az állítása, hogy a cigány kisebbségi önkormányzatok csak panaszkodni tanultak meg? Csak nem azt, hogy érdekképviseleti jogosítványukkal élve olykor szóvá teszik, ha valahol hátrányos megkülönböztetést tapasztalnak – ahelyett, hogy ennek megítélését kizárólag a cikk szerzőjéhez hasonló bölcs és kiválóan tájékozott újságírókra hagynák? Kár, hogy a jeles szerző, aki felvázolta a mai magyar társadalom lesújtó tablóját, kifelejtette a képből azokat a felelőtlen újságírókat, akik mások kellően meg nem gondolt gondolatait gondolkodás és kontroll nélkül átveszik és úton-útfélen hangoztatják. Az sem mentség, ha ezt csupán hebehurgyaságból és nem bértollnokként teszik.

„Cigány önkormányzatok, amelyek csak panaszkodni tanultak meg és pénzt kunyerálni, a közösségüket megszervezni nem.” Brávó! Babarczy Eszternek valószínűleg sikerült – a legfőbb hazai közjogi méltóság tekintélyével és a hvg.hu oknyomozó, tényfeltáró, profi újságírói hagyományainak hátterével megtámogatva – az, ami a Magyar Hírlap zsurnalisztájának eddig még nem: a cigányokkal kapcsolatos előítéletek számát egy újabb előítélettel gyarapítani. Csak így tovább, előre a bayeri úton, akkor nemsokára ez a lap is „besüllyed” az újságírás „balkáni mocsarába” (Babarczy Eszter próféciája Magyarországról).

„-effi-

© Dudás Szabolcs

A hvg.hu szerkesztőségébe érkezett fenti levél azt kifogásolja, hogy a cigány önkormányzatokat nem kellően meleg szavakkal méltattam, illetve hogy a cigányokkal szembeni előítéletet erősítem. Mások, ugyanezen cikk kapcsán, azt vetik szememre, hogy „ostoba liberális jogvédőként” felvonulok egy temetésen, amely (vélik ők) nyilvános demonstrációvá változott a magyarországi romák mellett, és eleve rasszista indokú támadásként könyvelek el egy bűncselekményt, amelynek indítéka még nem ismert.

Úgy tűnik, a leszakadó romák érdekvédelme és a velük való együttélést lehetetlennek tartó magyar polgárok nézetei egymást kölcsönösen kizáró nézőpontokká csontosultak, és a harcban egy kívülálló szemlélő aggodalmait egyik fél sem képes meghallani. Olyan súlyú társadalmi problémát azonban, mint amilyenné a romakérdés változott az elmúlt években, nem lehet megoldani úgy, hogy a szembenálló értelmezések nem törekszenek legalább részben a másik igazának megismerésére.

 Mohácsi Viktória katasztrofális megjegyzése – amelyért utóbb bocsánatot kért – jól mutatja, milyen messze van egymástól ez a két valóságértelmezés. Az egyik szerint a romákat indokolatlanul bántják, holott a magyarok rasszizmusán kívül más probléma nincs a magyar-roma együttélésben. A harci kedv ezt a nézetet olyan abszurditásig fokozta, hogy annak vélelme, miszerint pusztán reakcióként, a rasszizmusra adott válaszként öltek, még nyilvánvaló bűnözőkre is kiterjedt.

A másik oldal el sem tudja képzelni, hogy az elmúlt évek, és főként hónapok tűzokádó retorikája nyomán romákat ártatlanul, pusztán roma voltuk miatt legyilkolnak. Ha netán el is fogadják, hogy Csorba Róbert és fia feltehetőleg semmit nem követett el senki ellen, teljesen magától értetődően kijelentik, hogy minden bizonnyal roma uzsorások vagy „provokációsorozat ” (lásd a Püspöki Konferencia állásfoglalását) áll a gyilkosság hátterében. Ennek a nézetnek súlyosbított változata, amely egy roma kisfiú halálára az a felelet, hogy „de Szögi Lajos tanár gyermekei is szenvedtek, amikor a szemük láttára verték agyon az apjukat”.

Mindkét nézet súlyosan sérti az én jogérzékemet és morális érzékemet. Mindkét nézet összekever össze nem tartozó dolgokat, és mindkét nézet romák és magyarok között húzza meg a határt, ahelyett, hogy – ahogy egy jogállamban élő polgároktól várható lenne – normaszegők és normakövetők, tisztességes emberek és bűnözők között tenne különbséget.

Ha az állásfoglalás kényszere nem ködösítené el a tisztánlátásunkat, nem hiszem, hogy nehézséget okozna annak tudomásul vétele, hogy az a rendkívül bonyolult szövevény, amelyet „romakérdésként” írunk le, nem egyszerűsíthető le jó és gonosz küzdelmére. Aligha az a kérdés már, hogy „kinek van igaza” vagy „ki előítéletesebb”. Amikor lincselnek, akkor az a kérdés, hogyan lehet további lincseléseket, és általában a kölcsönös bizalmatlanság és rettegés erőszakba torkolló spirálját megfékezni.

Tatárszentgyörgyön én azt láttam – bár tévednék –, hogy a roma közösségek szükségesnek látják önvédelmi rendszer létrehozását, akár az államot megkerülve is. Egy ellen-Magyar Gárdát. Minden bizonnyal igaza van abban kritikusomnak, hogy ezt az önvédelmi szövetséget nem a cigány önkormányzatok szervezik. Ettől azonban nem lesz derűsebb a kép: ha az államiság és az önkormányzatiság szerveit megkerülve kezdi magát megszervezni, önvédelmi céllal, egy-egy falu magyar és cigány lakossága, egymással szemben, abból önbíráskodás és vendetta születhet. Az önbíráskodás és a vendetta pedig – bármely etnikai csoport veszi is igénybe a másikkal szemben – a balkáni háborúkat idézi, nem a civilizált Európát. Nem hiszem, hogy elvadult rasszista volnék, ha ezt a kijelentést teszem.

Hogy a cigány önkormányzatoknak feladata-e a cigány közösségek megszervezése, integrációjuk segítése, ezt a kérdést nem szeretném eldönteni. A cigány önkormányzatokat általában a magyar állami működés részeként bíráltam: az a közigazgatás, szociális ellátórendszer és igazságszolgáltatás, amelynek feladata volna az etnikai jellegű, vagy etnikainak képzelt konfliktusok megelőzése (is), nem volt képes megelőzni sem az olaszliszkai lincselést, sem a tatárszentgyörgyi gyilkosságot és általában nem képes megoldani a leszakadó, tartós munkanélküliségre ítélt és kriminalizálódó csoportokat is felölelő falusi cigányság és a falusi magyarok közti konfliktusokat. Ameddig ezek a konfliktusok fennállnak – uborkalopás, kilincsbe szerelt áram, és így tovább --, addig merő képmutatás a rasszizmus előítéleteiről beszélni. Ha valaki ellen bűnt követnek el az intoleráns lesz a bűnelkövetővel szemben. Ez nem rasszizmus; ez jogérzék.

A nagycsécsi és a tatárszentgyörgyi gyilkosság, amennyire én meg tudtam ítélni, megérlelte a romák egy részében az elhatározást, hogy megvédik magukat. A sok konfliktus pedig, amelyek az együttélést keserítik, s amelyekben magyarok szenvednek sérelmeket, megérlelték a magyarokban a „cigánybűnözés” fogalmat és a Magyar Gárda iránti vonzalmat. Ez pedig az állam szélsőséges kudarca. Ha egy állam nem tud viszonylagos biztonságérzetet nyújtani a polgárainak, akkor az az állam megbukott – a polgárok szemében mindenképpen.

Az önvédelmi szervezetek csak tetézik a bajt. Ha megmaradunk a cselekvésképtelen és egyoldalú érzelmi retorikánál, amely nem a valódi problémákat próbálja kezelni, méghozzá helyben, romák és magyarok érdekeit egyeztetve, a romák boldogulását apró lépésekben segítve, a magyarok bizalmatlanságát apró lépésekben eloszlatva –, akkor ezeknek az önvédelmi szervezeteknek az állandó villongása várható. Ha a cigány önkormányzatok nem érzik magukat kompetensnek a területükre tartozó cigányok összefogására, a kulturális közvetítés feladatára, az ellentétek simítására, azt sajnálattal ugyan, de tudomásul kell vennem.

Mégis hadd jegyezzem meg, hogy olyan ez a kritika, mint amikor a munkavállaló széttárja a karját az irodát felemésztő tűzvész láttán, hogy sajnos a tűzoltás nincs benne a munkaköri leírásában, a tűzvédelmi oktatásból pedig csak az elméletet végezte el. Az állítás biztosan jogos, csak éppen az adott pillanatban a lényege a felelősség elhárítása, a másokra mutogatás.