A recept pofonegyszerű: végy egy – politikában járatlan – MSZP-be nem beágyazott, tehát az SZDSZ-nek is vállalható közgazdászt és/vagy bankárt. Dolgoztasd ki vele a krízisenyhítő programot. Új miniszterelnöki expozéként nyár elejére harangoztasd is be vele. Mire külföldön rögvest nő gazdaságunk bizalmi indexe. Ennek farvizén űzz sikerpropagandát, ne tarts az uniós választásoktól. Ott csak nyolc-tíz mandátum a tét egy reprezentatív kirakattestületben, amely lényegében úgyis csak az ENSZ-re hajazó sóhivatal.

Az őszi ülésszakra időzített végszavazás előtt (ahogy jó párszor csináltad) hátrálj ki a dologból. Jelentsd ki: te bizony ilyen szegénysanyargató diktátumra nem bólintasz rá. Feláldozod a színpadra ráncigált palimadarat. És a kiírt választásokon Orbánt leköröző szociális demagógiával próbálsz a totális kudarc alternatívájaként becsületgólos vereséget összehozni. Miért van komoly sansz erre a forgatókönyvre?

Főként amiatt, hogy a csaknem kétszáz fős szocialista frakcióban jelen pillanatban soktucat (valószínűleg jóval száz fölötti) azon politikusok létszáma, akik biztosan kihullanak az Országházból. Pillanatnyilag alig harminc-negyven képviselő számíthat (a pártelit tagjaként) befutó helyre. Amennyiben az MSZP listás szavazataránya (s vele párhuzamosan az állami támogatás) harmadára zsugorodik, iszonyú leépítések várhatóak a pártapparátusban. Számos olyan baloldali közember van, aki ifjúkorától folyamatosan a belpolitikából él, csak pártbeli, népképviseleti vagy kormányzati állása volt, a versenyszektorban soha nem fordult meg. Mivel az önkormányzatok többsége Fidesz-vezetésű, helyileg sem bízhat ejtőernyős státuszban. Válságcsúcs idején, konjunktúraapályban kell majd boldogulnia a piacon. Ne becsüljük le ezt a faktort.

© MTI

Nyilvánvaló, hogy számos politikus, miután két ciklusban is megízlelte a hatalom édes ízét, egzisztenciális zuhanásnak venné a pikszisből való kipottyanást. Vannak olyanok is, akik túl az Orbán-fóbián, azért görcsölnek a hatalom elvesztésétől, mert büntetőjogi félnivalójuk van attól, ha Fidesz-miniszterek tekinthetnek bele hivatali aktáikba.

Ezekre az irracionális és valós félelmeikre játszhat rá Gyurcsány. Politikai karakterének ismeretében nehéz volna tiszta szándékú, önkritikus döntésnek minősíteni lemondási felajánlását. Inkább valószínű, hogy a miniszterelnök újabb rafinált húzással igyekszik gondoskodni politikusi túléléséről. Nagyon is lehetséges hát a politikai agónia meghosszabbítása.

Utódját kereső miniszterelnökünk háromszor is távozhatott volna emelt fővel. Nem egészen öt éve, 2004 őszén, a párt kongresszusa és frakciója bizalmából, Medgyessy helyére ülhetett. Elődje ürességtől kongó államkasszát, iszonyú hitelállományt, az irreális paternalista jóléti elvárásokra újból rászocializált lakosságot testált rá. Kényszerű csődgondnokként ezzel rövidesen szembesülhetett. Ekkor – még „ártatlanon” – belekezdhetett volna a tisztázásba. Tudatván vezetőtársaival: győzni itt csak minden korábbinál durvább hazudozással lehet, ő viszont ezt nem vállalja, arra keressenek másvalakit. Tegyük rendbe az országot, ha fájdalmas, akkor is. Lehet, hogy ideiglenesen távoznia kellett volna. De a 2006-os választások után – bárki marad is fölül a kormányrúdnál – óriási presztízse lehetett volna annak a politikusnak, aki bátorkodott népszerűtlen dolgokat kimondani akkor is, amikor mások egymást túllicitálva ordibáltak demagóg lózungokat.

De Gyurcsány maradt. Versenyben tettek megalapozatlan ígéreteket az őáltala annyit bírált Orbánnal. S a fair playt hírből sem ismerő tusában lebirkózta. Képviselőcsoportja előtt, Őszödön mondott híres-hírhedt beszéde után szintén biztosíthatta volna önmagának az elegáns lelépés (továbbá a reménybeli visszajövetel) opcióját. Beismervén: nem mertem az emberek szemébe mondani a gyors cselekvést, felelős döntéseket igénylő kínos tényeket. Jöjjön hát a Fidesz, hadd derüljön ki: az ő ígérgetésük ugyanúgy tarthatatlan, akár a mienk. Viszont Gyurcsány nem ezt tette. Ragaszkodott a hatalomhoz. Szerinte joggal, mivel így jóváteheti saját (és politikai jogelődei) bűneit, reformintézkedésekkel hozva be országunk lemaradását.

Csakhogy nem telt bele egy-másfél év, s a lendület kifulladt. A Fidesz-irányból jövő népszavazós populista nyomásgyakorlás (amely közjogilag is próbálta felülírni a „népnyúzó” intézkedéseket), illetve az MSZP berkeiben dívó – a megszorításokat kiherélő-felpuhító – „szociális kiváltságőrző” mentalitás, továbbá az előkészítő fázisban nyilvánvalóvá vált reformimpotencia lehetetlenné tette a merész változtatni akarást. Tavaly márciusban hősünk ismét szólhatott volna: ha referendumos „népi puccsal” a lakosság a programja elé fekszik, ám legyen. Ő félreáll, ellenfelei pedig mutassák be, hogyan lehet újraosztani a semmit.

Gyurcsány azonban kitartott a vártán. „Bársonyos reformokkal”, illetve válságretorikával igyekezvén magához édesgetni sértődött híveit. Kevés sikerrel. Ráadásul a nemzetközi hitelek beszűkülése miatt a jóléti szisztéma és a teljes költségvetés csődközeli állapotba került. A Reformszövetségtől a jegybankon át Bokros Lajosig minden szakértő félreverte a harangokat. Látván, hogy Magyarországot immár csak egy drákói fiskális szükségállapot képes visszarántani a mélyből. Egyre többször jött szóba válságkormány létrehozása.

A miniszterelnököt két frontvonalról lőtték. Pártja (és az államfüggő rétegek szószólói) a népszerűtlen reformok végleges jégre tételét követelte rajta. Ugyanakkor a nemzetközi pénzvilág (és a hazai magánszektor) merész irányváltást akart. Ő – mint annyiszor – hintapolitikával próbált kibújni a döntés alól. A Gyurcsány hívének számító Botka László szegedi polgármester is akképp véli, „…úgy sikerült történelmi mélypontra jutnunk, hogy jelentős reformokat nem hajtottunk végre. Az a baja a szocialista pártnak, hogy elvesztette az embereknek azt a hitét, hogy mi képesek vagyunk megcsinálni, amit mondunk, márpedig elég sok mindent hallottak tőlünk az utóbbi pár évben.” Gyurcsány végül lemondott, de igazából maradt. Pártelnökként fogja kezében a gyeplőt.

Gyurcsány morális és politikai vétségei vitán felüliek. Így mennie kell. De lássuk be, hogy készen kapott egy csődtömeget. Nem ő az emberarcú Sátán, aki a vészt teremtette. Bűne az, hogy engedte lavinává nőni. Utódának – bárki legyen az – meg kell csinálnia, amihez Gyurcsány és a mögötte sündisznóállásba kucorodó pártelit kurázsija nem volt elég.

Papp László Tamás