A rendszerváltás idején bekövetkező kelet-európai elitcserét illetően Tomka Béla érdekes összevetést csinált.  ”A kommunista rendszerek összeomlása után a korábbi elit felelősségre vonása nem volt olyan mértékű, mint a második világháborút követően, vagy mint például a katonai diktatúra megszűnése után Görögországban. Ennek oka mindenekelőtt az volt, hogy a kommunista uralom utolsó éveiben a politikai elnyomásnak viszonylag kevés áldozata volt. Mindenekelőtt azért, mert a szervezett politikai ellenzék gyenge volt, s így nem lehetett megfelelő célpontja a repressziónak. Ezenkívül a kommunista pártok óriási szervezetek voltak, melyek a lakosság akár egytizedét is tagjaik között tudhatták. Vagyis a lakosság széles köre – s ez különösen igaz a magasabb státuszúakra – kompromittálva érezte magát. " 

Mint folytatja:  "a kezdeti évek súlyos szociális és gazdasági nehézségeket hoztak, ami széles körben nosztalgiát keltett az előző rendszerrel szemben és kedvezett a politikától való elfordulásnak. Ezáltal a korábbi elit felelősségre vonásának támogatása gyengült, s az elitcsere sem volt olyan átfogó, mint a második világháború után. Csehszlovákiában, a volt NDK-ban és Albániában a volt rendszerrel összefonódott vezető politikusok és közéleti szereplők szinte teljes köre távozni kényszerült a pozíciójából. Máshol ez nem következett be (Magyarország, Lengyelország), s a megvalósult elitcsere jórészt önkéntes volt és tárgyalások eredményeként zajlott le. Ennek oka volt az ist, hogy ezekben az országokban a kommunista pártoknak jelentős  reformszárnyuk volt. Hasonlóan kompromisszumos volt a folyamat Romániában – ahol a forradalmat a régi elitcsoportok megelőző akciójának nevezték, célja a hatalom átmentése volt. Bulgáriában és Szlovákiában a politikai csúcsokra korlátozódott az elitcsere, s a régi nomenklatúra egy része ezekben az országokban is fontos szerepet kapott, emellett politikai vagy kapcsolati tőkéjüket is nagy számban tudták gazdasági tőkévé alakítani.”

Tomka Béla három típusát írja le az elitcserének: a radikálisat, a megállapodásokra épülőt, és a minimumra korlátozottat. Tomka műve természetesen csak a 20. század társadalomtörténetét elemzi, de arra utal, hogy a körülmények változása az elitcsere mélységére is kihathat. Ahogy 2004-ben Lengyelországban történt, Magyarországon, az egykori legvidámabb barakkban is elkerülhetetlennek tűnik az első, „megegyezéses rendszerváltás” radikális korrekciója, cseh és német minta szerint. Előbb-utóbb ez a forgatókönyv Romániában és Bulgáriában is megvalósulhat  majd. 

Tomka összeveti az átlagos életkor, illetve a halandóság alakulását a rendsrzerváltás előtti és utáni időszakokban. „A legtöbb kommunista országban az 1960-as évektől – az ipari világ békeidőbeli népesedéstörténetében példa nélküli módon – emelkedni kezdett a halandóság mértéke, és ez a folyamat csak a rendszerváltást követően fordult meg” – írja a szerző. Ez a tendencia, mely különösen a középkorú férfiak megdöbbentő arányú halálozásában mutatkozott meg, Magyarországra is jellemző volt. A férfiak várható átlagos élettartama 1980-ban 65,5,  1990-ben már csak 65,1 év volt. A demográfusok szerint „Magyarországon ezen időszakban a 20 év alattiak kivételével minden férfikorosztály halandósága romlott, esetenként egészen drámai módon. Magyarországon egy 40 éves férfi halálozási kockázata 1990-ben cca. 60 százalékkal volt nagyobb a 20 évvel korábbinál.”

Tomka Bélának vitathatatlanul igaza van: „A kelet-közép-európai halandóságromlás, illetve relatív halandóság romlás rendszer-specifikusnak is tekinthető, azaz a kommunista politikai és társadalmi rendszerhez kapcsolható... A rendszertől nem elválaszthatóan jelentkező konfliktusok, a folyamatos és nagymértékű kiszolgáltatottság és stressz, illetve az ilyen helyzetek megoldásának kulturálisan is kódolt csekély képessége szintén az egészségromláshoz vezethettek.”   Finnország vagy Ausztria – ahol a harmincas években még hasonló volt a mortalitás, mint Csehszlovákiában vagy Magyarországon, – ma már sokkal jobb eredményeket tudnak felmutatni. És Magyarországon is javulni kezdtek a halandósági mutatók a rendszerváltást követően, az egészségügyi ellátás egységes rendszerének felbomlása, illetve a betegellátás súlyos gondjai ellenére is. 

Pelle János