A rendszerváltás óta eltelt húsz évben nem vagyunk elkényeztetve magára az egész rendszerre rákérdező művekkel. A hazai közéleti viták két véglet között őrlődnek: az egyik oldalról „új rendszerváltást” sürgetnek, és megállapítják, hogy az egész rendszer úgy rossz, ahogy van; velük szemben a másik oldalról szintén nem kevesen kijelentik, hogy döccenőkkel bár, de az 1989-ben létrehozott alkotmányos rendszer működik, s semminemű komolyabb alkotmányos változtatásra nincs szükség.

Idézetek a jelentésből

„Az ország helyzete meginogni látszik, polgárai csalódottak, az üzletmenet intézményeit a személyes kapcsolatok pótolják. Az állam ellenségnek tekinti a vállalkozásokat, a gyengék védelmezőjének szerepében érzi jól magát. Cégeink, családjaink nemcsak a világgazdasági válság hazánkra jutó árát kénytelenek megfizetni, hanem azt is, hogy Magyarországon rossz kapitalizmus alakult ki. Az együttműködés alapjait jelentő bizalom kevés, az ezt megteremtő intézmények összessége – a bizalom infrastruktúrája – rosszul működik. Az ország polgárai és vállalkozói tisztességesen szeretnének érvényesülni, de úgy érzik, ez lehetetlen: aki sikeres, az akadálytalanul előzi a buszsávban a kocsisort, ami egyre hosszabb, mert a rendőrlámpa nem működik."

A Közjó és Kapitalizmus Intézet értekezése, Jelentés a magyarországi kapitalizmus állapotáról 2008  címmel, egészen más medret váj. Nem a politikára, még kevésbé a pártpolitikára, de még csak nem is – mint ahogyan az írás címe alapján várhatnánk – a gazdaság dimenzióira kérdez rá, hanem egy harmadik tényezőre, arra, amely a stáb szerint a kapitalizmust (pontosabban a nyugati világban sikeresnek vélt kapitalizmusokat) működteti: a kapitalizmus emberi dimenzióira; az intézményekre és a normarendszerre.

Ezt a nagyon is innovatív megközelítést egyáltalán nem kísérik párt-, politika- vagy gazdaságellenes felhangok. A szerzők félreérthetetlen módon ki akarják tágítani a demokratikus Magyar Köztársaságról való gondolkodás kereteit, s ennek jegyében elutasítják a mindent uraló pártpolitikai megközelítéseket. Kritikájuk legfeljebb áttételes és semmiképpen nem bántó. A szövegben a politikai elit felelősségét is „tapintatosan” említik meg. Az erőteljesebb kritika feltehetőleg nem azért hiányzik, mert a szerzők nincsenek tisztában a hazai pártpolitika negatívumaival. Nagyon is tisztában vannak vele, éppen a mindenoldalú bizalmatlanságot és az együttműködés hiányát tartják a magyar kapitalizmus egyik rákfenéjének. A bizalmatlanság nem csupán vertikálisan (az elit és a társadalom viszonylatában), de horizontálisan (a társadalmi csoportokon belül) is létezik.

A jelentés szerzői a kapitalizmust döntően kétféleképpen: mint intézményes rendet, és mint normarendszert definiálják, s az a véleményük, hogy sem az intézmények, sem pedig a normák kialakítása és működtetése nem bízható csupán az államra vagy a politikára. Ez a szemléletmód jellemző a dolgozat nagy részére, még akkor is, ha találkozhatunk olyan kitételekkel is, mint például: „A vállalkozók nagyjából annyira érzik sajátjuknak az állam teremtette szabályozói környezetet, mint amennyire egy megszállt ország állampolgárai azonosulnak a megszálló hatalommal és annak képviselőivel”. Azaz: a magyar állam képtelen kapitalista (értsd: a társadalom tagjainak tetsző, a társadalom normáinak megfelelő) viselkedésre.

A szerzők önmagukat konzervatívnak tekintő társadalomkutatók, akik igyekeznek eloszlatni a konzervatívok állambarátságával kapcsolatos előítéleteket. A tankönyvekből is tudhatjuk, hogy a konzervatívok nem túlságosan barátai az államnak, noha Magyarországon minden másképpen van, mint a tankönyvekben. A jelentés szerzőit valójában az emberi, a társadalmi dimenzió érdekli, az, hogy miért nem tud úgy működni a társadalom, ahogyan szeretne, és mit tehetne az állam, hogy a társadalom úgy működhessen, ahogyan az neki jó.

A szerzők szerint „a kapitalizmus, a kereskedő társadalom akkor erős, ha intézményeivel nemcsak hogy nem gátolja, de kifejezetten elő is segíti a kölcsönös és előnyös cseréket”. Alapvető konzervatív posztulátum: nem az állam, hanem a társadalom hoz létre intézményeket és normákat; az állam szerepe mindössze annyi (s ez nem kevés), hogy ne béklyózza meg a kölcsönösen előnyös cseréket.

Olyan lesz tehát a magyar kapitalizmus, amilyenné a társadalom értékrendje formálja – vonják le a szerzők a zavarba ejtő következtetést, mert hiszen válságban megviselődött társadalmunk úgy tudja, hogy a magyar kapitalizmus jövőjét nem mi, és pláne nem a társadalom értékrendje, hanem a tőlünk független folyamatok szabják majd meg. Ezzel a közkeletű megállapítással szemben itt azt olvassuk, hogy „a magyarországi kapitalizmus jövőbeli medrét nagyrészt a társadalom által vallott legfontosabb értékek jelölik ki”. Ezen kitételükön persze a szerzők is meghökkennek, hiszen ugyancsak ők mutatják ki, hogy a magyar társadalom nagy része a biztonságot és a kockázatkerülést, azaz nem az igazi kapitalista erényeket részesíti előnyben.

Csizmadia Ervin © Szakács Barbara

A jelentés valami olyasmiről beszélt, amiről húsz éve érdemben senki. Van azonban három hibája, amelyeket úgy a kibocsátó intézetnek, mint a szerzői stábnak célszerű lesz végiggondolnia, már ha szeretnék szellemi terméküket komoly szakmai dialógus kiindulópontjának megtenni.

1. Először is a dolgozatban a kapitalizmus fogalma túlságosan is evidenciaként van kezelve. Magyarországon kapitalizmus lenne? Nem az a baj a magyar kapitalizmussal, hogy hiányosak és deformáltak az intézményei s csökevényesek a normái, hanem az, hogy magyar kapitalizmusról (a szó nyugatias értelmében) valójában nem is beszélhetünk, hiszen például a kapitalista gazdasághoz alapfeltételnek számító tőkemozgás enyhén szólva is korlátozottan van csak jelen – hogy egyéb hiátusokról ne is beszéljünk. A szerzők tovább bonyolítják a dolgot, amikor különbséget tesznek rossz (a mai) és jó (a remélt jövőbeli) kapitalizmus között, de nem reflektálnak az elmúlt húsz évre, amikor is a magyar társadalom korántsem a kapitalizmus gondolkodási terminusaiban határozta meg önmagát. Nem ártott volna tehát sokkal behatóbban megvizsgálni magát az alapfogalmat, s nem elégedni meg azzal, hogy a mai Magyarország a „rossz” kapitalizmus megtestesítője.

2. Egy ilyen igényű és mélységű dolgozattól elvárható lett volna a problémák történeti összefüggéseinek legalább a felvillantása. Természetesen nem egy komplex történeti vizsgálatot vártunk volna el a döntően szociológiai és közvélemény-kutatási szemléletmódú szerzőktől. Ám kísérletet tehettek volna a társadalmi bizalom- és együttműködési hiány rendszereken átívelő okainak feltárására. Már csak azért is, mert kijelentik, a bizalmatlanság „nem ezeréves átok”, azaz megváltoztatható. Ám már 150 évvel ezelőtt élő elődeink is látták a magyar társadalom bizalmi állapotának gyengeségét, a munkakultúra problémáit, azaz végső soron az intézmények és a normák diszfunkcionális működését. Sok minden mégsem változott. A magyar kapitalizmus állapotfelmérése tehát nem kecsegtet teljes és átfogó magyarázattal pusztán a jelenből. Éppen az a legérdekesebb kérdések egyike, hogy vajon a rendszerváltás utáni rövid periódustól eltekintve, miért tértek vissza az elmúlt évszázadban mélyen szervesülő mentális és strukturális tendenciák? Mint például a társadalmi atomizáltság, a nepotizmus, a korrupció, a szervilizmus, az állami pazarlás, a politikai felelőtlenség, a paternalizmus – és még sorolhatnánk.

3. Vitatható az a döntés is, hogy a szerzők – ha már témájuk a kapitalizmus – semmit nem mondanak korunk globális kapitalizmusáról és annak hatásáról a magyar kapitalizmus természetére. Mindez azonban nem véletlen, a globális kapitalizmus és a globalizáció inkább baloldali vagy liberális tematikának számít, a szerzők pedig konzervatívok, akik ettől teljesen eltérő módon igyekeznek pozícionálni önmagukat. Egyrészt az, hogy van értelme a hazai kapitalizmust önmagában vizsgálni (szemben a másik oldal véleményével, amely szerint mi legfeljebb csak követjük a nemzetközi trendeket); másrészt az, hogy létezik értékelvű kapitalizmusszemlélet (szemben a globalizáció pragmatikus-értékmentes baloldali-liberális szemléletével). Figyelvén a hazai baloldali és liberális gondolkodók ez irányú munkásságát, nem állíthatjuk, hogy ez a megközelítés teljesen légből kapott. Ám a globális tendenciák teljes kihagyása csökkenti az elemzés érvényességét.

Mindezek a kifogások nem csökkentik a 2006-ban létrejött intézet és a jelentést készítő stáb érdemeit, hiszen olyan témát dobtak a köztudatba, amelyről az elmúlt húsz évben még szemérmesen is alig esett szó. A kapitalizmus tematika vitára bocsátása tehát kifejezetten üdvözlendő egy olyan országban, amely eddig csak az államgazdaság és a piacgazdaság sajátos keverékét bírta kivajúdni magából anélkül, hogy egy cseppet is érdekelték volna a kapitalista intézmények és normák. Talán majd most.

Mindazonáltal a dolgozat óhatatlanul fölvet egy történeti párhuzamot. A reformkorban Magyarország polgárosodni készült - polgárok nélkül. Ma kapitalizálódni akarunk – kapitalisták nélkül? De nem akarok rosszmájú lenni. Személy szerint örülök annak, hogy 20 év után eljutottunk a kapitalizmus fogalmához.

Csizmadia Ervin