A Yehuda Lahav tollából megjelent cikken kívül a Die Zeit, a The Sunday Times és a The New York Times is közölt hasonló hangvételű cikkeket. A Konzervatórium találóan jellemezte ezeket az írásokat, melyek a még felderítetlen a romagyilkosságokat is rasszista indítékúnak tartják, figyelmen kívül hagyva, hogy volt már olyan, szintén rasszista indítékúnak vélt bűneset, amikor kiderült, hogy az elkövető is roma volt.

Mi az igazság ezekben az állításokban, ugyanakkor mégis, miért torzak ezek a cikkek? Senki nem tagadja azt, hogy ezek a nyugtalanító jelenségek léteznek. Általában az is igaz, hogy az utóbbi években olyan határokat léptek át Magyarországon morális és politikai szempontból, melyek ebben a kultúrkörben elfogadhatatlanok. Aggodalomra ad okot, hogy egy rendőrszakszervezet egy radikális párttal köt szövetséget, ráadásul majd két évtizeddel azután, hogy az új magyar demokrácia száműzte a munkahelyekről a politikai pártokat. Azt sem tagadhatja senki sem, hogy a Lahav-cikkben említett Magyar Fórum-címoldal, ahol Surányi Györgyöt Dávid-csillaggal ábrázolták, a nyilas újságírás legjobb hagyományait, a Magyar Futárt és társait idézte fel.

Mégis, ezek a kritikus cikkek torzak, hamisak és manipulatívak. Elsősorban azért, mert a bonyolult magyarországi politikai-társadalmi valóságból kiemelnek egy-két valóban kritikára okot adó jelenséget s azonosítják azokat a teljes magyar valósággal. Ezek a jelenségek olyanok, amelyeket a nyugati vagy – a Haaretz esetében – az izraeli zsidó közvélemény, a történelmi sémák alapján könnyen dekódolhat és különösképpen alkalmasak arra, hogy az országról teljes egészében sötét képet fessenek. Nagyjából hasonlatos a technika ahhoz, amit Izraelllel kapcsolatosan a szocialista média a rendszerváltás előtt művelt, s amit magyar szélsőjobb média azóta is űz: néhány radikális izraeli (főleg telepes) tetteivel és cselekedeteivel írja le az izraeli valóság egészét, nem beszélve az éppen ezek ellen ható mozgásokról, politikáról, személyekről s elfeledve azt, hogy a telepes mozgalomnak is van történeti-társadalmi kontextusa.

Ezekben a cikkekben senki nem beszél e jelenségek okairól, például arról, hogy a szélsőjobboldal megerősödéséhez jelentősen hozzájárult az a szociális elbizonytalanodás is, amely az elmúlt évek kormányzati gazdaságpolitikájának is a hozadéka. Szintén kevés szó esik arról, hogy a kormányzat magukra hagyta a munka nélkül tengődő cigányok lakta szegény településeket, ahol mindennapossá váltak az erőszakos cselekmények, a lopások és a rablások. Aki jó szándékúan elveti a cigány- nem cigány együttélésnek a hagyományos, „áldozati szempontú” megközelítésen túlmenő aspektusait, azt gyakran kirekesztőnek és rasszistának bélyegzik meg. Továbbá: az egész roma ügy megoldását kizárólag az iskolai szegregáció felszámolásában látják. Ez a megközelítési mód – ha akaratlanul is – de hozzájárulhatott a Jobbik előretöréséhez, hiszen kiiktatott a köznyelvből egy súlyos társadalmi problémát, hogy aztán az, a helyzet romlásával, új nyelvet és főleg új politikai erőt keressen magának.

A Magyarországot uni sono elítélő cikkek a magyar helyzet felszínes ismeretéről árulkodnak. Lahav ugyan hivatkozik a Magyar Fórum címlapjára, de azt elfelejti megemlíteni, hogy a lap annak a MIÉP-nek a lapja, amely mára szinte eltűnt, a közvéleménykutatók mérni sem tudják. Amúgy, ha nem is a címlapon, de a Magyar Fórum hasonló szellemiségű anyagok tömegét bocsájtotta ki az elmúlt két évtizedben , azonban úgy látszik, hogy csak némelyek érték el a nemzetközi ingerküszöböt. Azzal, hogy a MIÉP lapjának antiszemita propagandáját azonosítja a Jobbik tevékenységével e és társadalmi hatásával, semmi mást nem szolgál, mint a magyar belviszonyokban nem jártas olvasó megtévesztését. Innentől kezdve bármilyen magyarországi antiszemita szöveg Magyarországot teszi antiszemitává, függetlenül attól, ki és milyen támogatottsággal mondja. Ez teljesen indokolatlan és inkorrekt eljárás.

Lahav cikke amúgy slusszpoénként ráadásul azt állítja, hogy a magyar hatóságok azért nem képesek szembeszállni a rasszizmussal és az antiszemitizmussal, „mert sok jobboldali elem van a kormányban", akik „titokban vagy nyíltan támogatják a rasszista nézeteket és elutasítják azt, hogy a rasszista elkövetők ellen komolyan felvegyék a harcot.” Lehet, hogy Lahav nem a szocialista kormányra gondolt, hanem a tágabb értelemben vett államigazgatásra, de állítása mindenképpen álságos, rosszindulatú, a bizonyításhoz már nem is veszi a fáradságot. Most nem beszélnék arról, hogy ismerve az izraeli befektetések (főleg budapesti) volumenét , nevetséges is ez a kijelentés.

Egy dologra azonban biztosan alkalmas Lahav cikke. Annak az izraeli közvéleménynek a megtévesztésére, amely a (magyar) holokauszt túlélőinek és leszármazottainak tömegeiből is tevődik össze s történelmi tudatát, világlátását alapvetően határozza meg az emlékezeti kultúrává is alakult vészkorszak tapasztalata. Lahav az az izraeli olvasóban igyekszik megerősíteni ezeket a hagyományos beidegződéseket a magyarokról és Magyarországról. A demokratikus Magyarországra alkalmazza Lahav a holokauszt nyelvét. Szélsőjobboldaliak, rasszisták, fasiszták persze vannak, a Jobbik valóban aggodalomra ad okot. Ám mégsem ők jelentik Magyarországot. Létezik egy másik, az ország túlnyomó többségét jelentő Magyarország. Csak hangot kellene adni ennek a nemzetközi sajtóban. Ez volna az igazi és értelmes antifasiszta küzdelem, nem pedig az, amelyik tudatlanságból vagy szenzációhajhászásból horogkeresztet aggatna az országra.

Novák Attila
A szerző történész, a Szombat szerkesztője