Tudom, régen a vidék ugyanolyan közkedvelt helynek számított, mint a város. A falvaknak meghatározó szerepük volt a társadalomban. Fontos összekötőpontok, csomópontok, kereskedelmi pontok voltak. Volt munka, volt közösségi és kultúrélet.

Ez ma már csak édes emlék. Szinte alig ismerek olyan környező települést, ahol ne zártak volna be üzemeket, bányákat, gyakorlatilag a termelőszövetkezeteket is felszámolták. Rengetegen vannak munka nélkül, éppen csak vegetálnak. Pedig falun él 3 három és fél millió ember. A falvak átlagos lélekszáma 1200 fő, de a községek 60 százalékánál az ott lakók száma még az ezer főt sem éri el. 

Nem túlzok, ha azt mondom, napjainkban a falusi élet számos településen a végóráit éli. A kedvezőtlen folyamatot a válság csak felgyorsította. Megbosszulja magát, hogy eleve rengeteg apró település van szerte az országban. Legtöbbjüknek máig elmaradott az infrastruktúrája. Kevés az út, a vasútvonalakat sorra szüntetik meg. Sok az eleve hátrányos helyzetű zsáktelepülés. Nincs munka, a cégek többsége eleve nem fektet be ide tőkét, a helyi önkormányzatok többsége súlyos anyagi helyzetben van. Állami támogatást alig kapnak, az a kevés pedig nem elegendő munkahelyek megtartására, nemhogy teremtésére.

Teljes a bizonytalanság. A helyi kis- és közepes vállalkozások sorsa is kétségessé vált. Számukra sincs már felvevőpiac, nincs potenciális fogyasztóréteg, amely biztosíthatná az értékesítést illetve a megélhetést.

Minél kisebb egy falu, annál inkább megpecsételődött a sorsa. Nincs iskolája, bezár a posta, elköltözik az orvosi rendelő. A legszomorúbb, hogy ez már nem is érdekli az itt élőket. Úgy látják, környezetükben csak a pénz és a siker számít, minden ekörül forog. A nyereség és a haszon az iránymutató minden területen, háttérbe szorulnak az emberi értékek, az igazi teljesítményt nem becsülik. Aki teheti, próbál alkalmazkodni, a nagyvárosokban próbál szerencsét. A helyi fiatalok - már akik maradnak - apatikusak, kiveszett belőlük a családalapítási illetve a munkakedv. Vannak persze kivételek: települések, amelyeket üdülőfaluvá alakítanak a parasztházakat saját ízlésük szerint átépítő városiak, vagy olyan községek, amelyek polgármesterük találékonyságának, jó kapcsolatainak köszönhetően uniós pénzekhez, esetleg nagyobb költségvetési támogatáshoz juthatnak hozzá.

De ezek inkább kivételek. A kistelepülések demográfiai mutatói kétségbeejtőek. Az átlagos életkor egyre magasabbra kúszik, sok az idős ember, a születésszám viszont egyre zsugorodik. Egyszerűen nincs jövő az új generáció számára. Az öregek már nem fognak új életet kezdeni, elmennek, és velük együtt pusztulnak el falvak is. Vajon le kell-e mondanunk mindazokról a pótolhatatlan értékekről, a kulturális örökségről, amit csak a vidéki élet tud vagy inkább tudott nyújtani számunkra?

Tóth Melinda