Romano Rácz Sándor: Cigánysor, cigány sors

Egyetlen kultúrától sem várható el, hogy azonnal és hiánytalanul alkalmazkodjék egy általa nem ismert környezethez, szokásrendhez, törvényekhez. Időre van szükség, türelemre, és arra, hogy mindkét fél akarja a megoldást. De hogy idáig hogyan juthatunk el? A mai viszonyokat látva nehezen. Okos és higgadt párbeszédre, párbeszédekre van szükség. Nem egyre, sokra. Másképpen nem megy.

Igen nagy tájékozatlanság uralkodik a magyar társadalomban (de persze más európai társadalmakban is) a cigányságról, vagy ha úgy jobban tetszik, romaságról. Ez ugyanis nem csak eltérő etnikum, hanem egy hosszú évszázadok vándorlása során kialakult sajátos, külön civilizáció, a kívülállás kultúrája. Amely - rendkívül ökonomikus életvitel mellett - a többségi társadalmak tagjai számára el sem képzelhető, alacsony igényszintű életfeltételeket nyújtott, ám azt mindig a szegénység szolidaritásának biztonságával.

Ebből következően, célszerű rögzíteni egy alapelvet: valóban „higgadt párbeszéd” kellene. Csakhogy már az alapelv meghatározásánál adódik egy súlyos, máig megoldatlan probléma: a cigány emberek jelentős része, az erőteljes stigmatizáció nyomását érzékelve, attól minden igyekezetével szabadulni akarván, az ellenoldal pozíciójából szemléli önmagát, közösségét, kultúráját s innen, ebből a hamis pozícióból fogalmazza meg szükségképpen hamis vélekedéseit, értékítéleteit, hozza meg döntéseit.

Cigány vagy roma? Pár éve még magam is lándzsát törtem a roma mellett, ma azonban már másképpen látom a helyzetet. Kétségtelen, hogy a „cigány” elnevezés kívülről jött, és egy idő után negatív tartalmak hordozójává vált, miközben voltak pozitív üzenetei is. A romantika irodalma bővelkedett ilyenekben, hogy csak kettőt említsek a legnagyobbak közül: Victor Hugo és Puskin. De nem elhanyagolható az a szerep sem, amelyet a cigányok zenéje a magyar kultúrában betöltött.

Romano Rácz Sándor © Reviczky Zsolt

Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, mintha mostanában értékelődhetett le a „cigány” elnevezés, összevetve a romantika és napjaink közgondolkodását. Elég a fél évszázaddal korábbi viszonyokra emlékeznünk ahhoz, hogy felismerjük a cigányság megítélésében bekövetkezett romlást. Még nem szóltam a „romáról”, amely az európai rom, ember önelnevezése, és nem szóltam a más etnikumhoz tartozók differenciált elnevezéséről sem (gádzso, góri, manus, proszto, stb.) .Az viszont kétségtelen, hogy mára a roma is negatív jelentéssel telítődött, a társadalom nem igazolta vissza a politikai szándékot.

Eltérő adaptációs mintákat jelölt ki a sors a magyarországi cigány közösségek számára. Az egyik azoké, akik az első nagy hullámmal, a XIV.-XV. Században érkeztek. Nekik volt idejük az alkalmazkodásra, beilleszkedésre, ma már nincsenek gondjaik az integrációval. Másképpen alakult a később érkezők helyzete. Számukra a túlélés maradt továbbra is a stratégiai cél, és ez az esetek többségében nem esett egybe az itt akkor már állami intézményi és hatalmi struktúrákba szerveződött társadalom törvényeivel, megmaradtak a horizontális, kiscsoportos közösségszerveződés keretei között. Szokásaikat, normáikat, törvényeiket, közösségi struktúrájukat, a tulajdonhoz, a munkához, a térhez, az időhöz való viszonyukat a természetes szükségletek, az erőforrásokhoz való hozzáférés lehetőségei határozták meg.

A XX. század közepén bekövetkezett kényszerű váltás sokkolóan hatott rájuk. Minden átmenet nélkül kellett beilleszkedniük, a társadalmi normákat, törvényeket ismerniük és alkalmazniuk, és ennek súlyos következménye lett. Családok tömegei estek szét, ekkor teltek meg cigánygyerekekkel az állami gondozottakat nevelő intézetek, ekkor fogant meg a köztudatban a cigánybűnözés fogalma. Ám egy idő után már érzékelhetők voltak a konszolidáció jelei is. A szocialista rendszer egyenlőségeszménye visszhangra talált a cigány lelkekben, ami példátlanul gyors és átütő asszimilációt indított el. Amikor már úgy tűnt, hogy ez a konszolidációs-asszimilációs folyamat visszafordíthatatlan, akkor jött a rendszerváltás, amely ezt az egészet érvénytelenítette. Szinte egyik napról a másikra tömegessé vált a munkanélküliség, s ezzel egy időben eltűntek a mindenkit befogadó szociális ellátó rendszerek. Újabb migrációs hullám indult a főváros irányába, megjelentek az önkényes lakásfoglalók, és ez felerősítette a rendszerváltással felszínre tört cigányellenességet. Természetesen vannak, akiknek sikerült mára túllépniük ezen az állapoton, a többségük azonban máig nem találja helyét a világban.

Az asszimiláció elfogadását illetve elutasítását illetően az egyének, a kisebb-nagyobb közösségek, csoportok eltérő módon követik (vagy éppen utasítják el) a látott mintát, de – és azt hiszem, ez a döntő – nem tudatosan. A Nógrád megyei Magyargéc teknővájói sem tudatosan szakadtak ki a saját, vérségi kötelékekkel átszőtt, jó kondíciójú, és az asszimiláció útjára lépett közösségükből - amelynek magam is tagja voltam -, hogy megvalósítsanak egy ma példa nélkül álló archaikus, és a maguk választotta mostoha körülmények között is az otthagyottakénál több boldogságot nyújtó kultúrát. [A Magyarországon élő cigányság rendszeresen dolgozó, megbecsült rétegét alkotják a fafaragó, más néven beás cigányok. A szerk.] Persze nem kizárt, hogy ezek a körülmények csak egy civilizált nézőpontból tűnnek mostohának. Vagyis visszaléptek az időben, ami nem szokatlan ebben a kultúrában, viszont abszurd a nyugati civilizációban.

Természetesen mindennek hátterében ott van a születéstől halálig tartó idegenség-érzet, a félelem a mindig hátrányokkal járó különbözőségtől, különösen akkor, ha már megszűnt létezni az eleven csoportorganizmusok által életben tartott kollektív jóérzés. Ezt a kollektív jóérzést sikerült átmenteniük egy időre a zenészeknek, ezért létezik a mai napig a magyarcigány muzsikus identitás, ezért könnyebb ebből a körből kapcsolatokat építeni, integrálódni, értelmiségivé válni, különösen ha arra a falusi- kisvárosi szabadúszó, a szó legszorosabb értelmében kettős kötődésű, a huszadik század hatvanas-hetvenes éveiben a magyar cigányzenét megújító, ezzel az identitását megerősítő művésztársadalomra gondolunk. És ezért igyekszik ma Magyarországon minden cigány magát muzsikusként feltüntetni.

Igaz, egyes oláhcigány közösségek valóban gyűlölik a zenész cigányokat, ez azonban inkább tekinthető neheztelésnek, mint az asszimiláció elutasításának. De az sem kizárt, hogy náluk még hatnak (időnként nálam is, ha nem az én közösségemhez tartozó cigány emberrel találkozom) a más cigány közösségek elutasítására utaló reflexek. A cigány kultúrának ez a vetülete alapeleme a mindenkori túlélési stratégiának. Lényege, hogy az együtt élő csoportok, közösségek mérete soha ne haladja meg azt a mértéket, amelyen túl már csak számottevő konfliktusokkal kezelhetők a problémák, a félreértések, és amelyen túl már  lehetséges riválisnak tűnnek a közelükben élő más etnikumok számára.

A rendszerváltás kezdetén, az akkori meglehetősen tarka, magát kereszténynek, polgárinak, nemzetinek, liberálisnak, konzervatívnak, stb. nevező jobboldal teljesen passzívan kezelte a cigányokat érintő kérdéseket. A jobboldalon nem sokkal később létrehoztak vagy rekonstruáltak néhány működésképtelennek bizonyult cigányszervezetet, majd az 1991-es nagy összeomlás romjaiból kiemelték és felépítették a ma is létező Lungo dromot. Valamivel korábban, úgyszólván már a rendszerváltás pillanatában beindult egy másik, ennél tudatosabb és célratörőbb mozgalom, a Phralipe független cigányszervezet, amelynek hátterében a Soros alapítvány és intézményei álltak. Máig nem derült ki, vajon hatékonyabb lesz-e a Lungo dromnál. Ebben a nagy cigánypolitikai nyüzsgésben: azért két dolog világossá vált számomra. Az egyik, hogy nem a mi testünkre szabták ezt a képviseleti demokráciát, a mi reflexeink a közvetlen demokráciából fakadnak. A másik pedig, hogy egy kalapba került az antiszemitizmus és a cigánygyűlölet. És ennek különös olvasata lett a közelmúlt történései tükrében.

Romano Rácz Sándor szociológus, roma aktivista, a Cigány sor című önéletrajz ihletésű mű szerzője

Stadler János: Együtt élni, de hogyan?

A cigánysággal szembeni előítéletek - szerintem - nem a barnább bőrszín vagy a fekete szemek miatt alakultak ki, hanem az idejétmúlt, vad életforma miatt, ami széleskörű ellenérzést szül. Életformájuk konzerválja az elmaradottságot és szegénységet. Ezen most maguknak a romáknak kell változtatni azzal, hogy elszánják magukat: romából cigány származású magyarokká integrálódnak. A többségi társadalomnak pedig ehhez kell segítséget nyújtania.

A cigányságból jött Romano Rácz Sándor szociológus és érzékeny tollú író Cigány sor című művéből megtudható, hogy a cigányság a feltételezettnél jóval nagyobb izolációban él. Egymással is hierarchikus kapcsolatban álló közösségeik ugyanis olyan bonyolult és kemény szabályokkal működő életviteli hálót alakítottak ki, hogy az attól való eltávolodás emberfeletti erőfeszítést igényel az oda tartozóktól. A közvélekedés az, hogy az előítéletek miatt vannak bezárva, holott valójában ők zárták be magukat a saját világukba, és abból csak akkor tudnak kitörni, ha bennük is megfogalmazódik az igény a többségi társadalomba való integrálódásra.

A problémákkal szembenézést mindezideig nagyon megnehezítette, hogy a mérvadó értelmiség valamilyen felvilágosodás-kori emberbaráti érzéstől eltelve képes csak közelíteni ehhez a robbanóanyaggal elaknásított területhez. A „politikai korrektség” hatására elterjedt, hogy ne cigánynak hívjuk ezt az etnikumot, hanem alkalmazzuk rájuk saját elnevezésüket, és hívjuk őket mi is romának. Itt azonban az etnicitáson messze túlmutató civilizációról és kultúráról van szó. Ennek megértésében jelent hatalmas segítséget Romano Rácz akár korszakalkotónak is mondható műve. No de milyen tanulságok vonhatók le belőle az együttélés számára?

Stadler János

A „felzárkóztatás”, magyarán az integrálás dilemmája az, hogy a cigányok jó része egyelőre úgy érzi, ha megszabadul az őseiktől örökölt értékrendtől, akkor cserébe csak egy kiszolgáltatott, individuumokra szétesett, harmadosztályú kelet-európai létet kapnak. Most még minden nyomorúságot elviselnek azért a tudatért, hogy ők az igazi emberek (a rom-ok), akik számíthatnak társaikra, a közösségbe tömörült többi emberre, míg rajtuk kívül egy idegen világ áll, ahonnan sok jót nemigen várhatnak.

Abban kellene segíteni nekik, hogy elhiggyék, ha alkalmazkodnak a többségi társadalomhoz, akkor elérhető célokat, és azok elérésével valódi elégedettséget is kapnak majd erőfeszítéseik jutalmául. És attól, hogy belesimultak a többség által elfogadott életkertetekbe még fenntarthatják a szoros összetartozást,. Mindehhez azonban elengedhetetlen, hogy higgadt párbeszédekkel tisztázzuk, miért fordulnak elő a sorozatos konfliktusok és bűncselekmények, és hogy mi azokra a belső késztetés. A probléma az, hogy azokat nem is érzik, nem is tartják deviáns cselekményeknek. Emiatt nem elég a sima bűnüldözési eszközök alkalmazása. A fejeket kell átállítani - de nem erőszakkal, hanem emberi szóval. És főleg: reális perspektívák ajánlataival. Ez lesz a legnehezebb, de meg kell próbálni.

Romano Rácz élete számos tapasztalatának érzékletes leírásával érteti meg, hogy itt túlnyomórészt kultúrák, begyökeresedett civilizációs gyakorlatok ütközéséről van szó. Nem mondja ki, de mindenki számára evidencia, hogy a hagyományos, elszigetelődött roma életformát a XXI. századi Európában már nem lehet továbbvinni. Ám hogy ezen a dilemmán hogyan tudunk úrrá lenni, "ők" is, meg "mi" is, azt őszinte szóval kellene tisztázni. Ki kell végre mondani, hogy az hogy "roma", csak a "gádzsó" jelzővel párban értelmezhető. Mert ha a „roma” azt jelenti, hogy "ember" (vagyis „mi”), a "gádzsó" pedig azt, hogy "ők", azaz "mindenki más", akkor abból már egyenesen következik, hogy az "embernek" jár minden, amit meg tud szerezni, akár a természettől, akár a "gádzsóktól". Az nem lopás vagy rablás, mert az „minket”, az „embereket” igenis megillet. Különben a nomád korban az összes vándorló nép ilyen erkölcsök szerint élt. A honfoglalás utáni nyugati kalandozások résztvevői számára a „zsákmányszerzés” minden bizonnyal épp olyan, a szabad embereket megillető jog volt, mint a vadászat.

Ami a cigányság úgymond történelmileg örökölt hátrányos helyzetét illeti, ahhoz csak annyit, hogy a mai Magyarország, de a Kárpát-medence minden mai lakosa bevándorlók leszármazottja. Akik kizárólag a két kezükre és képességeikre utalva jelentek meg ezen a tájon. Mégpedig úgy, hogy általában nem keveredtek konfrontációba a már helyben lakókkal. Mert az idejövők be akartak illeszkedni, és ez sikerült is nekik. Viszont a cigány csoportok, ellentétben a kétszáz évvel ezelőtt idekerült rácokkal, svábokkal, tótokkal vagy zsidókkal, soha nem kívántak érvényesülni az adott társadalomban, hanem a nomád életformát folytatva azon kívül akartak létezni.

Mára ők is letelepedtek, ám a fejek még nem álltak át, és többen továbbra is a nomád erkölcsök szerint viselkednek. Például amikor felszedik a szegény emberek ("parasztok") kertjében fáradsággal termelt zöldséget. Vagy amikor berohannak a szülők az illetékes tanítókhoz-iskolaigazgatókhoz, hogy akár a legbrutálisabb modortalanságokkal is "megvédjék" csemetéjüket (ilyen volt a nemrég történt hódmezővásárhelyi tanárnő-verés is). Ha pedig valaki közülük - mindegy, hogy vélt vagy valós - sérelmet szenved, annak védelmében azonnal, és a sérelmet messze túlhaladó mértékben nyúlnak a kollektív önbíráskodáshoz – lásd Olaszliszkát.

A romakérdés megoldása valódi esélyekkel az alapvető ellentmondásoknak (és azok igazi okainak) elfogulatlan elemzésével, majd annak nyomán a kiemelkedés reális - azaz gazdaságilag is megvalósítható - eszközrendszerének konkretizálásával indulhat csak be. Az ugyanis nem folytatható, hogy segélyezik őket, amit a körükben felállt uzsorás réteg beseper, a többség meg csak siránkozik, hogy nem kapnak munkát. Ugyan miért adnának nekik (és persze kik), ha a kétkezi munkán kívül semmihez nem értenek? Arra kell őket tanítani, amire a társadalom vevő, – szó szerint. Nekik viszont élniük kell a felkínált lehetőségekkel! Amikor közgazdák és szociológusok joggal figyelmeztetnek, hogy a társadalom minden tagjának kötelessége az öngondoskodás, akkor ez a cigányságra is érvényes. Ezért alkalmazkodni, tanulni, beilleszkedni kell nekik is. És nem rájátszani arra az áldozati bárány szerepre, hogy őket a többségi társadalom irracionális módon, zsigerileg utálja. Aminek a legnagyobb kártétele az, hogy felment az öngondoskodás erőfeszítése alól, és a társadalom eltartottjának véglényévé csupaszítja a romákat.

Stadler János közgazdász/jogász publicista, korábban a Gazdasági Versenyhivatal elnökhelyettese