Ennek a kényes problémakötegnek a megvitatásáról a nyilvánosság egyre kevesebb fórumán esik szó. Ami igaz akkor is, ha bizonyára jócskán megütötték a fülünket disszonáns hangok – kinek-kinek persze más hangzott disszonánsnak. Ugyanakkor a vitában részt vevők szinte kivétel nélkül kulturált hangnemet tanúsítottak, nem egyszer meglepően színvonalas felkészültséggel párosítva. Sőt, több konkrét javaslat is megfogalmazódott, ami felelősségérzetet tükröz.

Stadler János

És legyünk hálásak Romano Rácz Sándornak, aki belülről, a cigányság mélyrétegéből származva, ám magyar értelmiségivé formálódva érzékeltette – végre torzításoktól mentesen –, milyen bonyolult összetevői vannak egyrészt a beléjük kövesedett régi szokásoknak, másrészt milyen rombolást végeztek a cigányság különféle rétegeiben az utolsó 50 év alatt bekövetkezett életforma-változások. Romano Rácz már nagy sikerű könyvében tisztán, mellébeszélés nélkül adott számot arról, amit ő „a kívülállás kultúrájának” nevez, és amit röviden itt, vitaindító cikkében is összefoglalt. Hogy ezt egyesek mentegetésnek, netán a problémák elkendőzésének vették, az érthető (számomra inkább természetes reakció). Az azonban cáfolhatatlan, hogy amit leír, az maga a valóság.

A hozzászólók – köztük Babarczy Eszter – egynémely javaslatát elsősorban az oktatás terén lenne érdemes konkrétabb (azaz: a realitásokkal nem ellenkező) formában megragadni. A magam részéről néhány gazdasági kihatású akció beindítását tartanám előre vivőnek. Sokfelé próbálkoznak a romák földhöz, mezőgazdasági elfoglaltsághoz juttatásával. Ami a saját szükségletre termesztésben részeredményeket itt-ott már felmutatott, szélesebb körben azonban csak akkor fog gyógyírt jelenteni, ha ez a tevékenység rendszeresebbé és szakszerűbbé válik, és ennek folyományaként a munka eredménye pénzért értékesíthető lesz. Vagyis lassan-lassan a falun élő cigányok is „paraszttá” válhatnak. Ennek elengedhetetlen feltétele, hogy legyen egy olyan, hosszabb távra berendezkedő felvásárló-hálózat, amely megfelelő feltételekkel átveszi tőlük a munkájuk eredményét, a méltányos árért lekötött terményt, gyümölcsöt, vágóállatot.

A nagytarcsai Hangya – korabeli felvételen © geocaching.hu

Ezért ajánlható egy olyan, megfelelő tőkeerővel és gazdasági súllyal rendelkező felvásárló-hálózat, valamiféle „neo-Hangya”, amelyik etikus blankettaszerződésekkel és tényleg megbízható üzletpolitikával nyújthatná a sok falusi aprógazdaságnak a többéves termesztés/tenyésztés biztonságát. Mi lenne, ha a legjelentősebb magyar élelmiszer-üzletlánc címével büszkélkedő CBA úgy döntene, hogy ő hozza létre ezt a felvásárlási hálózatot? Mint versenyjogi szakértő, halkan mondom (hogy minél többen odafigyeljenek): a roma-felzárkóztatás és regionális támogatás, illetve a munkanélküliség leküzdése jogcímeken ez a szervezet még némi EU-konform állami támogatáshoz is juthatna.

A környezetvédelem a másik olyan terület, ahol az EU-jogszabályok sokféle kivételt engedélyeznek. Öntevékeny módon a cigányság egyik része itt már gőzerővel ügyködik is, főleg a ”nehézsúlyú” fémbegyűjtésben, sokszor még a személyi tulajdont védő jogszabályok semmibevételével is. Pedig csak a lomtalanítások polgárbarátabb lebonyolításával, az onnan kikerülő számos, még használható tárgynak a nélkülöző romatelepekre eljuttatásával is már olyan jelentős értékmentés következne be, amivel akár más európai országoknak is példát mutathatnánk. Itt még a nagycsaládi összetartás is segíthetne a szervezésben-koordinációban.

Kis- és mikrovállalkozói segélyként jócskán lehetne olyan támogatásokat nyújtani, amiben mód lenne a tevékenység orientálására, az ellenőrzésre, az esetleges (illetve törvényszerűen várható) visszaélések lenyesegetésére. Itt megint munkahelyteremtés, hasznos tevékenységek kifejlesztése, civilizációs javulás lehet a társadalmi hozadék. Hogy ki bonyolítsa le? Jócskán vannak már olyan civil szervezetek, amelyek rugalmasabban és olcsóbban tudnák intézni a koordinálást, mint bármely állami szerv.

Közhely, hogy a globalizált áruforgalomban az eladók csak az értékesítést pörgetik. A recesszió miatt csökkentek az eladások, de a fizetőképes kereslet újbóli növekedéséig érdemes lenne életben tartani a vevők érdeklődését a márka iránt. Ennek egyik útja lehetne, ha a marketingszakemberek egyelőre nem a ketyere lecserélését, hanem csak a meghibásodott alkatrészek pótlását javasolnák a csalódott vevőknek. Széles tere nyílhatna így a legkülönfélébb javító szolgáltatásoknak. Ezért például a „nagy” háztartási berendezés-márkák gyártói-értékesítői azzal segíthetnék cigány fiatalok munkába állását, hogy felajánlják javító részlegek kialakítását. A Nyugaton is divatos corporate social responsibility (vállalatok társadalmi felelőssége) bevetésével külön oktatási hálózatot szervezhetnének a városi roma fiatalok részére a legkülönfélébb szakmákban, mint az elektromos-elektronikus készülékek javítása, víz- és gázszerelés, ruhajavítás stb.

Ki kezdje el? A legjobb az lenne, ha mindenki, persze a saját akciórádiuszában. De talán a hivatalosságnak kellene először olyan jelzéseket kiadnia (pl. hiteles programok kidolgozásával, kommunikálásával), amihez csatlakozhatnának a civil szervezetek, az önkormányzatok, az egyházak, meg szinte mindenki, aki akár ötlettel, akár konkrét lehetőség felajánlásával képes és hajlandó segíteni. Egy dologra azonban kihagyhatatlanul szükség van: maguknak az elsődlegesen érintett cigány közösségeknek a fogadókészségére. Tehát hogy hajlandók legyenek hasznosítani is a hozzájuk eljutó segítséget. Mindezt nem is olyan könnyű megtenniük: évszázadok alatt beléjük égett, és még sokáig bennük marad a félsz, hogy ha megindulnak az integrálódás útján, akkor feloldódnak, eltűnnek, elvesztik a nagycsaládot, és épp olyan magányosan küszködő életre kényszerülnek, mint „a magyarok”. Hiszen – nekik is magyarrá kell válniuk.

Stadler János