Húsz éve ebben az időben – a május elsejét követő első hétköznapon – a fiatal köztársaság kiszolgált közönsége az első szabadon választott országgyűlés alakuló ülésére vetette vigyázó szemét. Az ülésre igyekvő képviselők, honunk új atyái és anyái, továbbá a szépszámmal megjelent újságírók azonban képtelenek voltak az ünnep megannyi megnyilvánulására figyelni. A történelmi zászlókat lengető szélzúgás, a fanfárok, a himnusz, a szózatok és a szónoklatok nem nyomhatták el a folyosókon terjengő hír szenzációját, miszerint a két akkori legnagyobb párt hosszú időkre kihatóan megegyezett egymással, és nem volt az a magasztosság, ami fontosabbnak látszott ennél.

Országgyűlési patkó 1990

Az 1990. március 25-én és április 8-án megválasztott országgyűlés május 2-i alakuló ülése minden igyekezet ellenére prózaira sikerült, mert az MDF és az SZDSZ megállapodása – amely már aznap paktum néven vonult be a történetírásba – eluralta a büfék és a tudósítások hangulatát, és meghatározta a következő évek közbeszédét is. Azt azonban senki nem gondolhatta, hogy hatálya éppen húsz évig fog tartani.

Két évtizede a nagypárti paktum – éppen a kormányozhatóság érdekében – meghatározta a kétharmados törvények körét. Ezt természetesen szűkebbre vette, mint a nem sokkal korábban felállt Alkotmánybíróság addig hatályos határozata, de jóval tágabbra, mint azt konszolidált demokráciákban akár csak elképzelhetnénk, ha maga az alkotmány nem olyan volna, mint a miénk, ami pedig egy konszolidált demokráciában tényleg elképzelhetetlen lenne.

Így aztán a paktum magába az alkotmányba rendelte emelni a kétharmados követelményt előíró passzusokat, és az országgyűlés annak rendje és módja szerint be is cikkelyezte az alaptörvénybe a paktum pontjait. Ezzel olyan kemény alapozását adta a jogrendszernek, amelyre az egyébként gyenge alaptörvény nem volt méltó. A beton megkötött, és húsz éve nem akadt senki, aki kellő erővel feltörhette volna.

Demszky, TGM, Pető 1990-ben, választási eredményekre várva.

MTI

Az MDF és az SZDSZ között kezdetben csak szakszerűen csodálkozó Fidesz több ponton bírálta a paktumot, de egyértelműen beállt a rendszerváltás rendszerének feltétlen hívei közé – szemben azokkal, akik valamiféle új rendszerváltást, végigvitt átmenetet, határozottabb fordulatot szorgalmaztak. Az új rendszer konszolidációja azonban csak felemásan jöhetett létre, mert éppen a kétharmados törvények praktikus megváltoztathatatlansága akadályozta a valódi konszolidációt.

Minden forradalom – még az úgynevezett jogállami is, ha van olyan – berendezkedik a győzelem után, az újraosztott kártyák, a leosztott hatalmi viszonyok rögzülnek és elfogadottá válnak, a társadalom megismeri és megszokja az új felállást. A rendszer legalizálja és legitimálja magát, a politikai, hatalmi és társadalmi kapcsolatok egy bizonyos racionalitás mentén szabályozódnak, mindennapos élménnyé válik a működőképesség tapasztalata, él a rendszer, mint minden organizmus, amely nem múlik ki idejekorán.

A mi rendszerváltozást követő szisztémánk azonban két évtized óta egy sereg irracionalitástól terhes, tele van szükségtelen buktatókkal, nemkívánatos zökkenőkkel, inherens hátránnyal és inkoherens jellemzővel, rossz kompromisszumokkal, a folyamatos működést veszélyeztető intézményi hibával. Amit a rendszerváltás nem oldott meg, az már úgy is maradt, megoldatlanul. A kormányok mozgásterét beszűkítették a kétharmados törvények, a mindenkori reformerek kezét megkötötték az egykori félelmek kivédésére lerögzített béklyók, rosszul funkcionáló alrendszerek maradtak érintetlenül, mert a változtatásban érdekelt politikai szereplőknek nem volt elég erejük ahhoz, hogy akaratukat végigverjék a megosztott parlamenten.

Az egyetlen kétharmados többség – 1994 és 1998 között – a legkevésbé sem volt a Fidesz mai többségéhez hasonlítható valódi kétharmados majoritás, mert olyan belső feszültségek terhelték, amelyek nem tették lehetővé a közjogi kérdésekben egymástól különösen különböző két párt egységes akaratának kialakítását, nemhogy megvalósítását. És akkor még nem is beszéltünk arról az önkorlátozásról, amelyet az MSZP és az SZDSZ koalíciója talán dicséretesen, de fölöslegesen magára erőltetett, továbbá arról az előzékenységről, melyet az ellenzékkel szemben tanúsított.

Ráadásul azokban a szűk esetekben, amikor az akkori kormány az önkéntes alkotmányozási moratóriumot megtörve mégis élt a kétharmad adta lehetőségekkel, az eredmény lényegében rosszabb lett, mintha semmit sem tett volna. Ehhez már csak azt vehetjük hozzá, hogy a kormány a kormányzással párhuzamosan futó parlamenti alkotmány-előkészítésnek olyan metódusát választotta, amely eleve lehetetlenné tett bármiféle eredményt, és midőn a körülmények ellenére mégiscsak megszületett egyfajta végtermék, az főként éppen a kormány ellenállásán bukott meg.

Az 1998-ban többet, mint kormányváltást, de kevesebbet, mint rendszerváltást ígérő Fidesz valóban többet akart, mint amire a választóitól kapott felhatalmazás elegendő lett volna, de e többlethatalmat olyan stiláris eszközök kíséretében kísérelte meg megvalósítani, amelyek elidegenítették tőle a választók többségét a következő választásokon, ráadásul okot adtak arra is, hogy a rá következő választásokon újból politikai ellenfelei kapjanak bizalmat.

Ismét két ciklusig tartó ellenzéki lét után – a határozott ellenzéki magatartás, a kormányzati impotencia és a választási alternatíva beszűkülése következtében – a Fidesz immár a kapuk előtt áll, és választói lehetővé tették számára, hogy húsz év tapasztalataival a háta mögött lerombolhassa a rendszerváltás egész rendszerét, ha ahhoz van kedve, és felépítsen egy másikat, ha úgy kívánja, vagy ne nyúljon semmihez, ha azt tartja helyesebbnek. Csak rajta múlik. Bizonyos nemzetközi korlátok betartása mellett kizárólag saját belátásától függ, hogy miként cselekszik.

2010-es döntésükkel a választók búcsút intettek a mindeddig megváltoztathatatlan közjogi struktúra húszéves rendszerének, és bizalmukkal egyetlen politikai párt stabil vezetésének páratlanul erős felhatalmazást adtak, hogy azt tegyen, amit jónak lát, csak tegyen már valamit. Ez persze annak a bizonyos lónak a másik oldala – hiszen magyarok vagyunk, nemde –, ám abból az oldalból, amelyen eddig tartózkodtunk, a választók nagy többségének végletesen elege lett.

Most abban bizakodjunk, hogy lesz ebből még lovaglás, akár még vágta is. És persze lesz módunk visszafelé is nyilazni, ha kell, mert azt nagyon tudunk, nyilván.