Forradalmi-katonai retorika uralta Orbán Viktor kormányfőjelöltként mondott beszédét. Legyőzni – ez a szó dominálta a szónoklatot. Mit akar a Fidesz-elnök hatalomra jutván legyűrni? A bűnözést, a munkanélküliséget, „a gyermekvállalás előtt tornyosuló akadályokat, az idős emberek kiszolgáltatottságát”, továbbá „az ingatlanpanamákat, a hatalommal való visszaélés technikáit, a felelősség alóli kibúvás kísérleteit…az off-shore lovagok praktikáit és az érdemtelen állami kifizetéseket”. Remélhetőleg Orbán nem úgy használta (a közvélemény pedig nem úgy érti) fentieket, hogy a narancspárti kormányzat teljesen megszünteti, felszámolja az alvilágot, az állástalanságot, a korrupciót. Ilyen ugyanis demokráciában, ahol a piacgazdaság  elvei érvényesülnek, gyakorlatilag lehetetlen. De totalitárius diktatúrák is csak névleg-formailag, papíron és propagandahírekben tudják felszámolni a felsorolt negatív jelenségeket. Sőt, minél ellenőrizhetetlenebb a politikai vezetés, annál jobban elszabadul a közhatalmilag fedezett bűnözés, panama, harácsolás.

Orbán Viktor megérkezik a Parlamentbe

Stiller Ákos

Ha demokráciában felelős politikus ilyet mond, ez legfeljebb annyit jelenthet, hogy törekszik a bűnözési és foglalkoztatási mutatók javítására. Az pedig, hogy egy párt és kormány offenzívája a „politikusbűnözés” ellen mennyire hiteles, nem elsősorban az dönti el, hogy az igazságszolgáltatás révén határozottan fellépnek-e kormányzati jogelődjük, a bukott garnitúra vélelmezett törvénytelenségeivel szemben, hanem inkább az, hogy ugyanezt megteszik-e, ha saját köreiken belül hágják át egyesek a paragrafusokat. Az első ilyen eset precedensértékű lesz. Riválisával szemben mindenki könnyen beszél tiszta kézről, de ez utólag csak akkor válik hitelessé, ha önnön párt-és kormányembereit is ugyanazon erkölcsi-törvényi mérlegre helyezi. Az Orbán-beszéd másik retorikai pillére a „forradalom” volt. „Ismerjük el a magyar választók szavazófülkékben véghezvitt forradalmát….Az akkori miniszterelnök, Antall József atyai jótanácsa feleletképpen így hangzott: tetszettek volna forradalmat csinálni, hát most tetszettünk….A magyar nemzet 2010 tavaszán még egyszer összegyűjtötte maradék életerejét és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez” – ismételgeti a forradalom szót a Fidesz vezérpolitikusa. Jómagam Szentpéteri Nagy Richárd cikkének javallatát osztom. Mégpedig hogy „Magyarországnak konzervatív szemléletű kormányzásra, törvényhozásra és alkotmányozásra van szüksége. Nem forradalomra.” Valóban. Konzervatív párttól nem vitatható el, hogy konzervatív javaslatokkal, törvényekkel, kormányzásfilozófiával rukkoljon elő. Joga van ehhez, nekem pedig liberálisként ahhoz, hogy ezeket vitassam, bíráljam.

Viszont egy demokratikus jobboldali politikusnak forradalomról beszélni gyakorlatilag értelmezhetetlen. Jogállamban nincs és nem is lehet ilyen. Ennek szimbolikus emlegetése pedig legalábbis rizikós. Amikor a szélsőjobboldal „veszettjei” forradalomról beszélnek, ők nyilvánvalóan a demokratikus rend megdöntését értik alatta. Orbán persze semmi ilyesmit nem tervez, utalásai jelképesek. Ám a Fidesz holdudvarában is vannak olyanok, akik komolyan, betűhíven veszik, hogy forradalomra van szükség. Amíg ez csak moderált retorika szintjén van, belefér. Viszont hatalomra lépés után a forradalom szó használata némileg abszurd lesz. Ugyanis az igazi forradalmat soha nem a hatalom vívja. Mindig ellene vívják. Tehát érdemes fokozatosan hanyagolni a kifejezést.

Lássuk hát a Fidesz konkrét törvényjavaslatait, úgyis azokban van a lényeg. A parlament és az önkormányzati testületek létszámcsökkentése alapjáraton is feltétlenül támogatandó javaslat. Az országgyűlés és a helyhatóságok mérete, szerkezete lényegében a kiegyezés óta változatlan. Törvényhozásunk, megyerendszerünk a Trianon előtti Nagy-Magyarországra van szabva. Nincs szükség ennyi képviselőre, választókerületre. Ahogy nincs szükség ennyi főállású polgármesterre és önálló önkormányzatra sem. Falusi önkormányzatok integrált kistérségi helyhatóssággá való átszervezésével nagyságrenddel csökkenhető lenne a kistelepüléseket terhelő költség. Felesleges a huszonvalahány budapesti kerületi és a 19 megyei önkormányzat is. Nagyobb régiókba kell összevonni őket. Pazarlás negyven, szinte miniszteri fizetésű kerületi-megyei polgármestert, közgyűlési elnököt (és szakapparátusaikkal együtt) tartani.

A családi pótlék iskoláztatáshoz (és általában a szociális-gyámügyi támogatások feltételekhez) kötése e sorok írójának régi szívügye. „…csak azok kaphassanak jogosítványt, akik elvégezték a nyolc általános iskolai osztályt.” Helyes! Jómagam a választójog megadását, a cselekvőképesség törvényi státuszát is ehhez kötném. Az általános iskolai végzettség ugyanis kötelező. Ezzel igazolja a polgár, hogy megtanult írni-olvasni, ismeri a négy alapműveletet, stb. Ilyen tudás birtokában mondható csak valakire, hogy politikai-társadalmi értelemben „felsőbb osztályba léphet”. Vagyis szavazhat és pénzt igényelhet gyermeknevelésre az államtól. Aki ezt még tizennyolc éves koráig sem tudja produkálni, az ne szólhasson bele a köz ügyeibe. (Hogyan is szólhatna, ha gyakorlatilag analfabéta?) A neki járó családi pótlékot, segélyt pedig a minimum alapfokú végzettséggel rendelkező családtagja (ennek hiányában pedig a gyámhatóság) kezelje. Mindaddig, amíg fel nem zárkózik. Amihez persze kapjon meg minden ésszerű segítséget.

„Szigorítanák a közfeladatot ellátó személyekkel szemben elkövetett erőszakos cselekmények büntetését is” – semmi kifogásom. Az iskolában, kórházban, rendelőben verekedő, késelő szociopata nem csak a munkáját végző pedagógust, orvost fenyegeti-veszélyezteti, hanem az intézményben lévő kiszolgáltatott, védtelen betegeket, gyerekeket, időseket is durván gátolja gyógyulásukban, egészséges fejlődésükben, komoly traumát okozva nekik. Itt nincs pardon: a közszolgáltatást nyújtó dolgozókat terrorizáló felnőtteket és fiatalkorúakat ki kell vonni a forgalomból. Ha pedig gyerekkorú – tehát nem büntethető – az elkövető, akkor speciális, zárt nevelőintézetbe kell helyezni. „…a 2006. augusztus 20-i tűzijáték-tragédia és a 2006. október 23-i oszlatások áldozatainak kártalanítása” is rendben van. Fenti két esemény tipikus, tünetértékű példája a tehetetlen, rosszul működő, az eseményeket alul-  épp túlreagáló állam bénázásának. Jogos hát, hogy a bizonyítottan vétlen áldozatok kompenzációban részesüljenek.

Végére maradt a neheze: kettős állampolgárság. Cikkíró kifejtette már erről a vélekedését. Most csak annyit tenne hozzá: függetlenül attól, hogy erről ki mit gondol, a törvényjavaslat vitáját – tekintettel a küszöbön álló szlovákiai választásokra – magyarságpolitikai dimenzióban a legrosszabbkorra időzítették. (Különben is, a Fidesz külpolitikusai a felvidéki magyarok egyik feléről nem vesznek tudomást. Ráadásul pont a nagyobbik feléről, a Bugár Béla vezette Híd-pártról, amelynek a felmérések alapján esélye van a parlamenti küszöb átugrására, miközben az általuk favorizált Magyar Koalíció Pártjának esetleg búcsúznia kell a pozsonyi országháztól.) Sok múlik azon, hogy a Fidesz politikájában a határon túli magyarok vonatkozásában mennyire érvényesülnek a racionális, józan megfontolások. Alapból mérsékletre intheti őket pl. a határon túli magyaroknak választójoggal történő kollektív felruházásának ábrándjánál – amit Mikola István villantott fel 2006-ban –, hogy abból a nacionalista, irredenta demagógiában igencsak versenyképes Jobbik is sokat profitálhat. De hamarosan úgyis kiderül, mi realizálódik a fentiekből.