Gantner Péter történész  Zsedényi Béláról, az Ideiglenes Nemzetgyűlés elnökéről, illetve  Valentiny Ágostonról, Szeged szociáldemokrata polgármesteréről, az Ideiglenes Kormány igazságügy-miniszteréről publikált könyveiben részletesen kifejti, hogy már a demokratikus intézmények kiépítése során milyen politikai machinációkhoz folyamodtak a hazai kommunista vezetők, a megszálló szovjet hadsereg szerveinek hatékony támogatásával, és hogyan készítették elő a koalíciós időszakot lezáró totalitárius fordulatot.

Sokatmondó, hogy 1950 nyarán már az 1945-öt követő évek három államfője volt az Államvédelmi Hatóság őrizetében: Zsedényi Béla, aki 1944 decemberétől 1945 novemberéig volt elnök, Tildy Zoltán, a Magyar Köztársaság első elnöke és Szakasits Árpád, aki 1948 augusztusától vette át tőle ezt a pozíciót. (és 1950 májusáig mint a Magyar Népköztársaság elnöke fungált.).  Egyébként ekkorra már a  demokratikus párt vezetői, legtöbb képviselőjük börtönben volt, ugyanúgy, mint a történelmi egyházak vezetői.

Zsedényi –  másik két társától eltérően –  nem érte meg, hogy szabadon engedjék, 1955-ben, a börtönben meghalt. A miskolci jogakadémiai professzort, aki még a harmincas években csatlakozott a Horthy-rendszer polgári demokrata ellenzékéhez, a szociáldemokrata Valentiny Ágoston javasolta Debrecenben államfőnek. Zsedényi ugyan viszonylag hamar felismerte a kommunisták trükkjeit, ám ellenük vajmi keveset tudott tenni. Az Ideiglenes Nemzetgyűlést az oroszok 1944 decemberétől 1945 szeptemberéig, szállítási és egyéb nehézségekre hivatkozva egyszerűen nem engedték összehívni. Így még a földreformot is rendeleti úton hirdették ki, pedig ezzel a formával még a kommunisták sem értettek egyet. Eközben már 1945 nyarán átalakították az ideiglenes kormányt, akkor mondatták le tisztségéről a két mérsékelt, a kommunisták „nyomulását” akadályozó szociáldemokrata minisztert, Takács Ferencet és Valentiny Ágostont.

A kortársak számára nehezen felfogható, újszerű és alattomos kommunista „szalámitaktika”, mely a rivális (de koalícióra kényszerített) pártokba beépített ügynökökkel is operált, egy átfogó koncepció része volt, melyet Moszkvában dolgoztak ki, de az idők folyamán módosult.

Sztálin eredetileg a kommunista hatalomátvétel 1939 szeptembere és 1940 júniusa között Litvániában, Lettországban és Észtországban alkalmazott „balti modelljét” tervezte megismételni Kelet-Európában. Ez a rendkívüli gyorsasággal, alig háromnegyed éve alatt végrehajtott „szovjetizálás” magában foglalta a polgári, de a kommunisták által kézben tartott politikusok bevonásával Moszkva-barát kormányok megalakítását, a rendőrség és a fegyveres erők fölött ellenőrzés azonnali átvételét. Nem sokkal később sor került a külső és belső nyomás hatására végrehajtott „forradalmi hatalomátvételre” is, melynek eredményeképpen az érintett országok tagköztársaságként felvételüket kérték a Szovjetunióba. Ennek a forgatókönyvnek a végig viteléhez masszív terrorra, tömeges deportálásokra és kivégzésekre volt szükség, melyhez meg kellett találni az országon belüli, készséges közreműködőket is.

De miért tudta Finnország azt, ami a magyaroknak nem sikerült? Volt egy történelmi pillanat, 1945. október végén, amikor a Független Kisgazdapárt (FGKP) abszolút többséget szerzett a demokratikus választásokon, amikor a szovjet propaganda átmenetileg közös nevezőre hozta Magyarországot és Finnországot. De még 1944-45-ben eldőlt, hogy a „finnlandizáció”, azaz a finn politika moszkvai „távirányítása”, tehát a belpolitikának inkább csak közvetett befolyásolása nem következhet be Magyarországon. .

1940 január: szovjet katonák holttestei a finnországi Raate-i útért folytatott csata után

wilimedia

A legfőbb különbség a szovjet hadsereg magyarországi jelenléte volt, az, hogy 1945 után bármikor beavatkozhattak a magyar politikába. A finneknek sikerült megállítani a támadó  szovjet hadsereget 1940-ben, más pozícióból tárgyalhattak. Igaz, hogy Finnországban is kommunista volt a belügyminiszter, aki hamarosan „katonai összesküvést” leplezett le, az is igaz, hogy 1945 márciusában kizárták a választáson való részvételből a Szovjetunió elleni háború vezetőit, sőt, még pereket is indítottak ellenük. Az is tény, hogy az 1944. szeptemberi fegyverszüneti szerződéssel ötven évre „bérbe vett” Udd-Pokkala támaszponton, azaz finn területen, egy időben tízezer szovjet katona tartózkodott. De a szovjetek, még a finn kommunisták segítségével sem tudták áttörni a demokratikus egységfrontot, nem tudtak éket verni a polgári és a szociáldemokrata párt közé.

A finnek már az 1944. szeptember 19-én megkötött fegyverszüneti egyezménybe bele tudták foglalni, hogy a szovjet csapatok nem léphetik azokat a határokat, melyeket az 1940. március 12-i békeszerződésben Moszkva elismert. Mindez pedig azért volt lehetséges, mert az Egyesült Államok Finnország mellé állt a színfalak mögött, és a fegyverszüneti tárgyalásokon, a háttérből nyomást gyakorolt a Szovjetunióra. (Ezt a létfontosságú amerikai támogatást, melynek megszerzésében Svédországnak is szerepe lehetett, szigorúan titokba tartották, nehogy más államok, így Magyarország is hasonló igénnyel lépjen fel.)   

Sztálin taktikája 1945-re jelentősen módosult: letett eredeti szándékáról, vagyis hogy a kelet-európai országokat „tagköztársaságként” kebelezze be a Szovjetunióba. Külpolitikai okok is hozzájárultak a „szovjetizációt” megelőző demokratikus időszak elnyújtásához, Magyarországon 1945-ben demokratikus választások megtartásához.. Felbátorította a szovjetizáció elnyújtásának híveit, hogy a Független Kisgazdapárt képtelen volt összefogni a a szocdemekkel a kommunisták ellen. A szociáldemokrata párton belül fokozatosan vezető pozícióba jutott a kommunistabarát szárny, mely 1945 őszéig még a centristákat is maga mellé tudta állítani, az olyan jobboldaliakkal szemben, mint Peyer Károly hívének számító Valentiny Ágoston vagy Takács Ferenc.  A koalícióra kényszerített FKGP hiába szerzett 1945-ben abszolút többséget, lényegében meg volt fosztva politikai eszközeitől, mert a lényeges döntések a „pártközi értekezleteken” dőltek el, és itt a rendre a kommunisták, illetve a szovjet befolyás alatt álló Szövetséges Ellenőrző Bizottság akarata érvényesült.

Nemcsak a rendőrség volt a kommunisták kezében, de kiterjesztették befolyásukat az igazságszolgáltatásra is. Valentiny ezt ellenezte, illetve fellépett az önkényeskedések ellen, ezért lemondatták. Lényegében a sajtó is a baloldal kezébe került, és hamarosan uszítani kezdett a „horthysta” kisgazdák ellen, azt állítva, hogy a demokratikus választásokon felhatalmazást nyert FKGP valójában nem más, mint a két világháború közötti „Magyar Élet Pártja” utóda. Zsedényi Bélát is, mint „horthysta” összeesküvőt ítélték el. Félelmetes, kétszínű játékot űztek a kommunisták és politikai szövetségeseik az antiszemitizmussal, illetve a holokauszt traumájával is: a népirtást túlélt zsidóknak védelmet idéztek a múlt visszatérésével szemben, ugyanakkor a szegény tömegeket a „zsidó kapitalizmus” rémképévével riogatták.

Magyarország számára a finn példa követése, mely egyébként ideálként már a harmincas évek végétől napirenden volt az értelmiség körében, lehetetlen volt. Ugyanakkor, és ez sem lebecsülendő, a balti államok szörnyű sorsát mégiscsak sikerült elkerülnünk. A kommunisták egyeduralomra jutva felszámolták a demokratikus kezdeményeket, képviselőit, így Zsedényi Bélát és Valentiny Ágostont bebörtönözték. (Utóbbi három évvel szabadulása után, a börtönben szerzett betegségébe halt bele.) Mégis, e két politikusnak, és sok pályatársuknak a példája is azt mutatja, hogy az elvetett magvak akár fél évszázados késéssel is kikelhetnek.

Csoportkép fent: A Tildy-kormány tagjai, az ülő sorban balról jobbra a második Zsedényi Béla, mellette Tildy Zoltán, Szakasits Árpád és Rákosi Mátyás. Repró fotó: Végel Dániel forrás: MNM fotótár

Pelle János