Jeskó József már egy tavalyi analitikus cikkében ellenkultúraként mutatta be a szélsőjobb új nemzedékét. Való igaz, a parlamentből nyolc éve kieső MIÉP örökébe lépő Jobbik (továbbá a köré épülő médiabirodalom, szekértábor és holdudvar) újjászervezte, ugyanakkor gyors ütemben fiatalította a jobbos peremvidéket.

Minden szélsőséges erő belterjes politikai szekta, kommuna gyanánt indul. S ha nem hal el, vagy nem reked meg itt, hamarosan szubkultúrává válik. Létrehozza saját intézményeit, rendezvényeit, alternatív nyilvánosságát, kulturális logóit, ikonjait, mémjeit. Karrierjének tetőpontján pedig átmegy ellenkultúrába. Tehát kihívást intéz a főáramú politikai kultúra irányába.

Che Guevara

ellenkultura.info

Legjobb példa erre a ’68-as lázadások újbalos generációja. A nyugati fővárosok utcáin zavargó, épületeket-gépkocsikat felgyújtó, vagy Mao-és Che Guevara-képekkel vonulgató ifjak ugyanolyan riasztóak, félelmetesek voltak a békés többségnek, mint a tévéostromlók, illetve a Gárda-egyenruhában masírozók. A közélet is ugyanúgy reagált a látványukra, csak fordított szereposztásban. A jobboldal anarchista-komcsi csőcselékként bélyegezte meg őket, a balliberális értelmiségiek viszont gesztusokat tettek feléjük.

Negyven évvel később Magyarországon a baloldal volt, amely differenciálatlanul, okot kutató gondolkodás nélkül fasisztázott, a jobboldal pedig igyekezett megnyerni, integrálni a vad ifjakat. Tanulságos a ’68-asok sorsa is. Legtöbbjük kinőtte a fiatalkori ideológiai kilengést, részévé vált a plurális-szabadelvű társadalomnak. Mások radikálbalosként, „haragoszöld” környezetvédő gyanánt pártot alapítottak, némelyikük a nyugati demokráciák színfoltja lett. Egyesek pedig terrorcsoportokat hoztak létre, a kemény, véres politikai erőszak útjára lépve.

Koncertezik a Romantikus Erőszak

www.romantikuseroszak.hu

Hasonló vonás, hogy mind a ’68-as szélsőbal, mind napjaink új típusú szélsőjobbja generációs trend, ifjúsági divatáramlat. Azok a százezrek, milliók, akik a ’70-es években kommunista diktátorok, tömeggyilkosok képével ékesített pólóban mászkáltak, aligha voltak mindannyian fanatikus ultrabalosok. Ahogy a Holokausztot Holokamunak gúnyoló, soviniszta katonanótákat gajdolók sem mind elkötelezett hungaristák, nyilasok. Életkori sajátosság, hogy a kamasz, az egyetemista keresi, mi a menő, mivel lehet bevágódni a haveroknál, az ellenkező nemnél, satöbbi. Korszak, társadalmi miliő, politikai helyzet függvénye, hogy éppen mi az. Gyanítom, rengetegen az egészet csupán heccnek, jó bulinak tartják.

 A fiatalok soraiban is van konformizmus, hogy idomulni akarnak a legtetszetősebb csoporthoz. Amennyiben a hangos kisebbség eléggé dinamikus, rámenős, előbb-utóbb megindul feléjük az „erősebb kutyához” alkalmazkodó neofiták tömege. Emellett van egy olyan típus, akit nem igazán foglalkoztat az ideológiai háttér, szimplán, értéksemlegesen vonzódik az olyan mozgalmakhoz, amelyek a balhé, az illegális partizánromantika lehetőségét kínálják.

A tömegképzéses diplomagyárrá vált felsőoktatás felhígult, megnyitva a kaput az olyan, gyengébb képességű, hátrányosabb pozíciójú fiatalok előtt, akik komplexusaikat alternatív, okkult „tudományok”, egyfajta „titkos, rejtett történelem” kritikátlan befogadásával ellensúlyozzák. Tényektől nem zavartatván hirdetik: Trianon zsidó összeesküvés volt, a gázkamrák pedig sohasem léteztek.

 Persze vannak különbségek is. A ’68-as mozgalom – mint azt a 40. évfordulón rendezett konferencián is elhangzott – globális, „világforradalmi” jellegű volt. Továbbá a szuperhatalmi tömblogikát is meghaladta, egyaránt jelen volt a vasfüggönyön innen és túl. Paradox módon egyszerre volt a kommunizmusért való rajongás, valamint az ellene való lázadás motiváló ereje. Szélsőjobboldali mozgalmak ugyanígy Európa-, sőt világszerte üzemelnek, de etnikai nacionalizmusuk az országhatárok közé zárja őket. Közös pont ugyan az antiszemitizmus, a cigányellenesség, de megosztó tényező a soviniszta, irredenta nemzetkép. A magyar Jobbik-nacionalizmus nem árul közös gyékényen a Trianont (általában a Párizs-környéki békéket) hatalmas győzelemként ünneplő szlovák, román, szerb, francia „nemzeti oldallal.”

 Vannak persze kísérletek - rasszista-antiszemita alapon - egyfajta jobbos fundamentalista Internacionálé létrehozására. A Nemzeti Munkáspárt nevű marginális pártocska honlapján magyar-szlovák barátságkoncertet reklámoz, valamint leírja: „…aki a mostani helyzetben a szomszédos népeket ócsárolja, rájuk sértő kijelentéseket tesz, az végtelenül ostoba, mivel országunk társadalma, gazdasága romokban, és még normális haderőnk sincs, hanem a Habsburgok és Rotschildok által elkezdett árkot mélyítheti, mely közöttünk és a szomszédos népek és egy esetleges nagy és közös államunk között áll.” De az efféle javaslatok inkább tekinthetőek fehér holló kivételnek, mint szabálynak.

További megosztó elem, hogy már az antiszemitizmus sem gondolható feltétlenül az európai szélsőjobb egységes kovászának. Létezik filoszemita, a zsidó-keresztény fundamentalizmus azonos gyökereit hangsúlyozó szélsőjobb is.

Mint a Demokrata elemzése is rámutat: Nyugat-Európában a korábban arabpárti vérjobbosok közül jó néhányan filoszemiták lettek. Arrafelé az Izrael-ellenességet mostanság gyakran a szélsőbal képviseli. „Vona Gábor és pártja csapdába került: vagy a szélsőjobboldali fősodort követve Izraelbe utazik egy kis barátkozásra, vagy ha hű akar lenni elveihez, az európai szélsőbal marxistáihoz csatlakozik” – hangzik a cikk konklúziója. Természetesen a jobbos ultrák a zsidókat nem demokratikus, hanem fundamentalista alapon pártolják, éppúgy, ahogy korábban a palesztinokkal sem a tolerancia jegyében barátkoztak. Létezik cionista bigottság, zsidó fasizmus is, ami éppúgy szövetségesükké válhat, mint korábban az iszlám zsidógyűlölet.

Az ellenkultúrát politikailag fémjelző Jobbiknak hamarosan utat kell választania. Az eurofóbiás, „körkörös ellenségképre”, Trianon-pszichózisra alapozott nemzeti bezárkózás mellett dönt, vagy az eurokommunizmus mintájára a „nemzetek Európájára” alapozó kontinentális „eurofasiszta” mozgalom része lesz. Nyilvánvaló, hogy a demokratikus pártrendszereknek mindkét opció veszélyt, kihívást jelent, amire reagálni szükséges.

 A jövő zenéje, hogy mi lesz a jobbos ellenkultúra sorsa. A ’68-as lázadók azért nem fenyegethették komolyan a demokráciát, mivel a parlamenti jelenléttel is bíró, enyhüléspárti nyugati kommunista pártok nem támogattak semmiféle illegális rendszerdöntő szándékot. A keleti tömb hírszerzőszervezetei taktikai okokból ugyan felkaroltak pár zavaros ideológiájú terrorkommunát, de olyan mértékű segítséget, utánpótlást egyik sem kapott, hogy alkalmassá váljon a nyugati társadalmak rendszereit felszámolni kívánó államcsínyre vagy polgárháborúra.z a népi bázisuk sem volt meg, relatív, hangulati mozgósító erejük hamar illékonnyá vált. Azok a maoista bölcsészek, gimnazisták, akik ’68 után jó darabig a burzsoázia gyűlöletét terjesztették (vagy idehaza balról támadták Kádárt), a Szovjetunió összeomlását megelőző évtizedre már antikommunista gondolkodókká lettek.

 Valószínűleg bekövetkezik jobbszélen is az eszmei csömör, a politikai és katonai szárny lassú szétválása. Minél jobban terjed egy világnézet, annál nagyobb esély van a kommerszre hígulásnak, a tartalmi kilúgozódásnak. Che Guevara mára kapitalista áruvédjegy lett. Ha a piac bármilyen irányzatú fundamentalista giccsben meglátja az üzleti lehetőséget, akkortól nincs menekvés. Könnyen lehet, negyven év múlva a mai ifjúság bálványai is reklámarccá szelídülnek.