Nagyon nehéz nem szubjektív alapon állást foglalni Farkas Zoltán és Matolcsy György gazdaságpolitikai vitájában. Mindenekelőtt azért, mert nincs egy széles körben elfogadott, az akadémiai közgazdaságtan által hitelesített gazdaságpolitika elmélet, amely egyértelmű zsinórmértékül szolgálhatna.

Mellár Tamás

Dudás Szabolcs

Sőt, a helyzet még rosszabb, a 2008-ban kirobbant világválság után egyre inkább úgy tűnik, hogy az újklasszikus-újkeynesi konszenzusra épülő mainstream közgazdaságtan is elveszíti domináns szerepét. Másfelől pedig a tények, a gazdasági adatok sem tudnak egyértelmű igazolást, vagy cáfolatot adni az egyes teóriák helytállóságáról, mert nem lehet egyértelműen beazonosítani, hogy mi minek az oka, illetve a következménye, hiszen a gazdasági akciók sohasem légüres térben zajlanak, hanem a környezet állandó és erőteljes befolyása alatt. Mindezeket előrebocsátva néhány megjegyzést szeretnék fűzni a vitában felmerült néhány kérdéshez.

Megszorítás versus növekedés

A régi dilemma kapcsán Farkas Zoltán a hagyományos, „csak megszorításokkal lehet egyensúlyt teremteni” álláspontot képviseli, vele szemben Matolcsy György pedig a mellett érvel, hogy az egyensúlytalanság ördögi köreiből csak a dinamikus növekedés révén lehet kiszabadulni. A magyar gazdaság alapkérdése már hosszú évtizedek óta a rossz teljesítőképesség, ami az alacsony hatékonyságban és a gyenge nemzetközi versenyképességben mutatkozik meg. Konkrétan ez azt jelenti, hogy egyre több inputot kell felhasználni ugyanannyi output előállításához (a nettó termék rendre lassabban nő, mint a bruttó termelés). Nos, ilyen körülmények között a felhasználások csökkentése (pl. a jóléti kiadások korlátozása), illetve a növekedési ütem visszafogása valóban enyhítheti az egyensúlytalanságot, de nem oldja meg az alapproblémát. A felhasználási feszültségek viszont a visszafogások következtében egyre gyűlnek, és előbb-utóbb kikényszerítik a szigor felengedését, a gazdaság újbóli dinamizálását. Ez a „húzd meg, ereszd meg” politika jól tetten érhető a magyar makro-adatokban, s nemcsak az elmúlt húsz, hanem az azt megelőző negyven esztendőben is.

Ebből a nézőpontból tekintve elég naivnak tűnik Farkas Zoltán azon állítása, hogy a viszonylag jó gazdasági teljesítmény 1998 és 2001 között az 1995-ös Bokros-csomagnak volt köszönhető. Mindenekelőtt azért, mert a Bokros-féle intézkedéseknek nem volt semmilyen gazdasági szerkezet-átalakító eleme, amely lényegesen pozitív irányba befolyásolhatta volna a hazai gazdaság hatékonyságát és versenyképességét (a külföldi tőke aktivitásának növekedése és az ebből fakadó teljesítményjavulás ugyan pozitív fejlemény volt, de ettől nem bővült számottevően az országban felhasználható jövedelem, az NNI). Másfelől pedig a közgazdaságtan nem ismer olyan három-öt évre kiterjedő mechanizmusokat, amelyek egy átmeneti szükségintézkedés egyenes következményeit állítanák logikai rendbe.

Azonban a másik oldalon, a keresletösztönzés területén sem állunk jobban, tekintettel a magyar gazdaság alapproblémájára. A kereslet mesterséges bővítése igen veszélyes egy alacsony kínálati rugalmassággal rendelkező, rossz szerkezetű gazdaságban. Ez csak az importot és az eladósodást növeli, ahogyan arról saját magunk is meggyőződhettünk 2002 és 2006 között. Tehát tiszta szerencse, hogy a válság után már nem volt lehetősége az államnak további keresletélénkítéssel enyhíteni a válság negatív hatását, mert ez csak olaj lett volna a tűzre.

Nem jobb azonban a helyzet a kínálatösztönzés, illetve annak speciális válfaja, az adócsökkentés területén sem. Az adócsökkentések eddig még sehol a világon nem voltak képesek olyan mértékben növelni a GDP-t, hogy a növekményből pótolható lett volna az adókiesés. Nálunk sem fog másként történni: némi termelésbővülés természetesen várható a tása és az szja csökkentésétől, de ez lényegileg nem fogja megváltoztatni a gazdasági szerkezetet és emelni a versenyképességünket. Csak olyan megoldások kecsegtethetnek sikerrel, amelyek a hazai kis- és középvállalkozások megerősítését, helyzetbe hozását célozzák meg, javítva ezzel a rugalmasságot és hatékonyságot. Ebből a szempontból döntő jelentőségű lehet az Új Széchenyi-terv. Ha megfelelő mennyiségű forrást sikerül erre a célra mozgósítani, valamint ha a bürokrácia és a korrupció leszorításával a megfelelő vállalkozók kapnak esélyt, akkor végre elmozdulás történhet a holtpontról.

Persze ez még messze nem lesz elég az ambiciózus 1 millió munkahely megteremtéséhez. Reálisan számolva jó, ha 50 ezer munkahely teremtődik évenként. De ezt is csak úgy lehet realizálni, ha a kormány és a helyi önkormányzatok jelentős szerepet vállalnak az alacsony szakképzettségű, nem mobil, már nem fiatal munkaerő újbóli munkába állításában. Csodák pedig nincsenek: a következő három-öt esztendőben reálisan 3-4% körüli növekedési ütemmel lehet számolni, az 5-6%-os növekedés a vágyak, illetve a voluntarista gazdaságpolitika kategóriájába tartozik.

Átmeneti versus fenntartható egyensúly

A bankadó és a válságadók kivetése az adott helyzetben helyénvaló volt. Figyelembe véve az erőfölényes piaci helyzetek dominanciáját a magyar piacgazdaságban, a képződő extraprofitoknak a lefölözése rövid távon csak így volt megvalósítható. Amit viszont a kormány nem hangsúlyozott, hogy ezek az intézkedések csak meghatározott időszakra (három évre) szólnak, s időközben ezeket a piaci anomáliákat felszámolják. Ahol lehetséges és indokolt a piaci szereplők számának növelése, ott a verseny kiterjesztésével, ahol pedig technikai monopolpozíciók vannak, ott hathatós piaci szabályozással lehet és kell orvosolni a problémát. Ezek kinyilvánítása sem tette volna elégedetté a külföldi befektetőket, de legalább tudták volna, hogy mire számíthatnak hosszabb távon.

A kötelező magánnyugdíj-pénztárak megszüntetése makrogazdasági szempontból (hangsúlyozottan ebből a szempontból, s nem a konkrét megvalósítás jogi szempontjából) helyes volt. Ugyanis az egész nyugdíjrendszer abban a formájában fenntarthatatlan és igen rossz hatásfokú volt. Ha a magyar állam az elmúlt 12 évben egy tőkefedezeti rendszert épített volna a magánpénztárakba belépetteknek, és a mindenkori államkötvények kamatát írta volna nekik jóvá hozamként, akkor mind az állampolgárok, mind az állam sokkal jobban járt volna anyagilag, nem beszélve a magas államadósság negatív következményeiről.

Farkas Zoltánnal ellentétben én nem látok abban semmi problémát, hogy a magánpénztárak felhalmozott vagyonát az államadósság csökkentésére fordítja a kormány. Ez teljesen rendjén való közgazdaságilag, hiszen az összes állami kötelezettség csak így marad konstans, amennyivel csökken az explicit államadósság, annyival nő az implicit kötelezettségvállalás (ti. az állami rendszerbe visszatérők nyugdíjának folyósítása). Farkas Zoltánnak viszont igaza van abban, hogy a magánpénztári megtakarításokat nem szabad a folyó költségvetési kiadások finanszírozására fordítani, és ez a felosztó-kirovó rendszer réseinek befoltozására is vonatkozik, mert az is ilyen jellegű ráfordítást jelent.

S ezen a ponton jelenik meg az az alapvető probléma, amellyel úgy tűnik, hogy a kormány és Matolcsy György még nem szembesült eléggé: elodázhatatlan az állami nyugdíjrendszer átalakítása. Minél hamarabb meg kell kezdeni a felosztó-kirovó rendszer átalakítását (például egy névleges egyéni számlás rendszerré). A reform egyik sarkalatos pontjának kell lennie, hogy olyan rendszer épüljön ki, amely önfenntartó lesz, tehát nem kell állandóan a költségvetésből kipótolni a nyugdíjalapot.  Ha ez nem történik meg, akkor a következő két-három év szőröstül-bőröstül elnyeli a magánpénztárakban felhalmozott megtakarításokat és tovább görgeti a terheket és a megoldást a következő generációkra.

Az egyensúly megteremtése szempontjából kiemelt jelentősége van az adósságállomány csökkentésének. Ebből a szempontból tekintve álságosnak tűnik Farkas Zoltán azon állítása, hogy a nemzetközi pénzügyi piacokra a Bajnai-kormány vitte vissza az országot. S nemcsak azért, mert éppen Bajnai gazdasági minisztersége idején került pénzügyi karanténba az ország, hanem azért is, mert mindezt a visszavezetést egy 25 milliárd dolláros (a GDP 10%-át kitevő) új adósság olajozott meg.

A nemzetközi pénzügyi intézmények által folyósított hitelnek azonban egyéb következményei is voltak: a hitelt adók aktívan kívánták befolyásolni azt a gazdaságpolitikát, amelyet az ország folytatni akart. Ez a feltétel azonban erőteljesen korlátozta az új kormány mozgásterét, tehát szükségessé vált a Valutaalappal egy új megállapodás létrehozása, a valóságos mozgástér tágítása érdekében. Hogy az erről való tárgyalás miért és kinek a hibájából eredményezett szakítást, azt csak a tárgyaláson résztvevők tudják megítélni. Farkas Zoltánnal szemben nekem erre vonatkozóan nincsenek primer információim, tehát nem marasztalhatok el senkit ez ügyben. Annyi viszont megállapítható, hogy a nemzeti önrendelkezés irányába tett lépések helyesek. Még akkor is, ha azzal a kellemetlen mellékhatással járnak, hogy az “atyai gondoskodás biztonsága” megszűnik.

Bizonyára ez a szakítás is közrejátszik több más tényezővel együtt abban, hogy az ország gazdaságának a megítélése egyre rosszabbá vált a hitelminősítők körében. Nem jár jó úton viszont Matolcsy György, amikor a leminősítéseket teljes egészében a korábbi kormányok felelőtlen gazdálkodásának és trükközéseinek tudja be. Itt és most a megítélésünkben meghatározó momentum az, hogy a májustól regnáló Orbán-kormány mind ez ideig nem tett le egy hiteles, számszakilag megalapozott, fenntartható növekedési pályára vonatkozó tervet (ha úgy tetszik, egy új konvergenciaprogramot) a következő évekre. Az eddigi intézkedésekből az olvasható ki, hogy a kormány ideiglenes források bevonásával finanszírozta a tartós bevételcsökkentő intézkedéseit, és kiadási oldalon semmilyen tartós kiadáscsökkentő intézkedést nem hajtott végre. Az ideiglenes finanszírozási források kivezetése után pedig abban bízik, hogy majd a növekedési ütem felpörgésével elégséges adóbevétel fog összegyűlni. Nos, ez igencsak sovány érvanyag a szakértők meggyőzéséhez, illetve a nemzetközi pénzügyi körök megnyugtatásához.

Minden bizonnyal érzékelte ezt a hiányt a Matolcsy György által vezetett gazdasági tárca is, mert februárra egy komoly strukturális reformokat tartalmazó intézkedési csomag előterjesztését ígéri. Ha ez a program tartalmazni fogja a nagy elosztási rendszerek reformját (azok konkrét időbeli ütemezésével), a kiadási oldal 8-10 százalékpontos, az adósság/GDP-hányados 12-15 százalékpontos csökkentését a következő 3-5 éves időszakban, s mindezt összeegyeztetve a GDP reálisan kalkulálható 3-4%-os éves bővülésével, akkor minden bizonnyal meg fog fordulni a nemzetközi pénzügyi szakértők vélekedése.

A szerző professzor a Pécsi Tudományegyetemen és a Századvég Gazdaságkutató Zrt. kutatási igazgatója; 1997 és 2003 között a Központi Statisztikai Hivatal elnöke volt.