A jelenlegi kormányzó elit az elmúlt két ciklust ellenzékben töltötte, és a nyolc éves ellenzéki lét érzékelhetően frusztrálóan hatott rá, ami érthető is, mivel a magyar demokrácia első öt ciklusa váltógazdaságban telt, és nem alakultak ki a nagyobb múltú nyugati demokráciákra jellemző többciklusú kormányzás hagyományai. Utólag nem nehéz belátni, hogy 2006-ban sem a kormányoldal, sem az ellenzék nem volt felkészülve a hatalmi szereposztás négyéves meghosszabbítására. A kormánypártok esetében ennek igen komoly negatív következménye volt: a négy év alatt sikerült felszámolniuk társadalmi bázisuk egy jelentékeny részét. A Fidesz esetében az ellenzékiség elhúzódásából fakadó frusztráció a pártépítés és a pólusképzés hajtóerejévé vált, és új kohéziós elemek alkalmazásával sikerült megteremteni és máig egyben tartani az „új többség” heterogén közösségét.

Ugyanakkor a jelentős támogatottságot maga mögött tudó második Orbán-kormány nagyon más szellemben és dinamikával kezdte meg működését mint az első. Nyilvánvaló, hogy ’98 és 2010 gazdasági és nagypolitikai feltételrendszere merőben eltér egymástól, de a szituatív különbségek mellett van egy nagyon erős tapasztalati tényező, amit a két Orbán-kormány közötti karakterváltozás okaként azonosíthatunk. A Fidesz az elmúlt nyolc év kormányzásának gyakorlatából azt a tanulságot vonta le, hogy a bukáshoz vezető út a cselekvőképesség és a döntésképesség hiányával van kikövezve. A Fidesz döntéshozóinak fejébe jó mélyen bevésődött, hogy a döntések halogatása, a vezetőváltásokból adódó bizonytalanság, a koalíciós huzavona, a párton belüli ellentétek, a patthelyzetekből fakadó sorozatos programgyártás gúzsba kötik a kormányzást, és felőrlik a támogatottságot. A második Fidesz-kormány tehát a cselekvőképtelenségtől és döntésképtelenségtől való irtózat jegyében született, aminek hatása az új kormány hivatalba lépése óta minden egyes kormányzati lépésben megmutatkozik.

Ehhez járult hozzá a kétharmados győzelem által teremtett cselekvési vákuum, amely olyan lehetőségekhez jutatta a kormányt, melyek elődei számára nem voltak adottak. Mindez együtt egy olyan kormányzati alapállást hívott életre, amelynek központi motívuma a kormányzati hatékonyság abszolutizálása, vagyis a kitűzött célok „minden áron való” elérése. Az a kitétel, hogy minden áron természetesen idézőjeles, mert ezt minden egyes döntési helyzetben külön mérlegelheti a kormány, hogy milyen célért, milyen árat hajlandó fizetni; praktikusan: mit miért hajlandó feláldozni az értékek-elvek-célok rendszerében. És itt érkezünk el a jelenlegi hatékonyság-vezérelt és cselekvés-központú kormányzás egyik alapvető dilemmájához. Bizonyos demokratikus elvek és játékszabályok ugyanis rontják a hatékonyságot, a szabadság egyes demokratikus rekvizitumai bizony ellentétben állnak a hatékonyság elvével, és ugyanez a helyzet a jogállam bizonyos normáival is.   

Természetesen, amióta léteznek demokráciák, ez a dilemma újra és újra fölmerül, és az irányadónak tekintett nyugati rendszerekben sem példa nélküli, hogy bizonyos hatékonysági faktorok érdekében egyes kurzusok megnyírbálják a szabadságjogokat, így reagált például a Bush-adminisztráció az ugrásszerűen megnövekedő terrorfenyegetettségre (itt a biztonság lép be, mint hatékonysági tényező), de Obama egyes reformlépései kapcsán is elhangzik ellenfelei részéről az a vád, hogy korlátozza a szabad választás jogát (az egészségügyi reform révén).

Mindazonáltal azt sem szabad elfelejteni, hogy a demokratikus játékszabályok zömét Európa (és Észak-Amerika) hosszú évtizedek alatt vajúdta ki; a fékek, egyensúlyok és alkotmányos garanciák kapcsán soha senki nem állította, hogy ezek nem csökkentik a rendszer hatékonyságát, hisz lényegükből fakad, hogy korlátozzák a politikai irányítás mozgásterét. A nyugati demokráciák esetében ez egy kalkulált veszteség, és az esetek döntő részében a kurzusok inkább megfutják a rájuk kirótt plusz köröket, minthogy hozzányúljanak a történeti tapasztalatok alapján szükségesnek ítélt garanciális elemekhez.   

Mindezzel együtt Európában is számos megoldási képlet létezik arra vonatkozóan, hogy az egyes államok a kulturális és történeti hagyományaiknak megfelelően milyen kormányformát, milyen fékeket és kiegyensúlyozó elemeket alkalmaznak. Ebből adódóan a magyar kormánynak is van tehát bizonyos mozgástere, ha elégedetlen a jelenlegi szisztémával, viszont ha valóban újra akarja hangolni a hatékonyság és a szabadság balanszát, akkor nagyon érzékeny területre téved, ahol minden egyes lépésnek komoly következményei lehetnek.

 Két fontos kockázati tényezőt már most beazonosíthatunk. 

A kétharmados felhatalmazás inherens következménye, hogy a lehetőség – szinte mindig – tetteket szül, ami ebben az esetben azt jelenti, hogy amint a kormány valamilyen problémába ütközik, azonnal módosítja a szabályozást, ha a módosítás akadályokba ütközik, például alkotmányos akadályokba, akkor módosítja az alkotmányt (erre a reflex-képletre utal az elmúlt időszak kilenc alkotmánymódosítása is).  Ha viszont mindez koncepciótlanul történik, és mindig az aktuálisan felmerülő problémákra születik egy ad hoc megoldás, akkor a szisztéma könnyen inkoherensé válhat, ami már rövid távon is kiszámíthatatlanságot és bizonytalanságot eredményez.

A másik kockázati tényező annak lehetőségében ragadható meg, hogy a Fidesz eleve rossz megközelítésben nyúlt a hatékonyságnövelés kérdésköréhez. El kell ugyanis gondolkodni azon, hogy annak ellenére, hogy a nyugati demokráciák vállalják a bizonyos normák betartásával járó hatékonyságcsökkenést – a történeti tapasztalat szerint –, még mindig ezek a rendszerek a leghatékonyabbak. Mintha a kormányzó elit elfelejtette volna mérlegelni azt az ellentmondást, hogy Magyarország a rendszerváltás során a nyugati demokratikus intézményrendszer alapelemeit adaptálta, mégsem tudtuk hatékonyan működtetni a struktúrát. Ha viszont így van, akkor fel kell vetni a kérdést, hogy valóban a szabályozási keretrendszer és az intézményi adottságok a hibásak, és meg lehet-e a problémákat oldani erőből, vagy esetleg inkább a puha tényezők világában, az elitek torz magatartásformáiban, a demokratikus attitűd hiányosságaiban, a demokráciára nevelés két évtizedes restanciáiban, a végletes polarizációban keresendő a problémák gyökere. Ha nem sikerül a problémák hátterének pontos beazonosítása, és a kormány ennek szellemében nem válogat az eszközökben (a puha tényezők megváltoztatásához egész más eszközrendszer szükséges), pont abban a vonatkozásban veszíthet csatát, amelyben frontot nyitott: a hatékonyság területén.   

Ez azért is fontos, mert már eddig is jó néhány gócpont került felszínre (sztrájktörvény, monetáris tanács, indoklás nélküli elbocsátás, visszamenőleges hatályú törvényalkotás, magánnyugdíjpénztári manőver, médiaszabályozás) ahol a hatékonyságnövelés szándéka szembe került a jogállami, demokratikus vagy piaci normákkal, és a kormányzás előrehaladtával ez a sor csak bővülni fog – nem beszélve a szerkezeti reformok területéről, ami igazi méhkas ebből a szempontból. 

Ahhoz azonban, hogy körvonalazni tudjuk a Fidesz-kormány demokrácia-képét, és ezen keresztül legyen némi fogalmunk arról, hogy milyen karakterű rendszer épül, nem elég a hatékonyság-orientált szemlélet lehetőségeinek és kockázatainak számba vétele, a Fidesz államfelfogásának, társadalomszemléletének és a kormányzás profiljának feltérképezése nélkül ez lehetetlen. Az mindenesetre érzékelhető, hogy a Fidesz-kormány az erős állami szerepvállalásra alapozva a „jó kormányzás” („good government”) ideáját az erőpolitikával ötvözi, mely egy új típusú modell: a hard government modelljét vetíti előre – de ennek mélyebb vizsgálata már egy következő elemzés tárgya lesz.