Bevezetőként tisztázzuk: számos, nagyon súlyos fönntartásom van az LMP-vel. Fölháborít a kényszeres egyensúlyozásuk jobb- és baloldal között, amibe azért a Jobbikkal való időnkénti kvaterkázás belefér, egészen a technikai koalíció fölvetéséig. Idegesít annak görcsös bizonygatása, hogy ők önállóak, még olyan esetekben is, amikor ennek semmi értelme, sőt, számukra is kifejezetten káros. Nagyon távol áll tőlem gazdaságfilozófiájuk, és kifejezetten kicsinyesnek tartom, ahogy a Fidesz gazdaságpolitikáját azzal próbálják hitelteleníteni, hogy leneoliberálisozzák, illetve azzal vádolják, hogy Bokros Lajos programját valósítja meg. Bár így lenne, de az LMP csak a Parlamentből kihullott piacpártiakon akar rúgni még egy nagyot. A kudarcba fúlt népszavazási kezdeményezésükről pedig annyi mindent tudnék mondani, hogy inkább nem mondok semmit.

Ennyit az ökopárt ekézéséről, illetve egy kritikai észrevételem még lesz.

Amit viszont az LMP – és mindenekelőtt Schiffer András – múltföltáró erőfeszítéseit illeti: le a kalappal. Az 1990 és 2010 közti húsz évben folyamatosan elkenték az ügyet, néha az SZDSZ kellően következetlenül előhozakodott vele, hogy azután olyan szituációkban, mint a D-209-es esete, kellően elvtelenül hátráljon le róla, ám az igazi kerékkötő a koalícióstárs, az MSZP volt. Az az MSZP, amelyik most valami csoda folytán hirtelen megvilágosodott. Jól tette.

Schiffer javaslata – egészen pontosan az, hogy az Országgyűlés vegye tárgysorozatba a törvényjavaslatot, ergo, hogy egyáltalán vitatkozzék-e róla – több mint egyharmadot, egészen pontosan háromnyolcadot kapott, vagyis, mint arról a sajtó azóta bőséggel beszámolt, a kormánypárti képviselők közül is huszonnégyen megszavazták, nem kis feszültségeket keltve a Centrális Erőtéren belül.

Az LMP volt frakcióvezetője megragadta az iratnyilvánosságnak SZDSZ kezéből kihullt zászlaját, és továbbviszi az ügyet. A legújabb fejlemény, hogy politikai vitanapot kezdeményezett a kérdésről. Apró barna folt a brüsszeli csipkén, hogy nem volt szívbajos és a kezdeményezést jobbikos képviselőkkel is aláíratta. Enyhítő körülmény lehetne, hogy politikai vitanap indítványozásához hetvennyolc képviselő aláírása kell és a demokratikus ellenzék önmagában csak hetvenhárom képviselővel bír, Csakhogy a független, nem DK-s képviselők közül az ívet aláírta Ivády Gábor, Szili Katalin és a még náluk is gázosabb Molnár Oszkár, sőt: a fideszes Turi-Kovács Béla aláírása is ott virít a papíron.

Rendben: hozott anyagból dolgozunk, ám négyükkel, és a negyvennyolc MSZP-s, tizenöt LMP-s és tíz DK-s képviselővel már hetvenhétnél tartunk, így már csak egy hiányozna az üdvösséghez. Abból kiindulva, hogy Turi-Kovács annak ellenére aláírta, hogy a Schiffer féle törvényjavaslat tárgysorozatba vételéről nemmel szavazott, joggal föltételezhető, hogy az igenel szavazó huszonnégy kormánypárti képviselő közül egy, azaz egy embert sikerült volna megnyerni az ügynek és akkor a Jobbik képviselőit Schifferék kihagyhatták volna.

Persze ehhez szükségeltetik, hogy a Demokratikus Koalíció képviselőit egyáltalán megkeressék, de annak ellenére, hogy a DK úgy nyilatkozott: támogatja az LMP akcióját, és aláírják az ívet, ez nem történt meg. Nehezen magyarázható, hogy Schifferék Vona Gábort választották Gyurcsány Ferenc, Novák Elődöt Molnár Csaba, Gyöngyösi Mártont Vitányi Iván helyett. (A félreértések elkerülése végett: ezzel nem célom a DK-t különösképpen dicsérni, csak arra hívom föl a figyelmet, hogy a DK nem újnyilas párt.)

Mindegy, lépjünk ezen túl, bár nem könnyű.

Hogy a politikai vitanapnak mi lesz az eredménye, még nem tudjuk. Hogy az iratnyilvánosság ügye huszonkét év után megoldódik-e, azt sem – ez alapvetően a Fideszen belüli, idevonatkozó erőviszonyok függvénye. Mindenesetre, ha ebben a ciklusban sikerül az ügyben komolyan előrelépni, az döntően Schiffer András érdeme lesz, amiért maximális tisztelet illeti. Ha a dolog ismét elsikkad – márpedig eddig mindig elsikkadt, miért pont most ne – akkor is maximális tisztelet illeti, mert küzdött, és mindent megtett azért, hogy huszonkét év után ne egyesével essenek ki a csontvázak a szekrényből, a társadalom szembenézzen a közelmúltjával és senki se lehessen zsarolható.

A Lázár-féle schifferezésnél masszívabb görénységet pedig nehéz elképzelni – II. Vilmost sem azért ekézzük, mert a hadjáratait nem a hágai konvenció szellemében abszolváló Dzsingisz kán egyenes ági leszármazottja volt és nagyon bízom benne, hogy hatvan év múlva Lázár János unokája sem kerül nagyapja vélt vagy valós viselt dolgai miatt bírálatok kereszttüzébe –, de sok újdonság nincs benne. Pontosabban: a Lázár-féle álláspont szellemi alapjait a Magyar Fórum 1990. március 31-i számában közzétett, Apák és fiúk című írásával maga Grezsa Ferenc rakta le. Csak míg a huszonkét éve közzétett gondolatokat a másfél hónappal később hivatalba lépett miniszterelnök több-kevesebb sikerrel igyekezett kiszorítani a legnagyobb, általa vezetett kormánypártból, addig Orbán Viktor részéről napjainkban ilyen erőfeszítéseknek még a nyomát sem látni.