Az egykori szépségkirálynő Bálint Antónia végre tisztázta a pletykát, miszerint még mindig szoptatná ötéves kislányát, ami természetesen nem igaz, hiszen már a gyerek hathónapos korában elapadt a teje és egyébként is. Közben azonban nem cáfolta azt az értesülést, hogy „pattanásig feszült a hangulat” és valóságos háború dúl közte és volt élettársa, Földesi-Szabó László között, aki havi nyamvadt 15 ezer forintra akarja csökkenni közös gyerekük után a tartásdíjat. Tenné ezt úgy – panaszkodik Antónia, hogy a csempészet és sikkasztás miatt első fokon hét évre ítélt exrendőr havi 50 ezret telefonált el az előzetesből új feleségével, Rózsa asszonnyal. Utóbbi viszont most már megelégelte Antónia vádaskodásait. Meggyőzte Lászlót, hogy citálja bíróság elé a szépségkirálynőt, miután a Facebook-on azt találta írni, hogy az apa cserbenhagyta a betegeskedő kislányát, és az ilyen – idézzük a szépségkirálynőt - „nem ember! És szégyellje magát! Nem érdemelnek meg semmit ezen a világon!”. Földesi eközben egy blogon közöl folyamatosan szívszorító történeteket a családi válságról, annak alátámasztására, hogy az ellene folytatott eljárás szétzilálja a családi életét, őt magát pedig nyomorba dönti.

Miközben – mint mondja - egyáltalán nem volt szó nyomorról, minimálbér alatti jövedelemről, amikor a megbízóival tárgyalt. Betyárbecsület címet viselő bejegyzésében azt írja, hogy szerinte ilyen esetben, mint minden rendes maffiafilmben, az járná, hogy „ha valaki viszi a balhét, akkor őt támogatják, a családját ellátják, védik.” Manapság viszont Földesi szerint már a betyárbecsületben sem lehet bízni. Jogosan érzi tehát úgy, hogy magára maradt a bajban, elengedték a kezét. Hiába tartotta a száját 2010 végéig, hiába nem tett senkire terhelő vallomást, a hála elmaradt. Amint bizonyossá vált, hogy hallgatásának köszönhetően a nagypolitikából és a titkosszolgálatoktól sem lettek főszereplői az ügynek, szépen ki is hátráltak mögüle a támogatók. Kicsit későinek tűnhet persze ezek után, hogy a rendkívül szövevényes Egymásért Alapítvány egyik fővádlottjának most megeredt a nyelve és állítólag vallomást tett azokról, akiket szerinte valójában szolgált a pénzlenyúló hálózat, de hát végül is Bálint Antónia sem siette el a tisztázást az időn túli szoptatás kérdésében, pedig az a kérdés bulvárlapok sokmilliós közönségét tartotta lázban hónapokon keresztül. Ha egy ilyen családi ügyben ilyen sokáig várhat az igazság, akkor legyenek csak illő türelemmel a tiszta közélet magyarországi hívei is!

Merthogy Földesi-Szabó és a hozzá hasonló alakok bepöccenése az utóbbi időszak legjobb híre azon maroknyi magyar számára, akik reménykednek még az ország megtisztulásában. Régi mániám ugyanis, hogy fülkeforradalom ide vagy oda, nem lesz itten se béke, se szabadság, se egyetértés, legkevésbé azonban az olyannyira áhított új rendszer és a vele együtt járó rend sem köszönt reánk, mindaddig, amíg az ancien régime oszlopos tagjai velünk vannak és igazgatnak. Már 2009-ben, az egyik ilyen oszlopos fő, Kocsis István karrierjének furcsa kanyarait figyelve megállapítottam, hogy kis túlzással az egész rendszerváltás utáni korszakot - a kezdeti népi lelkesedés után - az tartotta össze, hogy az elit tagjai bizonyos alapkérdésekben (na jó, egy alapkérdésben, a pénzben, de abban nagyon) bíztak egymásban. Bíztak a Kocsis Istvánhoz és Földesi-Szabóhoz hasonló szürke eminenciásokban, a hatalom és a pénz világában mozgó szűkszavú "problémamegoldókban", akik - éppen úgy, mint a Ponyvaregény című film Mr. Winston Wolfe-ja - ott teremnek, ha baj van, kezükbe veszik az irányítást - "I solve problems."  Vannak rendszerek, amelyeket nemes elvek vagy néhány Lincoln-idézet tart egyben, a miénket az ilyen figurák, mint Kocsis, vagy éppen Földesi-Szabó.

Ezek az alakok több mint húsz éve egy olyan szerteágazó informális infrastruktúrát (ugye milyen szépen mondtam a korrupciót?) működtetnek, amely úgy oldja meg a nagyon széles értelemben vett politikafinanszírozást, hogy azzal a választópolgárok nyugodt hétköznapjait különösképpen nem kell megzavarni. 1990 óta kisebb és nagyobb pénzszivattyúk ezreit helyezték üzembe, és ahhoz képest, hogy milyen nyomás mellett kénytelenek működtetni azokat, a technikai szakértelmüket dicséri az, hogy valójában nagyon kevés üzemi baleset következett be. Persze volt Postabank-malőr, K&H botrány, BKV-ügy és most például van ez a tényleg kellemetlen Közgép-jelenség, amelyek során fel-felsejlik az emberek előtt, hogy milyen tételekben megy a lopás, de alapjában véve az üzletág sikeres. Magánzsebek is gazdagodnak, felépültek a nagy ámde ízlés nélküli villák a Rózsadombon és túl, de ami a lényeg, döccenők nélkül működtek a pártok, a hozzájuk kapcsolódó think-tankek (khm), értelmiségi műhelyek (khm-khm), a pártmédia, magyarul a klientúra-rendszer egésze, több ezer, több tízezer vazallussal. A választópolgárok pedig nem rohamozták meg a Rózsadombot dühükben, tehát végül is a rendszer mindenki megelégedésére szolgált. Régóta mondom azt is, hogy sokkal többet tudnánk ennek az informális hálózatnak a kapcsolódási pontjairól, ha végre megismernénk, hogy mi is van azokon a mágnesszalagokon.

Lehet, hogy kiderülne a nagy nyilvánosság előtt is az, ami persze sejthető az egymásba fonódó üzleteikből, hogy a jobb és baloldali gazdasági háttéremberek valójában egy olyan egységes és oszthatatlan hálózatnak a tagjai, ahonnan kilépni nem, legfeljebb kihalni lehet.

Földesi-Szabó haragja és fenyegetőzése azért jó hír, mert repedéseket mutat ezen a rendszeren, mint ahogyan a Gripen-botrányban ismertté vált Alfons Mensdorff-Pouilly gróf kitálalása is egy kis repedés, hiszen neki köszönhetően is borulhat sok minden Bécstől Budapestig. Az ugyancsak gyanúsított Kocsis úr is fontolgatta állítólag, hogy utánam az özönvíz alapon borít, előszedi a fiókja mélyén lapuló, mindkét nagy politikai oldalt kompromittáló dossziéit, de aztán egyelőre csendben maradt, mert talán meggyőzték, hogy a betyárbecsület mégiscsak kifizetődőbb hosszú távon. Földesi-Szabó esetében sejthető, hogy egyszerűen csak a baloldali védelmezők omlottak össze, Kocsis úr, vagy Mensdorff-Pouilly gróf esetében bonyolultabb a képlet és persze ahhoz, hogy valami változzon, legalább olyan ügyészekre lenne szükség, mint Bécsben. Erre pedig a vadászattal a magyar elitbe szocializálódott Polt Péter mellett persze remény sincs.

De valaminek a lehetősége mégiscsak felcsillant. Ha ezeknek a „problémamegoldóknak” Kocsistól Földesi-Szabóig megeredne a nyelvük! Ha Pomócsi kartárs egyszer kinyitná a száját, ha ő egyszer elkezdene beszélni, akkor valami már tényleg történne végre Bodgányban.