A Nagy Ember a minisztériumból beszél, s sietve távozik
A konferenciák mindig üzennek valamit. Nemcsak a tematikájukkal, hanem mással is. Azzal, hol kerülnek megrendezésre, milyen büfét vagy fogadást kapcsolnak hozzá, milyen a meghívója, a sajtótámogatottsága, kik a védnökök, a protokollvendégek, kik az előadók.
Bizonyára mindenkinek megvan a maga alapélménye az ilyen-olyan konferenciákról. Én mostanában sok ilyenen megfordulok – projektnyitók, -zárók, tematikusak, képzések, tréningek; oktatásiak, a szociális szférát, vagy a civil szektort érintők.
A konferenciaprotokoll szerint van mindig valaki, aki a megnyitót tartja, a Nagy Ember, „fentről”és megismerteti a pályázati koordináló szervezet, vagy a kormány, vagy az unió céljait, elvárásait. Persze konferenciája válogatja, ez a szerep meddig elérhető a szervezőknek. Ezeken, amelyeken én megfordulok, leginkább osztályvezetői-főosztályvezetői szintekig jutnak a meghívók, feljebb már más az üzenet, a fontosság.
Régóta figyelem őket. Kormányzástól függetlenül, jelenségként, és nem politikai hovatartozásként próbálom értelmezni a benyomásaimat. És azt hiszem, érdekes üzenete van a konferencianyitók köszöntőinek, előadásainak is. A néhány üdítően jó hangot, mértéket megtalálók mellett kétféle főtípust érzékelek.
Az egyik típus, aki néhány üdvözlő szó után kivetíti a ppt és felolvassa. Régen ezt baromi nehezen bírtam. Egyszerűen idegesített, értelmetlennek látom ezt előadásként kezelni, hiszen olvasni tudunk, általában nem is újdonság, amit felolvasnak, és persze a szervezők mindenkinek el is küldik emailen, a konferencia után. Szóval, régen azt hittem, ezt nem lehet bírni. Ma inkább ezt óhajtom, mint a másik típust.
A laza, leereszkedőt, a „tutimegmondót”. A tegezőt. Mert ugye, tegeződjünk, kezdik általában, hiszen én közületek való vagyok, pedagógus (vagy szociális szférában dolgozó, esetleg civil szektorbeli) voltam, amíg meg nem kértek erre a mostani pozícióra… Úgyhogy én megértelek titeket, és meg tudom mondani, mit kell tennetek, hogy jobb legyen, mert én onnan is és innen is látom ám…
Most is. Ülök a hallgatóság soraiban, és próbálom elfojtani magamban a lázongást, amikor a számomra eddig ismeretlen úr belekezd mondandójába. Próbálom követni a csapásirányt, de rendezetlen a beszéd, Talán jobb lett volna, ha leírja, háromszor tér vissza rá, hogy „dokumentáljátok magatokat”, meg hogy „keressetek helyben céges kapcsolatokat”, mert forráshiány van ugye, erről meg nem tehet senki, ja és, hogy „misszió, amit végeznetek kell”, ami felemelő, de nehéz is, érti ő ám, hiszen ő is ezt csinálta. Ja, és nem azért mond ilyeneket, mert a legnagyobb vezető megkérte rá… neki ez belülről jön. Nincs is kétségünk e felől.
Közben szétnézek a teremben. Legtöbbünk pedagógus, iskolaigazgató, aki itt ül, korosabbak vagyunk zömében, így rezzenéstelen arccal hallgat mindenki. Mi, akik régen kezdtük, már edzettek vagyunk. Ismerős a stílus. Bár, lehet, el kellene azon is gondolkodni, ez a szerep, ez a vezetői stílus, ami itt átjön, mennyire általános, történelmi-politikai kitekintésben. És mondjuk, hogy viszonyul a mai modern coachinghoz… De biztosan vannak, akik ezt kutatják.
Aztán jön egy új elem a beszédben, amire később még visszatér újra. Kérdezi, van e közöttünk fizika szakos tanár. Senki nem szól. Nem baj, mondja, megpróbálja azért elmagyarázni. Mert ugye van a rendezetlenség, a zűrzavar, amit ugyebár most érzékelhetünk. De van egy pont, amikor ez átfordul rendbe. Ez érthető, ugye? Na, ezért kell nekünk megfeszített erővel, abban a bizonyos missziószerepben dolgoznunk ott, vidéken, hogy helyileg megteremtsük a rendet magunk körül. Mert ennek ez a menete.
Már nem bírom. Szeretném megkérdezni, azonnal, hogy nem felülről kellene ezt a rendet megteremteni, nekik, hogy ez a szerep nem a mienk, hanem az övéké, de nem teszem. Mert egyszer már nagyon megbántottam egy szervezőt, amikor effélét kérdeztem egy hasonló helyen. Azt, aki a legkevésbé tehetett arról, ami ott elhangzott, aki megfeszült azért, hogy minden rendben menjen. Nem akarom újra elkövetni ezt a hibát. Csak reménykedem, hogy az úr marad majd, és amikor az én mondandóm jön, kitérhetek rá.
De nem sikerül. Mert abban mindegyik típus pontosan megegyezik, hogy a megnyitó szövegük után sosem ülnek le a közönség soraiba, meghallgatni azt, amiről a konferencia szól, mind elfoglaltságra hivatkozva, sietve távozik – ő már megtette a magáét, megmondta a tutit, a többi sosem érdekes. Pedig ennek is üzenete van, a felettesek részről, az, hogy ők a fontosak, hiszen nekik menniük kell, nincs idejük itt hallgatni azokat, akik kevésbé azok, akik elmondják, hogy azt a szakmai területet hogy látják, esetleg beszámolnak arról, hogy végeztek azzal a feladattal, amit a program adott. Mert ez számukra, a fontos emberek számára már csak időpocsékolás lenne.
Mégis, mikor rám kerül a sor, előadásomba beszövöm a kérdést. Persze tudom, vita nem lesz, nem lesz még így sem, aki nyíltan egyetért velem, legalábbis itt nem, majd csak utána, a szünetben veregetik meg a vállamat, jó, hogy kimondtad, mindannyian ezt gondoljuk, de mi nem merünk szólni.
Hazafele ezen gondolkodom. Bátorság, vagy esztelenség, hogy én kimondom? Hogy elmondom újra és újra azt a szakmai nézőpontot, amit elveszni látok?
Hallgatni kellene? Van-e egyáltalán értelme jelezni bármit?
És persze gondolkodom az alapfelvetésemen is. A konferencia-megnyitók szerepén. Próbálom nézni az ő szempontjukból is. Hiszen ők is emberek, hibákkal, rossz döntésekkel, ugyanúgy mint mi. Csak azt hiszem, valami miatt ők erről elfelejtkeznek.
(A szerző blogja a hvg.hu-n: A nyomor széle.)