Ellenzéki érzelmű körökben osztatlan az öröm, amiért egy soproni időközi helyhatósági választáson, egy pár ezres választókerületben az MSZP jelöltje győzött. Az 1992 utáni fejleményekből ítélve ez legalábbis növeli a valószínűségét, hogy a világ leglaposabb gondolkodású baloldali pártja az 1994-esnél és jóval aránytalanabb, egyfordulós választási rendszert kihasználva többséghez jut a következő parlamentben, és aztán folytatja ott, ahol, mondjuk, 2006-ban abbahagyta – hacsak a Fidesz ki nem talál valami újabb kétharmadostörvény- vagy alkotmánymódosítást, hogy ezt megakadályozza. Teheti.

Az elemzők kedvtelve rágódnak azon a kérdésen, hogy miért nincs, vagy miért nem lehet ellenzéki összefogás, miért ilyen mafla, impotens az ellenzék. A fő kérdés az, hogy kell-e Bajnai, de senki nem mond semmi egyértelműt, kivéve Schiffer Andrást, aki szerint nem. És valószínűleg Bajnai Gordon sem lelkesedik azért, hogy ilyen társaságoknak legyen a frontembere. Közben a pártok nem azért tehetetlenek, mert buták, hanem egyszerűbb okból: azért, mert a dolgok mélyén nem ellenzékiek. A Fidesz forgatókönyvében – ráadásul már kidobott forgatókönyvében – alakítanak szerepeket, csak nem veszik észre.

*

Most nem mondom el megint, hogyan volt a harmadik köztársaságba születésétől belekódolva az állóháború formáját öltő kétpártrendszer (posztkommunisták kontra nemkommunisták), annak meg miért a de facto egypártrendszer volt a szükségszerű kimenetele. Ugorjunk rögtön 2006-ba, amikor a kétpártrendszer a legtisztábban nyilvánult meg (az SZDSZ csöndben asszisztált az MSZP manőverezéséhez, az MDF pedig a rongyok rongya lett, amikor nem akarta kétes hasznú visszalépéssel hatalomhoz segíteni – vagy nem – Orbán Viktort).

Már a 2002-es választási kampányban is feltűnhetett annak, akit zavart, a magyar kétpártrendszer sajátossága: a tartalmatlanság, a programok teljes hiánya. Az addigra megnőtt nagy pártok nem egy szabad politikai közösségben meglévő, szükségszerűen különböző csoportérdekeket képviseltek (a hozzájuk tartozók direkt hatalmi/anyagi érdekein kívül, annyi emberrel azonban nem lehetett választást nyerni). És nem is eltérő véleményeket, hanem inkább csak primitív, elemi szenvedélyeket. Így nem tudtak mást mondani a választóknak, mint hogy ha kormányra kerülnek, ennyit és ennyit „adnak”, míg a másik ennyit és ennyit „vesz el”.

A program nélküli kétpártrendszer megerősítette a magyar választópolgárság elsöprő többségének amúgy is megingathatatlan baloldaliságát és államfüggőségét (az állam heves imádatának és makacs gyűlöletének sajátos elegyét). A dolog a 2006-os kampányban vált egészen abszurddá, amikor a horribilis államháztartási hiány ismeretében nemcsak a Gyurcsány vezette MSZP hazudott rózsás költekezést, de az Index számításai szerint a Fidesz két és fél billióval még rá is ígért. Az állampolgári józanság abban a percben még észlelhető csekély maradványára utal, hogy a Fidesz mégsem győzött. A választók akkor még legalább azzal tisztában voltak, hogy teljesen mindegy, mit ígérnek a pártok.

Ám ez valóban csak a józanság politikától függetlenül megmaradt foszlánya. 2006-ra a magyar választópolgárság túlnyomó többségében megrögzültek a következő alapelvek:

Gazdasági értelemben vett szocializmus. Egyenlőség a szabadság rovására, a gazdaság zérus összegű játszmaként való felfogása: másnak csak úgy lehet több, ha konkrétan tőlem veszi el. Következésképpen nekem is csak úgy lehet több, ha mástól veszem el. Ha esetleg úgy döntök, hogy köcsög leszek, és a másoktól elvevők csoportjához csatlakozom, de nem sikerül, akkor még mindig lehetek szerencsétlen panaszkodó áldozat és ily módon forradalmi, elitellenes lázadó.

Politikai értelemben vett szocializmus. Abból, hogy Magyarországon a választások és a parlament nem töltötték be funkciójukat, a magyar politikai közösség kilencvenvalahány százaléka azt a következtetést vonta le, hogy a képviseleti demokráciának úgy általában befellegzett. Ebben a hitében a politikusok és politológusok kilencvenvalahány százaléka sem ingatta meg, és ha valakinek kételye támadt, rögtön letorkolták azzal, hogy mindenhol így van. (A magyar politikai közösség nemzetközi ügyekben való tudatlanságánál csak az a képessége bámulatosabb, hogy beszopjon rögtönzött, ám világmegváltó elméleteket.)

Így megrögzült az a tévképzet, hogy demokrácia akkor van, ha bármely adott pillanatban az történik, amit a választópolgárok egyszerű többsége akar. Mindenről lehet népszavazással dönteni. Ha a költségvetésnek nem minden fejezete lőhető ki év közbeni népszavazással, akkor ott már nincs demokrácia. Pártokra tulajdonképpen nincs szükség, csak veszekednek, ahelyett, hogy a népet képviselnék, azt pedig csak egyféleképpen lehet. (Főleg nincs rájuk szükség fideszes szemszögből, hiszen, az ál-Szolzsenyicin terminusával élve, a kommunistákon kívül „minden más, normális ember” a Fideszre és szatellitjeire szavaz, a többi vagy gonosz őrült, vagy szerencsétlen módon meg van tévesztve.) A hivatásos politikusok csoportja idegen test a nemzeti közösségben, kolonc a nép nyakán. Innen származik a Fidesz-szótár hasonlíthatatlan gügyeségű terminusa, "az emberek". Emberek azok, akik nem politikusok, illetve nem nagyvállalkozók. Azok nem emberek.

A többi posztkommunista országban a forradalmak eredménye a diktatúra helyett a többpárti, parlamenti demokrácia és a működésképtelen államszocialista gazdaság helyett a magántulajdon elsőbbségén alapuló, szabadpiaci, csúnya szóval kapitalista gazdaság bevezetése volt, ez a kettő számított a többség szemében normálisnak. Magyarországon ez a kettő mint valami nemkívánatos melléktermék jelent meg az „igazi demokrácia” és „az emberek érdekét szem előtt tartó termelés” helyett.

A különben egyre jobban utált politikai elit két fele pedig más-más érdekből, de elhitette a néppel, hogy ami normális, az nem normális, és viszont. Az alkotmányos puccs előtti években „az emberek” fogalma mind gyakrabban egészült ki a „magyar” melléknévvel, a Magyarországon eluralkodó politikai filozófia harmadik eleme ugyanis a

nemzeti szocializmus. A Fidesz az elmúltnyolcévben nem ellenzéki pártként (részérdekek, vitára bocsátható vélemények képviselőjeként), hanem az egész, mármint „a politikusokon”, a „nagytőkén és pénztőkén” (O.V.) kívüli „emberek” szóvivőjeként tételezte magát. A nemzetet – hirdette – nem a sokféleség, a kiszámíthatatlan irányból jövő tehetség, a vita és a versengés, hanem az egység, megegyezés, a közös akarat és egyetértés viszi előre, az pedig megvolna, ha a gyökértelen ballib uralkodó kaszt nem bontaná meg. Az első felét persze nem mondta ki, de némelyeknek nyilvánvaló volt, mások ilyen – tagolt, kiszámíthatatlan, vitázó, versengő – nemzetet még csak el sem tudtak képzelni.

Ha pedig a kormányerő szemben áll a magyar néppel, akkor nyilvánvalóan nem magyar érdekeket képvisel. Idegen érdekeket. Az 1998 utáni Fidesz sohasem fukarkodott az „idegen” jelzővel. Hogy kinek az érdekeiről van szó? Az MSZP utódpárt jellegéből logikusan következett a vád, hogy Moszkváét, az antikapitalizmusból logikusan az, hogy a tőkés világközpontokét. Tel-Aviv említése snassz, marad a Wall Street. És jött hozzá egy harmadik: Brüsszel, Orbánnak és híveinek ugyanis tüske volt a húsukban, hogy hiába valósult meg a Nyugathoz csatlakozás régi álma, mindkét nagy nyugati integrációba, a NATO-ba és az Európai Unióba is szocialista miniszterelnök alatt vettek fel. A Nyugat ezzel mintegy hitelesítette a Fidesz lekommunistázott és mindenáron diszkriminálni akart fő ellenségét.

*

Az MSZP ebben a helyzetben biztos vesztes volt, mert bármilyen lépést tesz a normalitás irányában – olyan gazdasági intézkedést hoz, ami nem azonnal kellemes a többségnek („megszorítás”), vagy emlékezteti a publikumot az állampolgári jogok és kötelességek egyensúlyára (adók kontra juttatások) –, azt létező bűnein és hibáin felül nyugodtan a fejére lehet olvasni könyörtelen és kétszáz decibeles retorikával. És előbb-utóbb kénytelen ilyen lépéseket tenni annak érdekében, hogy ne veszítse el (nagyon) a választást, és megmaradjon valami abból a gazdasági döcögésből és „jogállami” udvariaskodásból, ami nálunk a kapitalizmust és a demokráciát jelentette, de azért jobb volt a semminél.

Talán még évekig, egy nem is kétharmaddal elveszített újabb választás utánra késett volna az MSZP összeroskadása, ha Gyurcsány – aki politikatörténeti szempontból ugyanolyan mutáns volt, mint Asimovnál az Öszvér – nem avatkozik bele a Seldon-tervbe. A megnyert 2006-os választás után magabiztossá válva két olyan tabut sértett meg, ami ugyan nem volt benne az 1989-es megállapodásban, de a nagy pártok működési alapelveihez tartozott.

Azzal, hogy menesztette Tóth Andrást (Fejti György valamikori jobbkezét) és Lamperth Mónikát (miután 2004-ben már megakadályozta Gergényi Péter országos főkapitányi kinevezését), és régi bizalmasait nevezte ki a nemzetbiztonság, illetve a rendészet felügyeletére, kenyértörésre vitte a dolgot a továbbszolgáló kommunista állambiztonsági branccsal meg az ahhoz kifürkészhetetlen pontokon kapcsolódó rendőrtiszt-lobbival.

Majd elmondta az őszödi beszédet, amelyben az MSZP-elitet felvilágosította arról, hogy hazugságalapon működik. Ez a tény láthatóan újdonság volt a jelenlevők többségének. Legalábbis úgy tettek. Vagy ha nem, utálták, hogy valaki emlékezteti őket, és megbénultak a rémülettől, amikor az őszödi beszéd nyilvánosságra került.

*

A két alapvető, elhallgatott játékszabály megsértése pusztító hatású volt. A kádári erőszakszervek továbbszolgáló képviselőinek és a Fidesznek az érdeke egybeesett.

A politikai élet minden józan megfigyelője tudta, hogy Gyurcsányék hazudtak, és szándékosan elkúrták a gazdaságot a választási győzelem érdekében – de ezt a választáson győztes és hivatalban lévő miniszterelnök még be is vallotta. Ez elég ok volt az utcai zavargásokra és a többszörösen jogszabálysértő Kossuth téri vadkempingezésre – melyekben természetesen olyanok vettek részt, akiket Gyurcsány eleve nem tudott becsapni, mert már Őszöd előtt nem hitték el egyetlen szavát sem.

De bármennyire kapóra jött is a Fidesznek az őszödi beszéd, a Kossuth téri mozgalom és az október 23-i rendőrattak Gyurcsány ellenében, túl hamar történt, és megzavarta az egypártrendszer felé való menetelést.

Gyurcsány addig is kiváló ellenség volt, hiszen egyszerre testesítette meg a Kommunistát és a Kapitalistát, de ezek még cáfolhatatlan életrajzi tények voltak. Most az ellenségkép tökéletessé kerekedett a Végtelenül és Öncélúan Gonosz Haláldémon személyiségvonásaival – ennek viszont nem volt megfelelője a valóságban. Orbán és szűk köre azonban nemcsak harcászati érdekből használta fel agitációs és propagandatevékenységében, hanem mert nem tehetett mást El kellett terelnie a figyelmet arról, hogy szövetségese az állambiztonsági-belügyi brancs (egy része), és ugyanúgy, vagy még inkább hazugságelven működik, mint az MSZP.

Így hát megelégedett azzal, hogy könyörtelenül sulykolt egy debil összeesküvés-elméletet (Gyurcsány utasítására lőtték ki a békés megemlékezők szemét – hogy az öncélú gonoszságon ez mire lehetett volna jó neki, azt senki se kérdezze), és a téma menedzselését a Fidesz-elit talán legbecsületesebb és legkevésbé agresszív tagjára, Balog Zoltánra bízta. Akinek ugyan szemernyi kételye nem volt, de naivitása odáig terjedt, hogy elismerte, hogy maga a műfaj: konteó.

A Fidesz különben hátrahúzódott, óvatosan kerülve minden lehetőséget, hogy kettős érintettsége kiderüljön. Gyurcsány arculatának végső lerombolását ráhagyta két, akkor még parlamenten és párton kívüli csoportra. a Civil Jogász Bizottságra és azokra a baloldali jogvédőkre, akik sem az MSZP-t, sem a vele megalkuvó SZDSZ-t nem szívelték, és egyáltalán, úgy érezték, hogy '89 után nem az ő eszményük, a politikai és gazdasági arisztokrácia nélküli népuralom valósult meg.

Gyurcsány mint végtelenül gonosz elnyomó és az őt – kiváltságai védelmében – mindvégig védelmező „ballib” kör képzete remekül egybevágott azzal a fideszes sulykolmánnyal, hogy a politikai és gazdasági elit az „emberek” nyakára ült(etett) idegen test. A Fidesz azonban a fent említett okból nem használhatta ki ezt a lehetőséget, és így arról is lemondott, hogy maga töltse ki az MSZP beroskadása miatt üresen maradt teret. Abba két új párt hatolt be. A Civil Jogász Bizottságból nőtt ki a Jobbik 2.0, a baloldali jogvédők csoportjából az eredeti, Schiffer-féle LMP.

Egyik csoportot/pártot sem érdekelte, mi történt valójában (2006-ban és előtte), mind a kettő megelégedett a fideszes értelmezéssel, és annak mint a saját felfedezésének örült. Az elitellenes, kuruc szocialista konszenzuson belül párttá alakult a legnépszerűbb irányzat – az, amelyik a nemzeti szocializmust hangsúlyozta –, és a második legnépszerűbb, amelyikben az „asztalnál [egy hipotetikus szabad piacon képletesen] meghaló”, ám személyes függetlenségükre kényes értelmiségiek sérelmei kaptak hangot. Negyvennégy dédunokái és hatvannyolc unokái.

*

Mindkét csoportot/pártot meglepetésként érte, hogy amint a Fidesz kilépett az ellenzékiségből, a mitikus kozmosz helyett a való világban kezdett cselekedni, és nemhogy kíméletlen politikai-gazdasági elitként, de zártkörű maffiaként viselkedett, merthogy mindig is az volt. A Jobbik és az LMP pedig a Fidesz által megalkotott virtuális valóságban ágál tovább, és nem lát ki belőle. Utolsónak az MSZP csatlakozott a 2006–2010-es stílusú ellenzékhez, miközben és miután Gyurcsányt leépítve visszatalált ortodox népboldogító, ősbaloldali önmagához. A parlamenten kívüli nagy mozgalmak balosságát itt nem is részletezem.

Kívülről jobban látni, hogy valójában mi Magyarország tragédiája. „A magyar politika az elmúlt években oda jutott, hogy valamennyi releváns politikai erő baloldali vagy egyenesen szélsőbalos populista nézeteket képvisel, miközben sehol egy olyan középjobb párt, amelyhez hasonlók az összes valamirevaló gazdasági reformot megvalósították mondjuk Szlovákiában” – írta a pozsonyi Új Szóban Gál Zsolt.

Hogy egy kicsit cifrázzuk gondolatmenetét, a helyzetet tovább rontja, hogy a Fidesz, miután vegytiszta szélsőbal demagógiával söpörte be a szavazatok többségét, kormányon a demokratikus jobboldal helyét bitorolja. Olyan intézkedéseket hoz – gazdasági növekedés nélkül pénzt és javakat szivattyúz át az egyre szélesebb alsó rétegtől egy államilag kivételezett felső réteghez, hogy fenntartsa vagy növelje annak jólétét; a szabad piac pártolása helyett otrombán megszorít csak azért, hogy az irreálisan alacsony egységes jövedelemadó-kulcshoz ne kelljen nyúlni –, amikről a szocializmusra nevelt többség azt hiszi, ez a jobboldaliság.

Lehet a végtelenségig háborogni meg tüntetni, szidni a gazdagokat és követelni, hogy hallgassák meg a népet, és nélküle ne hozzanak döntést. De amíg minden párt és mozgalom a nép többségét óhajtja képviselni, és nincs legalább egy tisztességes, nem törpe jobbközép párt előbb ellenzékben, aztán kormánykoalícióban, amelyik a többségnek nem tetsző dolgokat követel, s valósít meg, addig megállíthatatlan az ország romlása.