Vannak egyenletek, melyeknek nincs megoldása. Persze, klassz lenne, ha ez a Gordon fiú, aki egyszer már jól csinálta, ezenfelül szimpatikus is, megnyerné a következő választást, nem is akárhogy, hanem egyenesen kétharmadot szerezve, különben minek, és miközben a szövetségeseit ideológiailag pacifikálná, előbb visszaállítaná, amit vissza kell (köztársaság & demokrácia), utána előremozdítaná, amit előre kell (gazdaság & világbéke).

Az összes lehetséges forgatókönyv közül ez lenne a legjobb. Ebből következően nem fog megvalósulni. Aminek több oka van.

(1) Ahhoz, hogy a kihívó ezen a megnehezített akadálypályán végigmenjen, majd az utolsó teremben Orbán Viktorral szembeszálljon és nyákos rendszerével együtt legyőzze, amire pillanatnyilag nincs sok remény, olyan megszállottnak kell lennie, akinek minden percét az az elfojthatatlan vágy tölti  ki, hogy a zsarnok hatalmát megdöntse, így ébred, így fekszik, ez ad értelmet ez életének, az elszántságát az újabb és újabb akadályok csak megsokszorozzák, mert egyszerre hajtja az elkeseredett düh és a sebzett igazságérzet, küzdve azokért, akiket az elmúlt években megaláztak, becsaptak, elszegényítettek, megfélemlítettek, a hazájukban idegennek nyilvánítottak; miattuk hajlandó lesüllyedni a mocsárba, oda, ahol az ellenfele régóta tartózkodik, mivel ezt a csatát lent a sárban vívják meg piszkos módszerekkel, így az eszközökben ő sem válogathat, sőt legitimálja azokat, még ha ezáltal az új korszak is beszennyezve születik.

Ez nem minden. A harcosság csupán az egyik feltétel. A győzelemhez az ellenkezőjére is szükség van. Szelídségre, amely alternatívaként szembeállítható az erőszak kurzusával és a béke ígéretét hordozza; nagyvonalúságra, amely megnyitja a kapukat azok számára is, akik két éve még a Fideszre szavaztak, hiszen nélkülük nemhogy a kétharmad, de még a sima többség sem jöhet össze; valamint bölcsességre, amely segít megoldást találni arra a nem mellékes körülményre, hogy ez a mai helyzet nem véletlenül állt elő, hanem azért, mert igény volt rá, és tán van is, lévén az ország megkerülhetetlen számosságának a szabadságkorlátozó nacionalista populizmus, a mindenható állam és az erőkultusz, így együtt vagy külön-külön, de tetszik. Nem csak azoknak, akik magukat, kifürkészhetetlen okból, konzervatívnak tartják.

(2) Ha sikerülne egyesíteni Zorro és Gandhi népszerű tulajdonságait Bajnai személyében, akkor a partnerek és támogatók tennének tönkre mindent. Nem azért, mert világnézetileg ennyire heterogén társasággal nem lehet kormányozni. Természetesen nem lehet, de az egyelőre mindegy. „Ma már nem elég az Orbán takarodj, azt is el kell mondani, hogy mit kezdünk az országgal” – szokták hangoztatni ellenzéki körökben, pedig jobban járnánk, ha nem próbálnák elmondani, bőven elég a takarodj. Nem kell ezt szégyellni, ha nincs más, amiben egyetértenek, vagy amiben mégis, azt a lakosság érdekében nem szabad megvalósítani. Kit érdekel, hogy az LMP, a Milla, az MSZP, a Szolidaritás és a többi mit akar kezdeni az egészségüggyel? Ahányan vannak annyi válasz, ráadásul mindegyik rémes, ha ez a kérdés, én nem szavaznék rájuk. De nem ez a kérdés. Hanem az, hogy Orbán menjen vagy maradjon. Csak ez a kérdés.

A választást rendszerváltó népszavazássá alakítani – ez volna az egyetlen esélyük a sikerre. A jelenlegi felállásban. Ezzel a csapattal. Ilyen hatalommal szemben. Ebben az országban. Akkor működne az ötlet, ha most, a nulladik pillanatban az ellenzék minden szereplője és híve hallgatólagos megállapodást kötne, amelyben tudomásul veszik, hogy a következő két évben rengeteg engedményt kell tenniük; a zöldek nem ragaszkodnak a plázastophoz; a liberálisok nem jammerolnak, ha kiadásnövelő ígéret hangzik el, mert a kampány az egy ilyen műfaj; a szocik eltűrik, hogy azért a 13. havi nyugdíj nem lesz beígérve, a jogvédők nem követelnek drogliberalizációt, a közgazdászok vizitdíjat (attól még lehet mindkettő). Mivel ez a világ azon országa, ahol szilveszter éjfélkor mindenki félig részegen himnuszt énekel, az obligát magyarkodást is le kell nyelni.

Mindebből látszik, mennyire reménytelen az egész. A sikerhez annyi önmérsékletre lenne szükség, amennyit a föld itt még nem termett, miközben már az első lépés, egy jelentéktelen aláírásgyűjtés is azt váltja ki, hogy kiakad az egyik, amiért rajta van a listán a másik. A pénzhiányon lehet változtatni, a rögeszméken soha.

(3) Végül, de mindenekelőtt: nem lesznek tiszta választások. Az eddigiek akár zárójelbe is tehetők, mert mit számítanak a belső ellentmondások, amikor a választást elcsalják. „Tényleg azt feltételezed, hogy csalni fognak?” – csóválják a fejüket a politológusok. Hát, képzeljétek, tényleg. Nem csak az a csalás, amikor az érvényes játékszabályokat megsértik. Az is csalás, amikor a játék egyik szereplője önkényesen változtatja meg a szabályokat úgy, hogy onnantól más nem nyerhet. „Nem így van, mert ha a nép tényleg el akarja űzni a kormányt, akkor az új választási szabályok ellenére is el tudja” – közlik az értékelvű újkonzervatív gyerekek, amivel a szabad választások megszüntetésének botrányát a maguk részéről le is tudták.

Valóban, elementáris kormányváltó hangulat esetén, ezek a részrehajló szabályok nem tüntetik el az ellenzék fölényét. Nyilván, különben kitörne a forradalom. De milyen az a demokrácia, ahol az ellenzék egyedül akkor győzhet, ha majdnem forradalmi légkör alakul ki, mert a sima előnyt a választási rendszer a hatalmon lévő párt javára torzítja? Az egy elcsalt demokrácia.

Miért kellene a Barcának minden meccsét négy góllal nyernie? – vethető fel a kérdés, hogy az MLSZ-be igazolt Török Gábor is értse a problémát, aki szerint mindaddig demokrácia van, ameddig a kormány elméletileg leváltható. Elméletileg azon a meccsen is lehet győzni, ahol az egyik csapatnak negyven centis kapuja van, harminc emberrel játszik, és a bírót ők fizetik, miközben a túloldalon tizenegyen vannak hagyományos kapuval. Ez akkor is csalás, ha a szabályokat, amelyek mindezt megengedik, testületileg hozták, de kizárólag a kedvezményezett csapat képviselőinek döntése alapján.

Olyan ez az elméletileg leváltható meghatározás, túl a cinizmuson, mint amikor a gépekre kötött, agyi sérüléssel és leállt szívvel kómában vegetáló, végtagok  nélküli testre azt mondja, hogy ez is élet. Mert a műszer még kimutat egy gyenge elektromos jelet. Ez is élet, az is élet, ez is demokrácia, meg az is, ami Németországban van. A politológusnak nem dolga az értékelés.

Ettől még a regisztráció csalás, a választókerületek átszabása csalás, a választási bizottság elfoglalása csalás, a hirdetési felületek tervezett beszűkítése és egy irányba terelése csalás, a határon túliak tömeges bevonása az itteni szavazásba csalás, a pártfinanszírozás esetleges korlátozása csalás. Hiába érvelnek azzal, hogy ezek mindegyike megtalálható a nyugati országok valamelyikében. A sósav (HCl) összetevőinek mindegyike megtalálható olyan ártalmatlan vegyületekben, mint a konyhasó (NaCl) és a víz (H₂O), mégis öl.

Ez így együtt: kapitális csalás. Akkor is az, ha a szavazás napján nem csalnak, nem hamisítanak, nem sértenek törvényt. Egyébként miért ne tennék, ha azon múlik? Ki fogadna nagy összegben az ellenkezőjére? Mi indokolja, hogy bízzunk azokban, akik saját közlésük szerint csak egyszer akarnak nyerni, de akkor nagyon? Talán az az eset, amikor Áder János maga felügyelte az általa szervezett választási csalást a köztársasági elnök megválasztása során? Emlékeztetőül: nem a jászárokszállási termelőszövetkezet túrafelelőséről döntött az unott kollektíva, hanem az államfőről szavaztak a parlament épületében, törvényellenesen, egyenes adásban.

Leszarták. A szavazás titkosságát előíró törvényt is, a nyilvánosságot is, az elnöki intézmény méltóságát is. Az elmúlt két év azt bizonyítja, hogy nincs az a törvény, amivel ne tennék ugyanezt, ha az érdekükben áll. A bíróság utasította az önkormányzatot a turulszobor lebontására. A turul ott áll. Az Alkotmánybíróság döntött a visszamenő jogalkotás alkotmányellenességéről. Az Ab-t  felszámolták. A kartellezést tiltja a törvény. Ők állnak az élére. Az Európai Bíróság jogellenesnek nevezte az előrehozott bírói nyugdíjazást, vállat vonnak röhögve. Nem érdeklik őket a törvények, amikor közpénzt költenek, nyugdíjvagyont államosítanak, földet osztanak. Az Alaptörvényüket nem tisztelik annyira, hogy ne módosítgatnák havonta. Még azt is leszarják.

Ezek után majd pont a választási törvényt tartanák be, ha vesztésre állnak.

*

Mi a teendő akkor, ha a kihívó nem alkalmas durva közelharcra, a szövetségesek nem alkalmasak a szövetségre, amúgy meg mindegy is, mert a választás előre el van csalva?

Nyilvánvaló: a választást bojkottálni kell. Ezt már pedzegették néhányan, de a parlamenti ellenzék elutasította a felvetést, talán mert a vezetőik így mindenképpen bejutnak, a bojkottal pedig nem. Szívesebben lennének dekorációs kellékek továbbra is a melegben, mint ellenállók kint a hidegben.

Ezért az eddiginél határozottabban kell érvelni a bojkott mellett.

A bojkottnak erkölcsi és stratégiai indoka van.

Aki a következő választáson részt vesz, az indulással elfogadja az új szabályokat is. Bár tudja, hogy a választás ilyen feltételek mellett nem lehet tiszta, mégis lemond arról, hogy ezt később szóvá tegye. Az nem megy, hogy valaki szerepel a választáson, és miután veszít, a manipulatív szabályok miatt megkérdőjelezi az eredményt. Az szánalmas lenne. Ha erkölcstelennek tartja a szabályokat, ne vegyen részt a játékban. Utólag csak az az eredmény nevezhető illegitimnek, amely nem az előzetesen ismert feltételekből, hanem a szavazás napján elkövetett csalásokból (hamisítás, félreszámlálás, befolyásolás, törvénytelen mozgósítás) következik. Ilyesmi simán megtörténhet, de azt nehéz lesz bizonyítani.

A rendszer erkölcstelensége viszont már ma is bizonyítható. Akkor is, ha végül az ellenzék nyerne. Erkölcstelen a tartalom és erkölcstelen az eljárás, amelyben az új szabályok születnek. Aki elindul, ezt legitimálja. Holott a játék alapszabályainak önkényes átírásával és az áterőszakolt Alaptörvénnyel a Fidesz maga lépett ki a demokratikus kormányváltások logikájából. Orbán többségi zsarnokságát nem belülről kell megváltoztatni, hanem kívülről kell megdönteni. Ennek egy útja van: az elutasítás.

Felmerül a kérdés, nem baj-e, ha a bojkott következtében újraválasztják őket, ezért folytathatják, amit elkezdtek. Épp ellenkezőleg, az nagyon jó lenne. Folytassa, Viktor! Ez stratégiai érdek. Az előre elcsalt választás, a döntő pénzügyi fölény, valamint a trükkök – itt nem részletezett – százai miatt a Fidesz (-Jobbik) győzelem eleve valószínűbbnek látszik, de ha az ellenzéki összefogás esetleg nyerne, akkor azt igen sovány többséggel tenné.

Az jó, és mi lesz azután? Ott állnának a totálisan megszállt állammal és az ötfős kisebbségben lévő bosszút forraló, vérgőzös jobboldallal szemben, akik megint úgy élnék meg, hogy velük a haza került ellenzékbe. Már másnap követelnék a nagyarányú adócsökkentést és a jelentős béremelést egyszerre, ahogy szokták, a legkisebb gátlás nélkül indítványoznák a nyugdíjak emelését, a kultúra bőkezű támogatását, a gyógyszerkiadások növelését, a hallgatók röghöz kötésének megszüntetését, a megszorítások befejezését, a kommunikációs költségek csökkentését, a miniszterelnöki testőrség megszüntetését.

Hatékony kormányzásra semmi esély, mert az összefogást alkotó pártok közti nézetkülönbség itt már számítana, a kétharmados törvények és a hirtelen újraéledő Alkotmánybíróság amúgy is megakadályoznának bármilyen értelmes reformot, nemkülönben a népszavazások, mely intézmény visszaállítását az elsők között javasolná a jobboldal.

A gazdaság nem erősödne, az életszínvonal nem emelkedne, a köztársasági alkotmányt visszaállítani nem lehetne, a társadalmat konszolidálni nem sikerülne, a kormánypártok vitatkoznának, a nép lázadna.

Miért jó ez? Folytassa inkább Viktor! Vigye végig, amit elkezdett. Ő üljön a kormánynál, amikor az ország becsapódik. Mert becsapódik, az hét szentség. Ő üldözte el az összes befektetőt, ő legyen az, akinek emiatt a következő ciklusban is gazdasági pangással és permanens megszorítással kell küzdenie. Miért a demokratikus pártok járatódjanak le mindig? Az ő politikája üldözi el a fiatalokat, ő miatta ürül ki az ország, úgy helyes, ha ő ül ott a szobában, amikor az utolsó távozó lekapcsolja a villanyt. Ő vitte recesszióba a gazdaságot, ő élte fel a magánnyugdíjakat, fizesse ki ő az emelt összegű állami nyugdíjakat, amire nincs fedezet, az egyéni számlákról, ami nincs. Üljenek ott a parlamentben (a Jobbikkal) egyedül, égjen rájuk a zsarnokságuk ugyanúgy, mint a gazdasági kudarcuk.

Ha most távozna, a választók közel fele még mindig hinne benne. Majd, ha a kollektív nemzeti tudat egyik magától értetődő bizonyossága lesz, hogy az orbánizmus tartós leszakadást, reménytelenséget, elszigetelődést, silányságot, félelmet, tahóságot és harminc kiválasztott mérhetetlen meggazdagodását jelenti, akkor lehet új Köztársaságot alapítani. Ezen a belátáson, azokon a romokon.

A bojkott közelebb vinne ehhez a naphoz. Közelebb, mint egy kis arányú ellenzéki győzelem.

Ez technikailag úgy nézne ki, hogy az ellenzék megjelöl egy időpontot, ameddig a kormánypártokkal közösen kidolgoznák a szabad választásokat biztosító törvényeket, mint a kerekasztal tárgyalásokon régen, ha pedig ez nem történik meg, akkor bejelentik a bojkottot, amihez közösen tartják magukat. Igen, ez egy ultimátum. Először mutatna valaki erőt a kormánnyal szemben. Először nyílna esély a győzelemre.

Csak egyszer veszítsenek, de akkor nagyon. Aztán már csak az igényt kell megszüntetni, hogy visszajöjjenek.