Olyan kisebbségként kezelt számszerű többséghez tartozom, amelyet mind a hivatalos politika, mind az egyre inkább elharapózó (és egyre harapósabb) közbeszéd hovatovább páriaként, eretnekként vagy éppen bűnbakként kezel.

Vannak jóakaratú emberek, akik szerint állapotom minden bizonnyal súlyos gyerekkori traumák és szocializációs zavarok eredménye. Hogy biztos vertek a szüleim. Vagy pont nem vertek eleget (pedig néhány céltudatos pofon, ugye, pár jól elhelyezett koki és saller hegyeket tud megmozgatni…). Mások szerint jó dolgomban nem tudom, mit csináljak, és az ilyeneket, mint én, el kellene hajtani a kőbányába dolgozni (érdekes amúgy a magyar politikai közfenyegetőzésben a kőbánya-metafora gyakori felbukkanása, illetve általában véve a munkával való fenyegetés a kőbánya-tulajdonosok és a munkaalapú társadalom lózungját lóbálók köreiben). Meglátszik, hogy cinikus ateista vagyok. Vagy éppen kimosták az agyamat a papok? Nihilista vagyok, de az is lehet, hogy fundamentalista. Olvastam már olyan véleményt, hogy nekem és a hozzám hasonlóknak négy éven keresztül megkülönböztető jelet kellene hordanunk a kabátunkon, hogy mindenki lássa, hová is tartozunk; bizonyos boltokban ne vásárolhassunk, ne járhassunk egyes szórakozóhelyekre, és nem ártana arányunkat visszaszorítani ott, ahol nálunk érdemesebb embereknek sem jut esetleg elég munkahely. Táborba még tudtommal senki sem akart zárni, de nemigen olvasok kurucinfót vagy mandineres kommenteket. Talán majd most.

Csókolom, én vagyok a sartre-i Pokol: a másik ember.

És akkor jöjjön a rémes coming out (érzékenyebbek itt fejezzék be az olvasást!): én, kérem, nem szavazok. Részemről tudatosan, a megfelelő politikai filozófiákkal felvértezve, a képviseleti demokráciát abszurdnak tartva notórius, felkészült és politikailag aktív nemszavazó vagyok, de határozott rokonszenvvel, vagy inkább megértéssel tekintek azon nemszavazó embertársaimra is, akik kiábrándultságból, a politikai cirkusz iránti érdektelenségből tartják távol magukat a „demokrácia ünnepétől”, amely abban merül ki, hogy négyévente egy napig az erre szakosodott vállalkozások igyekeznek elhitetni velünk, hogy számít a véleményünk – és ennek megfelelően visszavonhatatlan és biankó felhatalmazást kapjanak rá, hogy döntsenek helyettünk, rólunk, nélkülünk (és többnyire ellenünk). De ezt itt nem fogom bővebben fejtegetni. Akit érdekel, tessék utána olvasni. A témának bőséges az irodalma, hiszen korántsem annyira egzotikus dolog, mint ahogy azt sokan szeretnék elhitetni velünk.

A magyar politikát mindenestre addig farigcsálták az erre választások útján felhatalmazott kezek, hogy immár fogpiszkálónak sem jó, de mégis lelkesen úgy hadonásznak vele, minta legalább petrencés rúd lenne, vagy éppen Toldi Miklós peckes öklelő kopjája. Világos, közhelyes megállapítás, hogy Magyarországon lényegében felszámolták a formális, parlamentáris demokráciát (pedig azért nem árt rámutatni, hogy a demokrácia alkotmányos csúcsformájában sem a szabadságnak, hanem a szabadság korlátozásának és mederbe terelésének valamiféle konszenzusos társadalmi formája, és a kapitalizmus társadalmi terméke, annak minden ellentmondásával terhesen). Ennél azonban véleményem szerint sokkal nagyobb baj, hogy igazán sosem hagyták kialakulni a közvetlen demokráciát, a társadalmi demokráciának azokat a formáit és mechanizmusait, amelyek mellett a képviseleti rendszer valóban csak arra szolgált volna, amire való: bizonyos mértékű szervező munkára, a közösségek igényeinek és elvárásainak összehangolására. Az öntudatos társadalmi aktivitást az elmúlt 25 évben az összes párt és pártszerűség tudatosan, teljes erővel és teljes egyetértésben elnyomta, akadályozta, visszafejlesztette és komolytalannak tekintette. Az összes önszerveződő civil kezdeményezésre, a Millától a HaHáig, a megmondó blogoktól a kajaosztásig igyekeztek rátelepedni a pártok, az álcivilek, a „felelősen gondolkodó állampolgárok”, hogy megfojtsák, betörjék, és saját képükre formálják őket. Sajnos többnyire sikerrel. Társadalmi szerepvállalást így diszkreditálva pedig ismét a jól fizető állások négyévente esedékes újraosztását tették meg „a” demokráciának, már-már morális kötelességgé tupírozva az általuk a polcokra pakolt igencsak szűkös kínálatból való választást, a rendszer legitimálását. Nem is a pártokról és a pártok udvari civiljeiről van itt elsősorban szó. Nekik ez a remekül jövedelmező állásuk. Világos, hogy a hentesek nem fognak vegetáriánus propagandát kifejteni (bár az ügyes hentest éppen az különbözteti meg a bután vérgőzös kollégájától, hogy kedvesen mosolyog a vegetáriánusokra is, hátha akkor nála vásárolnak savanyúkáposztát).

Mindezt ma az teszi a megszokottnál is durvábbá, hogy az egyik párt, rokonaira, barátaira, üzletfeleire, nettó náci segédcsapataira, valamint azokra a kereplős békeharcosokra alapozva, akik nemigen jeleskednek az alapvető számtani műveletek elvégzésében, einstandot mondott az országra (és benne persze a politikára, mint vállalkozásra is). Végképp felrúgta a váltógazdálkodásról szóló politikai konszenzust. De hát ne csináljunk már úgy, mintha nem ez lett volna az elmúlt 25 év logikus kimenetele! És akkor most, mikor kialakult egy olyan helyzet, amely valóban katasztrófával fenyeget, mi is az úgynevezett ellenzék egyetlen, kizárólagos üzenete? Hát hogy mindent csináljunk úgy, mint eddig, szavazzunk rájuk, dőljünk hátra, és élvezzük a napsütést, amely onnantól kedve garantált (finoman megjegyezném: a Fidesz pontosan ugyanezt mondja). Majd ők megoldják a problémákat; jó, jó, tudják, hogy eddig nem sikerült, de most igazán minden rendben lesz, és erre az ígéretük a garancia, jó, tudják, hogy sokat hazudoztak ők is (persze kizárólag a mi érdekünkben, mert nem voltunk eléggé érettek még az igazságra, nicht vor dem Kind!), de most már nem fognak, így görbüljenek meg!

Mindent, amit rólunk, nélkülünk.

Túlzás? Nézzük csak, hogyan képzeli az öntudatos társadalmi aktivitást, a demokrácia ünnepét az a politikus, akit (kissé megalázó pozícióharcok után…) nemrég az „utolsó demokratikus rádió” roppant demokratikusan „az ellenzék első emberének” nevezett: „Oda kell menni a szavazófülkébe, be kell húzni azt az X-et a Kormányváltó erők listájára, és akkor egyszerűen április 7-től megszabadulunk a félelemtől és egy új, modern, európai, szabad és igazságos Magyar Köztársaságban fogunk élni!” (Mesterházy Attila hivatalos Facebook oldala)

Nos, kedves kormányváltók, pontosan ez a végtelenül arrogáns, a civil kurázsit és aktivitást elnéző mosollyal a bélyeggyűjtés és a gombfoci mellé soroló „bízzátok ránk, szakemberekre” mentalitás az, ami miatt Magyarország ma ott áll, ahol (írhatnék több konkrét aholt is, csak egyik sem tűrné a nyomdafestéket): hiába győzködnek a szavazásra bárgyú didaktikával sajátos videókban illusztris és kevésbé illusztris értelmiségiek (azért egy „mocskos Balkán” csak becsúszik...), teljesen világos, hogy miről van szó: a felvetett valódi problémákról, az életünk valódi kérdéseiről ez a szavazás nem dönthet. Még annyira sem, mint általában egy „normális” választás (pedig valójában annak sincs sok köze a valódi életünkhöz). Jelentős részben azért, mert a politikai szféra átfogóan elterjesztette azt a tévhitet, hogy nem értünk a saját dolgainkhoz, a saját életünkhöz – így hát politikusokra van szükségünk.  Ők helyettünk is értenek hozzá. Hiszen a csapot is a vízvezeték-szerelővel javíttatjuk meg, ha csöpög, a vakbelünket is a sebész veszi ki; logikus tehát, hogy a döntéseinket, a vágyainkat, a tennivalóinkat, a családi életünket, a szexuális preferenciáinkat, a hitünket, a kultúránkat, a nyelvünket, a történelmünket, a gyerekeink nevelését, az étkezési szokásainkat (stb.) az erre felkészült szakemberek, a politikusok határozzák meg.

Ugye?

Ahogy az egyik ilyen kis „na, most akkor elmondjuk neked, butus, hogy hogyan is működik a demokrácia” videóban megfogalmazzák: „képviseld a véleményedet, hogy aztán képviselhesse más a véleményedet”. Hátizé. Az erős mezőnyből felidéznék egyetlen nevet, afféle illusztrációként. Mindenki rakhat mellé eleget. Minden oldalról. Szóval miféle rendszer az, ahol akárki véleményének képviseleti szakértője, teszem azt, Wittner Mária?

Na?

Negyedszázad alatt le tetszettek itten lakni a közös lakást erősen; el tetszettek lopni, ami mozdítható, ki tetszettek szedni a csöveket a falból. Együtt, mindnyájan. Mi meg hagytuk, mert elhittük, hogy elég négyévente egyszer leváltani a hanyag, lopós házmestereket. Hogy elég négyévente szellőztetni meg porszívózni, és közben meg fizetni rendesen a takarítók és a karbantartók bérét, és akkor minden rendben lesz. Hiszen ők is ezt ígérték a reklámjaikban. És most, mikor valóban az ajtó előtt toporognak a végrehajtók, a közműveket kikötötték a tönkrement szolgáltatók, a vitrinbe Horthy-szobrot pakolt az idült vice, a spájzban atomhulladékot raknak le az oroszok, a pedellus lebetonozza a konyhakertet, mert ott akarnak focizni a gyerekei – akkor azzal tetszenek jönni, hogy folytassuk ugyanígy, és minden rendben lesz. Kicsit kinyitjuk az ablakot, bejön a tavaszi szellő, meg esetleg nem ártana egy tisztasági festés is, de semmi komoly.

Semmi komoly? Tényleg…?!

Ezért aztán megy ezerrel a zsarolás: aki nem szavaz, Orbánra szavaz (sőt aki Orbánra szavaz, paradox módon még az is jobb, mint aki nem szavaz). Hát nem, kedves honfitársaim! Rengetegen nem szavaznak. Sokan közülük azért nem, mert valóban nem érdekli őket. És? Sokan azért nem, mert hiteltelennek tekintik az egész politikai osztályt. Nem lehet ilyen véleményük? Sokan azért, mert tudják, senki sem képviseli őket, a véleményüket, az érdekeiket. Milyen alapon akarja bárki is megmondani nekik, hogy nincs igazuk?

A szavazás nem kötelesség (volt persze, amikor kötelező volt, de még abban a rendszerben is akadt annyi belátás, hogy valójában nem foglalkozott ezzel). Miben különbözik az a „demokrata”, aki azt mondja, hogy el kell mennem szavazni a saját érdekemben, hogy ez márpedig kötelességem, attól a vallási fundamentalistától, aki kötelező hittant és misét akar rám vagy a gyerekeimre kényszeríteni, hiszen ettől függ az üdvözülésünk? Milyen alapon, miféle beteges morális felsőbbrendűséget érezve kommunikálják, hogy aki nem szavaz, az szégyellje magát?! Honnan veszik a bátorságot, hogy a saját preferenciáikat, a saját véleményüket megfellebbezhetetlen jóként, morális origóként használva olyan piedesztált ácsolni rá, amelyről azután ilyen kijelentéseket tesznek? Lesz pogrom is a nemszavazók ellen? Kormánypárti és ellenzéki vigilante-brigádok közösen hajkurásszák majd az erdőben a léha kirándulókat április hatodikán? Ki jelenti majd ki először, hogy „a nemzet nem maradhat távol az urnáktól”? Hogy demokratának lenni annyi, mint félni a nemszavazóktól?

Mégis miben különbözik ez a nemszavazó-ellenes lincshangulat a többi előítéletes, önhitt gondolkodástól? A pszichológiai alapok ugyanazok. Frusztrációk, kompenzációk, komplexusok. Aki akar, elmegy szavazni. Négy fal között, hogy mások ne lássák (hiszen amúgy is ez a törvény). Aki nem akar, nem megy el. Ő tudja, hogy mi erre az oka. És az az ő oka. Ahogy a homofóbia-ellenes kampány egyik legfrappánsabb szlogenje mondja: „Ellenzed a melegházasságot? Oké! Akkor ne házasodj össze egy meleggel!”

És hogy amúgy meg mi lesz? Nem tudom. Talán tetszenénk végre forradalmat csinálni…