Belelendültek a hazai politológusok.

A múlt héten Török Gábor hosszabb kihagyás után újabb elemzéssel jelentkezett annak tudatában, hogy föl fogja hergelni azokat is, akik „istenkirálycsászárnak” tartják Orbán Viktort, és azokat is, akik szerint „ő a magyar nép legnagyobb ellensége”. Szerencsémre kimaradok Török Gábor világképéből, én ugyanis sem istenkirálynak nem látom Orbán Viktort, sem a magyar nép legnagyobb ellenségének. (A magyar nép legnagyobb ellensége saját maga.)

Még azzal is egyetértek, hogy „Orbán Viktor baromi jó politikus”, amennyiben a politikus szakmai minőségének mércéje nem az ország prosperálása, fizikai jóléte, lelki egészsége és nemzetközi jó híre. Vagyis amennyiben a jó kormányzást nem számítjuk a politikusi erények közé. Azzal meg végképp egyetértek, hogy Orbán „a mai baloldaliak soha nem fogják megverni”. (Amúgy választáson se fogják legyőzni.)

Török Gábor tehát Orbán hatalommegszerzésben, -megtartásban és -kiterjesztésben mutatott teljesítményét ítéli páratlanul fenomenálisnak, külön hangsúlyozva, hogy az elmúlt huszonnégy évben ő volt az egyetlen Magyarországon, akinek ez sikerült, és ez a huszonnégy biztosan több is lesz a baloldal fent említett impotenciája miatt.

Hasonlóan vélekedik Török Gábor egyetemi intézetigazgatója, Prof. Dr. Lánczi András: „Az ideológiák amennyit segítenek, legalább annyit rombolnak is. Elterelik a figyelmet arról, hogy a politikai cselekvés lényege a hatalom, a hatalom építése politikai célok érdekében. Százféle intézményi rendszert húzhatunk a hatalomra, attól a lényeg nem fog változni. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek jobb és rosszabb intézmények. De a politika biztosan nem alkalmazott etika vagy jogtechnikai kérdés.”

Az utóbbi mondattal megint csak teljesen egyetértek. De az egészből megint csak kimarad, hogy az újkori képviseleti demokráciákban a választók/adófizetők nem azért finanszírozzák egy választási ciklus erejéig ezt vagy azt a politikust, mert kíváncsiak arra, milyen új, érdekes kunsztokat tud a hatalmával véghezvinni, hanem azért, hogy az országnak jobb legyen, mert ha az országnak jobb, akkor szerintük nekik is jobb. Ha mégis a hatalmi mutatványok számítanak, akkor abban az országban baj van.

Lánczi szerint Orbán „valódi vezető”, olyan, akitől „elszoktunk”, és aki „megérti a néplelket”, s akire – vészjósló utolsó mondata szerint – előbb-utóbb „kereslet lesz Európában”, sőt nem is túl sokára, mert Orbán pályáján az a „logikus továbblépés”, hogy „nagy formátumú európai vezető legyen”.

Igazán kár, hogy erről a gondolatmenetről azonnal eszünkbe juthat Michael Oakeshott különbségtétele a „ruler” (uralkodó) és a „leader” (vezető, vezér) között: „A »vezetés« modern fogalma együtt jár az »antiegyénnel«, és nélküle érthetetlen. Az egyének társulásának uralkodóra van szüksége, de nincs helye benne a »vezérnek«. Az »antiegyénnek« meg kellett mondani, mit gondoljon; késztetéseit vágyakká kellett átalakítani; ezeket a vágyakat pedig programokká; tudatára kellett ébreszteni a hatalmának, és ez mind a vezéreinek a feladata volt. Olyannyira, hogy bizonyos szempontból a »tömegeket« a vezéreik találmányának kell tekintenünk” (Rationalism in Politics and Other Essays, Liberty Fund, Indianapolis, 1991, 373; Tokfalvi Elek ford.).

Mert hát ez a helyzet: nemcsak Orbán Viktor érzett rá a néplélekre, hanem a nép egyre nagyobb részének a lelke is Orbán Viktorra. Egészen addig a pontig, amíg az 1989 óta egyfolytában meglevő, és a néplélektől, vezérszükséglettől és hasonlóktól teljesen független kétharmados rendszer lehetővé nem tette, hogy teljhatalmat szerezzen magának, és többek között a választási rendszert is úgy alakította át, hogy ezt nagyon nehezen lehessen elvenni tőle.

Tény, hogy ha ez a politika, Orbán magasan kiemelkedik a magyar, sőt az európai mezőnyből, úgy játszik a tömegemberen, „mint virtuóz a hangszerén”, ahogy Oakeshott mondja a leaderről. Csak ez biztos nem a kormányzás. Arról Lánczi professzornak kevés mondanivalója van. Példának a rezsicsökkentést hozza fel mint zseniális húzást, de erről rögtön meg is mondja azt, amit józan ésszel is látni lehet: hogy ez eszköz, amellyel „olyan politikai előnyre tesz szert feltehetően, amire nincs válasza az ellenfeleinek”.

A valóságban a jó kormányzás eredménye, ugye, az volna, ha például a nettó reálkeresetek elérnék legalább a nálunk mélyebbről indult posztkommunista országok szintjét, mert már egy ideje nem azzal a pár százalékkal alacsonyabbak Magyarországon, mondjuk, Észtországhoz vagy Lengyelországhoz képest, amennyivel a rezsicsökkentés most átmenetileg besegít.

A néplélek ismerete azt jelenti, hogy ha ezt a tényt eltitkolom, és óriásplakátokon meg tévéreklámokban sulykolom, hogy eddig mi fizettük az Unióban a legmagasabb rezsit, minő igazságtalanság, és még az igazságnak azt a felét  is csak eldugott honlapokon teszem hozzá, hogy „az átlagfizetéshez képest”– szóval olyat hazudok a népnek, amit szívesen elhisz, mert szeret gyűlölni valakit, aki kiszúr vele, észre sem véve, hogy miattam (is) rossz neki.

Orbán kimagasló tehetsége pedig azt jelenti, hogy az ellenzék nem hogy leleplezné hosszú távon népnyomorító hazugságot, de még meg is szavazza.

*

Miért van az, hogy államilag elismert politikatudósok ájult hódolattal adóznak a hatalomzsonglőri mutatványoknak, és teljesen érzéketlenek arra, hogy Orbán Viktor ilyen kormányzási teljesítménnyel más országban már jó ideje nem lehetne hatalmon? Valószínűleg azért, mert nem látnak ki a politikatudományból, és még annak a szakirodalmát sem olvassák el rendesen.

Az a szemlélet, amely a politikát zárt univerzumnak látja, és benne a hatalmat az egyetlen csereeszköznek, kétségtelen előrelépés a marxista nézethez képest, amely viszont nyers gazdasági és osztályérdekeket fedez föl minden politikai moccanás mögött – de így csak hatalmi játszmákat és műveleteket lehet elemezni. És mivel az ilyen elemzők csak ezt látják, csak az ebben nyújtott teljesítményt képesek értékelni.

Lánczi – arra a kérdésre válaszul, hogy „milyen az orbáni berendezkedés” –  büszkén idézi föl, hogy „1990-91-ben míg mindenki Locke-ról, Rousseau-ról és másokról beszélt, én Thomas Hobbesról beszéltem.” Talán a Népszabadság tájékozottabb olvasóinak érzékenységét nem akarta sérteni, azért hivatkozik a XVII. századi angol filozófusra, s nem említi más korabeli fölfedezettjeit, például az igen magvasan gondolkodó, csak hát nácivá lett Carl Schmittet, aki szerint a vezető és a nép(lélek) misztikus együtt rezdülése, amiről a másként konzervatív Oakeshott oly gunyorosan szól, éppen hogy jó, és az az igazi demokrácia.

Hobbesnak az 1990-es és mai Lánczi szerint azért volt igaza, mert „az emberi romlottság és az emberi természet miatt erős államra van szükség”. Hobbes 1651-ben publikálta a Leviatánt, az angol polgárháború káoszában, két évvel a király kivégzése és az utolsó angliai éhínség után, amikor a kontinensen éppen csak véget ért Európa történetének aránylagosan legpusztítóbb háborúja. Az adott viszonyok között teljesen ésszerű recept volt az alattvalók biztonságáról gondoskodó abszolút monarchia.

De a világ nem állt meg itt, a következő százharminc évben a nyugati világ háborúit szakemberek vívták korlátozottan, lehetőleg kímélve a lakosságot, megjelent a sajtó és – polgárháborúk helyett – a kétpárti parlament, a mezőgazdaság tempósan fejlődött, a kereskedelem nemkülönben, megkezdődött az ipari forradalom, egyre több ember élete lett egyre kevésbé „magányos, szegény, mocskos, állatias és rövid”, a merkantilizmust lassanként felváltotta a szabadpiaci kapitalizmus, és ennek megfelelően Madisonék kidolgozták az új receptet: a zsarnoksággal és az addig ismert (közvetlen) demokráciával szemben a köztársaságot, vagy ahogy ma nevezzük, a képviseleti demokráciát.

És azóta is az a tapasztalat, hogy az érdekek és nézetek sokféleségét, kivételtől mentes legitimitását és ütközését elismerő rendszerekben az emberek jobban élnek, mint azokban, ahol születetten tehetséges filozófuskirályok vagy vezérek aszerint politizálnak, hogy tudják, mi kell „a” népnek, és a nép többsége momentán ezt el is hiszi nekik.

Hogy az 1990-es Lánczi András erről tájékozatlanságból, személyes ízlése miatt vagy különbözni vágyásból nem vett tudomást (erős államot hirdetett akkor, amikor épp mindenkinek elege lett az erős államból), azt innen nem dönthetjük el. Láthatónak csak az látható, hogy azok a politikusok, akik szintén erős államot akartak, némi késéssel aztán megtalálták Lánczit.

Ezen a ponton meg is szűnik az elemzés, mert ha valaki a demokráciát a vezérelvű vagy szélsőségesen központosított, erős állammal azonosítja, akkor nincs más tennivaló, mint idézni a rokon véleményeket, és semmibe venni a másféle nézeteket, valamint azokat a tényeket, amelyek azt mutatják, hogy az erős állam valójában rosszul működik, és nem szolgálja az alattvalónak felfogott nép érdekeit.

Az első módszerre példa az, hogy Lánczi kifejti a Népszabadság újságírójának: „A '90-es években már megírták, hogy a jelzős demokrácia-szerkezetekből majdnem négyszáz létezik. Ebből mi következik? Az, hogy minden egyes demokratikus berendezkedésnek van számos originális jegye.” Nos, ez egyrészt azt sugallja, hogy a jelzős demokrácia-szerkezetek komolytalanok, van belőlük tömérdek, ki mondhatná meg, melyik a fontos; másrészt ebből a sokaságból egyáltalán nem az következik, hogy „minden egyes demokráciának” van számos originális jegye, mivel a jelzőket az elméletírók nem egyenként találják ki a demokráciákra, hanem típusokat jelölnek velük, mely kategóriákba nem egy-egy, hanem számos berendezkedés sorolható.

Így például az „illiberális demokrácia” (Fareed Zakaria), a „hibrid tekintélyelvű demokrácia (David Cameron és Mitchell Orenstein) vagy az „igazgatott demokrácia” (Michael McFaul) nem éppen buta vagy térségünk ügyeiben járatlan emberek találmánya, és mindegyik eléggé alkalmas az Orbán-rendszer alapjegyeinek leírására, noha nem az Orbán-rendszer leírására születtek.

A második módszer pedig abban nyilvánul meg, hogy Lánczi kizárólag a hatalommegszerzés, illetve a hatalomkoncentráció sikerét látja politikai sikernek, és nem tűnik föl neki, hogy az Orbán-rendszer mennyire rosszul teljesíti mind azokat a feladatokat, amelyeket az elvhű libertáriusokon kívül szinte mindenki az állam dolgának tekint (oktatás, egészségügy, nyugdíj), mind pedig az állam hagyományos teendőit (rablásmentes működés, diplomácia, hadsereg fenntartása).

Kevésbé dacos modorban ugyanezt teszi Török Gábor is. Lánczi a komplett szakirodalmat veszi semmibe a szívének kedves elméleti szerzőkön kívül, s így semmi nem zavarja a magyar rendszer ideális voltának megállapításában. Török viszont egy könyvön belül is képes nem észrevenni fejezeteket, hogy normálisnak láthassa azt, ami Magyarországon történik, majd pár évvel később meglepetten nyugtázhassa, hogy „Orbán „felülírta azt, amit tudtunk pontosabban tudni véltünk a politika »normál« működéséről”.

Orbán Viktor 2009-ben, Kötcsén kereken megmondta – s a következő év februárjában nyilvánosságra is került –, hogyan képzeli el Magyarország következő tizenöt–húsz évét: „huzamosan létrejön egy nagy kormányzó párt, egy centrális erőtér, amely képes lesz arra, hogy a nemzeti ügyeket megfogalmazza”.

Török Gábor akkor még nem vette észre a felülírást, hanem meg volt győződve, hogy ez összefér a politika normál működésével, hiszen ő azt olvasta Giovanni Sartori 1976-os könyvében, hogy ilyen volt ám máshol is a világban, például Svédországban, Norvégiában és az említett Japánban, mégse mondja rájuk senki, hogy nem demokráciák. Elővigyázatosságból, nyilván, nem lapozott tovább ennél a fejezetnél, különben akkor emlékezett volna, hogy Sartori a hegemón, illetve egypártrendszereket is elemzi, például a mexikóit, ahol az Intézményes Forradalmi Párton kívül voltak ugyan más pártok bő hetven éven (1976-ig: 47 éven) át, csak minek.

És nyilván szintén elővigyázatosságból nem nézett bele a harminc évnél frissebb újságokba, melyekből kiderülhetett volna számára is, hogyan épít ki nem is olyan messze tőlünk bizonyos Putyin centrális erőteret „a nemzeti ügyek megfogalmazására”, az Egységes Oroszország párttal a középpontban, ami mellett lehetnek más pártok, csak minek. Valamint – lásd e cikk bevezetését – a politikusi tevékenység értékeléséből, amennyire csak teheti, kihagyja a kormányzati teljesítmény hagyományos mércéit.

Így természetesen az sem tűnik föl neki, hogy ilyen, huszonnégy éven át tartó szupersztárság demokráciákban nem szokott összejönni. Nem maradt negyedszázadnál tovább az országos politikai színtéren, és főleg nem aratott ekkora választási győzelmeket sem Konrad Adenauer, sem Charles de Gaulle, sem Helmut Schmidt, sem Felipe González, hogy mindkét oldalról mondjak olyan személyiségeket, akiknek a politikai tehetsége, a kormányzási képességükről nem beszélve, talán összemérhető Orbán Viktoréval. A legjobb és legsikeresebb politikusok is elhasználódnak, elfáradnak, elege lesz belőlük a népnek, elkövetnek valami bűnt vagy kínos hibát, amiért vállalniuk kell a felelősséget. Demokráciában.

A XX. század egyik sikerországában, Japánban a Liberális Demokrata Párt pont olyan egyeduralkodó volt, mint amilyennek per pillanat a Fidesz látszik, de a konjunktúra harminc fényes éve alatt tíz miniszterelnököt fogyasztott el. Magyarországon pedig ennek a kormányzási eredményességnek az árnyékát sem lehetett látni, ezen az alapon az utóbbi huszonnégy évben nyolcvan miniszterelnökön kellett volna túljutnunk.

Török Gábor azonban azt állítja – sőt, ismétli –, hogy Orbán ezt a sikert demokratikus körülmények között érte el. Ha így van, és tudomásul vesszük, hogy Orbán mégsem egy paranormális, Adenauert, De Gaulle-t stb. megszégyenítő talentum és világértelmező bölcs, akkor viszont a magyar demokráciával hibádzott valami az „elmúlt huszonnégy évben”. Demokráciának demokrácia volt, de korántsem teljes értékű, nem büntette sem a rossz teljesítményt, sem a bűnöket, sem a hibákat. Például azt, hogy a huszonnegyedik évben a választások talán szabadok voltak (ez is vitatható), de semmiképp se tisztességesek. Hogy egy fideszista aranymondást idézzek, „következmények nélküli ország”, csak hát ez a Fidesz-oldalon is így van.

Visszatérve Lánczi András európai jóslatára: Európa egyelőre még le van maradva az erős kezű vezető iránti hódolat aranyszabályától. Európának ma még nem Orbán Viktor kell, hanem Donald Tusk. A szürke, csöndes bölcsész, akinek a pártja még sikereinek a csúcsán sem kapta meg a szavazatok 40 százalékát, és így tényleges koalícióban kormányoz; aki nem aranyszájú szónok, nem talált ki rezsicsökkentést, sem a hatalmát tizenöt–húsz évre garantáló választási és egyéb törvényeket, így még az se biztos, hogy ha nem szemelik ki az Európai Tanács elnökének, megnyeri a következő választást. Pont a továbblépés előtt rendült meg otthon a pozíciója egy olyan ügy miatt, amiért itthon soha nem indulna miniszterelnök ellen nyomozás.

Nem magaslik ki toronymagasan a mezőnyből. Sokan szívből utálják, és nincsenek olyan vallásos rajongói, mint Orbánnak. Viszont a hét (nem huszonnégy) évben, amíg a lengyel politika megválasztott főszereplője volt, az emberek egyre jobban éltek, az ország (nem az állam) egyre erősödött, és nem hogy körberöhögték volna a világban, de tisztelni kezdték. Nem ismerem a lengyel politikai szakirodalmat, nem tudom, valaki beszélt-e arról, hogy Tusk felülírta eddigi tudásunkat, és csodálatos antennái vannak a néplélekhez. De úgy sejtem, ha írtak is, nem jártak ilyen jól vele.