"Megszállott gazember" olvasom a miniszterelnökről egy írásomra született reflexióban.

Csak ki ne hunyjon a gyűlölet lángja! – mintha mind többen ezt akarnák, és szítanák is megszállottan.

A jelenlegi kormány a lépésről lépésre taktikát rég felcserélte harcról harcra stratégiára, és már a szóhasználata is olyan, mintha az ország egy kiképzőtábor és számtalan frontvonallal árkolt hadizóna volna. (Ahol persze nem csupán külhoni "elemekkel"áll hadban a kormány, hanem random indít háborút különböző társadalmi osztályok, piaci szereplők ellen. Valóban mindenki ellenség, aki nem ők. Mindezt persze a "legyen béke és egyetértés" NER-keretben.) Ám az embert a tágabb gondolati közösségének hasonszőrű és mind elterjedtebb, mind kórosabb megnyilvánulásai jobban zavarják.

A kormányzati agressziótól joggal a legrosszabbakat tartó baloldali és liberális értelmiségiek egyre gyakrabban elképesztő vehemenciával, agresszióval, gyűlölettel telve beszélnek a politikai ellenfélről. Nem megérteni, nem leváltani, hanem felkoncolni akarják – szavak szintjén persze.

(No és mindazokat a keveseket, legyen szó elemzőről vagy újságíróról – Török Gábortól, Petri Lukács Ádámon át Gazda Albertig vagy Ceglédi Zoltán kollégámig a sor ha röviden is, de folytatható –, akik ez ellen szót emelnek, higgadtabb, szemlélődőbb állásponton vannak az egyszerűség kedvéért leárulózzák és/vagy leidiótázzák.)

Engem mindez mindjobban elkeserít.

Természetesen két szempont is empátiára sarkallhat minket, ha a komoly szellemi teljesítményt maguk mögött tudó, most azonban sokszor csak az izzó gyűlöletet magukból kiventilálni kívánó hölgyek és urak megszólalásait figyeljük: egyrészt gyökeresen más a felelőssége politikai hatalom nélkül, és ellenzéki attitűddel ezen a hangon megszólalóknak, mint a kormányzati pozícióból hasonlóan beszélőknek. Másrészt: a "könyörgöm akasszuk fel" típusú megszólalásaik mögött van egy alapvető trauma, amelyet magam is átérzek: nem ilyen országot szeretünk volna.

Nagyon messze kerültünk attól a szabad, nyugatias, piacbarát élhető és jókedélyű Magyarországtól, amilyennek reméltük hazánkat sok éven át a rendszerváltás mámorító évei után is, és remélnénk ma is, csakhogy most messzebb vagyunk az ideánktól, mint akár egy évtizede.

Ebben – sokszor leírtam – felelősségünk bőven van nekünk is a "zelmúltnyolcév" politikusainak, s ez akkor is fontos és nem megkerülhető, ha a jelenlegi éra alatt a leszakadás/távolodás a hajdani álmok Magyarországától sokkal felfokozottabb tempóba kapcsolt.

Azonban még ha megértéssel is igyekszünk fordulni a jelenséghez, és az egyes esetekben megtaláljuk azokat a mozgatórugókat, amelyek az illetőt – eufemisztikusan szólva – sarkos megjegyzésekre késztetik, a jelenség egészében vizsgálva több mint riasztó. Nem kevesebbről van szó, minthogy elfogadott normává vált magukat egyébiránt liberálisnak gondoló, szeriőz értelmiségiek körében, hogy az épeszű disputa medréből kilépve, csakcsupán emocióiknak engedve valószerűtlen hisztériával, olykor fenyegető agresszióval (s a vágyfantázia szintjén) elborzasztó képzetekkel beszéljenek a jobboldali politikusokról és ami még nyomasztóbb: jobboldali polgártársainkról.

Mindebből okszerűen következik persze az is, hogy egymásra is kígyót-békát mondanak baloldali és liberális eszmetársak, amely akár egy konstruktív dialógus természetes (bár kissé heves) része is lehetne, ám az esetek többségében szó nincs erről. Sokkal inkább arról, hogy aki eltér az adott mikrocsoport narratívájától az áruló, cinkos, ostoba, gazember. A távoli politikai események kapcsán a PC beszédet (egyébként helyesen) megkövetelők nem kis hányada, ha valaki nem pont úgy gondolja – tágan értelmezett "saját oldalán" –, mint ő: annak: "gáncs és megvetés" jár. Mindez csak fokozza meglévő neurózisát ennek a közegnek.

Én – valahai tanáremberként – hiszek abban, hogy mindannyian mintát adunk a viselkedésünkkel.^* Ugyan miként remélhetnénk Magyarország sorsában azt a fordulatot, amikor majd újra megélhetővé válik a nyugatias, szabad levegőjű, piacbarát ország felépítése, ha baloldali és liberális elitünk a gyűlöletet, az árnyalatok nélküli vagdalkozást adja mintának? Ugyan miként remélhetnénk azt a nyugalmat, jó kedélyt, udvariasságot, ami brüsszeli, bécsi, londoni hétköznapok sajátja, ha a Fidesz valamely politikusáról van szó megannyi Budai Gyulába ojtott Bayer Zsoltként mond az ártatlanság vélelmét félretéve ítéletet jeles liberálisok sokassága?

Hogy a Fidesz prominensei sokszor arcpirítóan lázítóak? Igen. Hogy a Fidesz sokszor minden értelem nélkül szít indulatokat, hol a hazánkat tranzitországnak tekintő migránsok, hol áruházláncok, hol filozófusok iránt? Igen. De a Fidesz ezzel az elbutító mintával máris csatát nyert, ha a baloldali és liberális értelmiség java az, akik hasonló vehemenciával és distinkciók nélküli indulatokkal kezdenek el beszélni.

A minap elhunyt Hankiss Elemért minden oldalról sokan, szívből gyászoltuk. Elemérben egyebek mellett az volt a csodálatos – akárcsak fantasztikus életművű és életszeretettel bíró barátomban, Jancsó Miklósban –, hogy derűjüket, tisztánlátásukat, nyitottságukat és empátiájukat a mainál sokkal cudarabb korok sem törték meg egy pillanatra sem.

Ha szeretnénk egy mérsékeltebb, normálisabb, dialógusképes, nyugodt országot, esetleg próbáljunk mintát adni hozzá.

^* Mintegy előre lelőve a magas labdát: igen, a "nem azt mondták..." magánmegjegyzésnek szánt, majd a Hírtv jóvoltából köznyilvánosságot kapott megjegyzésem stílusában okkal helyteleníthető, azonban tartalmilag lényeges különbség, hogy az egy önkritikus megjegyzés volt: a saját kormányom vezetőjét illettem vele.