“Azt üzenjük innen egyfajta új nyugati nemzedékként a fiatalabbaknak, hogy igen, továbbra is tartsanak ki a nyugatos Magyarország mellett, ne engedjék, hogy erről az útról Magyarországot letérítsék. Szeressék, hogy Magyarország egy nyugatos ország, ami azt jelenti, hogy hiszünk az emberi akarat szabadságában, és hiszünk az egymásért vállalt kölcsönös felelősségben, ami elválaszthatatlan része a nyugati kultúrának. Lehet, hogy az olaj keletről jön, de a szabadság mindig nyugatról érkezik.”

(Részlet Orbán Viktor 2007-ben, a Fidesz 19. születésnapján elmondott beszédéből)

Stiller Ákos

Hosszú ideje egyetlen hazai diplomáciai esemény sem kavart akkora hullámokat nálunk és a világban, és egyetlen eseményt sem követett olyan heves vita, mint Putyin elnök február 17-i budapesti munkalátogatását. Ennek a vitának ráadásul az a különlegessége, hogy nem a hagyományos kormány-ellenzék tengelyen váltak szét a vitafelek álláspontjai, hanem ennél jóval bonyolultabb alakzatban. A látogatás értelmét, hasznát nem csak ellenzékiek vonták kétségbe, hanem sokan a kormánypártok támogatói közül is, míg az ellenzékben is akadtak olyanok, akik üdvözölték Putyin elnök budapesti vizitjét. Talán ez a körülmény lehetővé teszi, hogy érdemi vita bontakozzon ki a magyar külpolitikáról, az ún. “keleti nyitásról”, hazánk mozgásteréről, és ne eleve süketek párbeszéde induljon el ezekről a kérdésekről.

Elkerülhető lett volna Putyin februári látogatása?

Szerintem igen, és a helyzetnek ez lett volna az egyetlen jó megoldása, bár ez sem lett volna könnyű. Putyinnak ugyanis volt érvényes meghívása Magyarországra, Orbán Viktor 2013. január 31-i moszkvai munkalátogatásán hívta meg őt. A meg nem erősített hírek szerint az orosz diplomácia szorgalmazta a februári budapesti találkozót, ez tehát eredetileg nem a magyar fél javaslata volt. Ettől azonban még el lehetett volna udvariasan hárítani, vagy későbbre halasztani, vagy egy alacsonyabb szintű találkozóval (Medvegyev miniszterelnökkel vagy esetleg a külügyminiszterek szintjén) helyettesíteni. Ebben a nagyon kiélezett helyzetben egyértelmű, hogy egy ilyen magas politikai kockázatot tartalmazó találkozót nem célszerű lebonyolítani. Különösen akkor nem, ha láthatóan nincs érdemi hozadéka, nyeresége a találkozónak. Nincs szükség külpolitikai zsenialitásra ennek belátására, egyszerű költség-haszon elemzéssel, vagy kockázatelemzéssel is el lehet jutni idáig.

Ez a látogatás most nekünk egyszerűen nem éri meg!

A látogatás időzítésének elfogadásával a magyar diplomácia súlyos hibát, sportnyelven szólva: ki nem kényszerített hibát követett el.

Van, aki úgy véli, hogy a magyar kormány olyan mértékben került függőségi viszonyba az orosz vezetéstől, hogy már nem volt abban a helyzetben, hogy elutasíthassa az orosz elnök látogatási szándékát. Én nem hiszem, hogy ez igaz lenne. Amennyiben mégis így van, akkor sokkal nagyobb a baj, és onnantól kezdve az én eszmefuttatásomnak sincs semmi értelme.

Kétségtelen tény, hogy a kormány csapdahelyzetben volt, méghozzá ezt a csapdát önmagának állította, amikor meghirdette a  “keleti nyitás” politikáját. Abban ugyanis igaza van a kormánynak, hogy Oroszország nélkül és főleg Oroszország ellenében ez a stratégia nem valósítható meg. (Az egy másik kérdés, és én itt ezt nem tárgyalom, hogy önmagában értelmes stratégiáról van-e szó.) Amikor tavaly nyáron, a kormányváltást követően meghirdették a “keleti nyitás” stratégiáját mint az állameszme vezérelvét, a magyar külpolitika és külgazdaság uralkodó doktrínáját, már eleve beprogramozták a rendszerbe ezeket a súlyos kockázatokat. Feltehetően a kormányzati stratégák téves helyzetértékelésből indultak ki: alábecsülték a kelet-ukrajnai válság dinamikáját, geopolitikai következményeit, és rosszul mérték fel a mi mozgásterünket is. Olyan pályára állították Magyarországot, amiből levezethető Putyin budapesti látogatása, de még ebből sem következik törvényszerűen. Mindig van mód az újratervezésre, ám minél később kerül rá sor, annál többe kerül.

Igazságtalanok lennénk a kormánnyal szemben, ha azt állítanánk, hogy teljesen vak volt a kockázatokkal szemben. Későn és bizonytalanul, de felismerte a korrekció szükségességét, viszont ereje már nem volt ahhoz, hogy ezt következetesen és a szükséges mértékben végrehajtsa.

Az ősz folyamán érzékelhettük, hogy a kormány a német külpolitikához igazítva szeretné korrigálni korábbi kockázatos lépéseit, és ez alapvetően helyes döntés volt, csak következetesen kellett volna végrehajtani. Bár az elmúlt hónapokban egyre többször vált nyilvánvalóvá az igazodási szándék, és erre a magyar vezetők rendre fel is hívták a világ figyelmét, a gyakorlatot mégsem sikerült hitelesen megvalósítani. Ennek egyértelmű bizonyítéka a budapesti Putyin-látogatás. Érdemes lett volna megvárni, hogy Berlinben mikor részesítik ilyen kitüntető fogadtatásban Putyin elnököt és tárgyalnak vele ilyen szívélyes hangnemben, és rögtön utána mi is vendégül láthattuk volna őt. (Merkel kancellár minszki és moszkvai tárgyalásait ne hasonlítsuk a budapesti találkozóhoz, mert azokon a feszült tárgyalásokon nem a kétoldalú baráti viszony, hanem a kelet-ukrajnai tűzszünet volt a kizárólagos téma.) Megtévesztő az a Budapesten gyakran hangoztatott állítás is, hogy Magyarország ugyanazt gondolja az Eurázsiai Unióval kötendő szabadkereskedelmi megállapodásról, mint Merkel kancellár. Ez nem igaz, mert a két álláspont között nagy a különbség. Merkel Davosban és az Andrássy-egyetemen is világossá tette, hogy ennek csakis akkor van értelme, ha Oroszország tiszteletben tartja Ukrajna területi integritását, és befejezi az ukrajnai agressziót. Sajnos ez a szigorú feltétel a magyar vezetők részéről soha nem hangzik el, sőt azt a látszatot keltik, hogy ők előfeltételek nélkül, már akár holnap szívesen tárgyalóasztalhoz ülnének.

Tehát a német állásponthoz történő igazodási szándék dicséretes és helyeselhető, de jelen formájában nem alkalmas arra, hogy a magyar külpolitika hitelességét helyreállítsa.

Ha már mindenképpen sor került erre a vizitre, vajon csinálhattuk-e volna jobban?

Sokan keresik erre a kérdésre a választ. Nekem az a meggyőződésem, hogy a kármentés lehetséges ugyan, de csak kismértékben javított volna a helyzeten. Azt remélem és feltételezem, hogy amikor a látogatás időpontját rögzítették, a magyar fél tisztában volt az összes kockázattal. Pontosan tudták, hogy nincs Putyin “a la carte”, az étlapról nem rendelhetünk olyan Putyint, akit mi szeretnénk, és aki nem létezik, csakis olyant, akit jól ismerünk mi is és nemzetközi partnereink is. A Fiumei úti sírkerti koszorúzást valószínűleg el lehetett volna hárítani és akkor a nemzeti önérzet talán nem háborogna ennyire, de őszintén szólva a látogatás nemzetközi megítélése szempontjából ennek nagyon csekély jelentősége van. A nemzetközi sajtótájékoztatón lehetett volna beszélni a magyar álláspontról az ukrajnai tűzszünet megsértéséről és kifejezni elkötelezettségünket Ukrajna területi integritása iránt. Merkel kancellár folyamatosan kemény szavakkal bírálja az orosz felet a tűzszünet megsértése miatt. Az energiapolitikai együttműködés kapcsán szót lehetett volna ejteni a közös európai energiapolitikáról és az európai Energia Unió szükségeségéről, amely például Lengyelország szívügye és Magyarországnak is érdeke. Ha mindez megtörténik, akkor valószínűleg kedvezőbb lett volna a találkozó nemzetközi megítélése, de gyökeresen nem változtatta volna meg a rólunk kialakult, meglehetősen kedvezőtlen képet.

Utókezelés – Mit lehet tenni most?

Sakknagymesterek szerint még a legrosszabb állás esetén is van egy legjobb lépés. Eddig sok rosszat léptünk, de ez nem zárja ki, hogy javítsunk az állásunkon. Sajnos az utókezelés első lépései nem túl biztatóak. Orbán Viktor varsói látogatása megmagyarázhatatlan hiba volt: mi szükség volt a lengyel vezetés provokálására és arra, hogy kikényszerítsük közismerten elutasító  álláspontjuk demonstratív kimondását, hiszen Lengyelország történelmi küzdőtársunk. A Putyin-látogatás önmagában is sebet ejt ezen a szövetségen, miért kellett még sót szórnunk bele? Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy a jelen helyzetben feltehetően sem a magyar miniszterelnöknek, sem hazánknak nem hiányzott egy újabb megaláztatás.

Fejveszett kapkodás, átlátszó taktikázás helyett végre rendezni kéne a sorokat! Fel kell tennünk magunknak néhány nagyon egyszerű kérdést, és erre egyértelmű válaszokat kell adnunk: kik vagyunk, kik a szövetségeseink, mik a céljaink, milyen világban szeretnénk élni, ki segít és ki akadályoz minket? Ezekre a kérdésekre persze sokféle válasz adható, de én azokkal a válaszokkal értek egyet, amelyek az elmúlt hónapok külpolitikai tévelygései után oda vezetnek vissza minket, ahová tartozunk: igazi barátaink, szövetségeseink közé. Azok közé, akikről olyan ékesszólóan és szívmelengetően beszélt Orbán Viktor a Fidesz tizenkilencedik születésnapján.

(A szerző volt országgyűlési és európai parlamenti képviselő, 2010 és 2015. között Magyarország ljubljanai nagykövete)