szerző:
Molnár Péter
Tetszett a cikk?

A hatalom nem csak a nekünk nem tetsző nézeteket képviselőket hülyíti meg. Mindannyian lehetséges szörnyetegek vagyunk.

 

Civilként, fontos közügyekben szót emelni jófejség. E jófejségnek a politikus szükségszerűnek mondott rosszfejségével szembeni meghatározása viszont aláássa a választott népképviselők, azaz a politikusok által is működő demokráciát.

Az úgynevezett politikusok válogatás nélküli elutasítása divat. Nagy tapsot lehet érte kapni. Tüntetéseken. Slam poetry esteken. Bárhol.

A politikusok jelentős részével szembeni elutasítás érthető. A politikus mesterséget saját, civil jófejségükkel szemben gazemberséggel azonosítók viszont úgy utasítják el a választott képviseletre is épülő demokráciát, hogy észre sem veszik, mit tesznek.

Jó politikusok nélkül nincs jó demokrácia, hisz az utóbbi politikusok választására is épül. Vagy ismer valaki olyan, szabadon választott népképviselők nélküli demokrácia-elképzelést, amely működőképesnek tűnik? Ha nem, akkor vegyük észre:

Aki szükségszerűen rossznak tartja a politikusok, azaz a szabadon választott népképviselők mesterségét, az a politikusokkal együtt a képviseletre is épülő demokráciát is elutasítja.

Miért lehet mégis uralkodó divat jó fej civilként azt mondani, hogy a politikusok válogatás nélkül szemét alakok? Azért, mert ebbe a (bármily meglepő, láthatatlannak tűnő) csapdába két okból is könnyű beleesni. Az egyik ok a sok rossz tapasztalat. Számos politikus nem a közérdekért tevékenykedik.

A másik ok mélyebb. A mindenki számára ismerős tapasztalatok csak kiemelik azt a régi bölcsességet, hogy az embert megrontja a hatalom. Ez a politikán kívűl is lépten-nyomon tapasztalható. A politikai hatalom pedig különösen mérgezőnek tűnik.

Itt ki kell emelni: A hatalom nem csak a nekünk nem tetsző nézeteket képviselőket hülyíti meg.

Mindannyian lehetséges szörnyetegek vagyunk. Ennek a legrokonszenvesebb önkéntes aktivista körben beszélgetve is tudatában kell lennünk. Hiába ül körülöttünk csupa olyan ember, akinek helyén van az esze és a szíve. Hiába hihetjük megalapozottan, hogy nekünk magunknak is helyén van az eszünk és a szívünk. Ha hatalom kerül a kezünkbe, mi válhatunk a következő zsarnokká. Sőt. Szinte reményünk sem lehet arra, hogy ne váljunk azzá. Ilyen az ember. Én is sok szörnyeteggé átváltozást láttam. Akkor is, amikor politikus voltam. Többször is. Láttam. Közelről.

Ha így van, és a történelem is arra tanít minket, hogy így van, akkor miként lehetséges mégis a választott népképviseletre is épülő demokrácia? Miként védhetjük meg magunkat és egymást attól, hogy azok, akiket közülünk a politikai közösségünk képviseletére megválasztunk, ne váljanak szörnyeteg, hatalomittas zsarnokokká?

Egy közösséget az tehet erre képessé, ha olyan környezetet tud teremteni, amiben a megválasztott képviselőknek (akiknek persze csak korlátozott hatalmuk lehet), folyamatosan meg kell kérdőjelezniük a saját gondolataikat és cselekedeteiket, miközben mégis képesek döntéseket hozni és cselekedni. Olyan Hamletekre van szükség, akiket nem béklyóz, hanem saját lehetséges szörnyetegségükkel szemben felvértez a saját magukkal való vívódásuk.

Ezt, a hatalomittas szörnyeteggé válástól óvó környezetet nevezem gondolatbátorságos demokráciának. Önreflektívnek is nevezhetnénk, de sokkal beszédesebb és közérthetőbb a magyar nyelvű szólásszabadság irodalom rejtett kincse, Kállay Béni szép szava, a gondolatbátorság. Béni, amikor 1867-ben lefordította John Stuart Mill A szabadságról című esszéjét, külön kis kötetnyi előszavában azt nevezte gondolatbátorságnak, amikor nem csak a mások gondolatainak, hanem a saját gondolatainknak az igazságában is kétkedni bátorkodunk. E gondolatbátorság értékét kell megbellebbítenünk, egyénileg, és közösségként is.

Így érhetjük el azt, ami majdnem lehetetlen. Azt, hogy jó fej politikusaink legyenek. Azt, hogy olyan képviselőket választhassunk, akik nem csak elfogadják, hanem feltétlenül szükségesnek is tartják hatalmuk korlátait. Olyanokat, akik gondolatbátorsággal, azaz saját gondolataik igazságában is kétkedni bátorkodva, valóban nyitottan mérlegelnek minden észrevételt.

Rózsa Milán ilyen politikus lehetett volna. A rá jellemző bátorsággal tudatosan szembeszállt a politikus-ellenesség végiggondolatlan divatjával. A saját jófejségét nem a politikusok rosszfejségével szemben határozta meg. A szexuális kisebbségek és mindenki más jogaiért kiálló aktivistaként az általa jónak tartott párt, a Párbeszéd Magyarországért politikájának megvalósításában is részt vett. Olyan melegszívű mosollyal, amiben ritkán láthatóan sűrűsödött össze a szeretet.

Nem ismerek, és nem ismertem embert, akinek jobban sajátja (volt) a gondolatbátorság, mint Milánnak. Végtelenül szomorú, hogy tavaly őszi tragikus halála miatt nem lesz már esély látnunk, hogy mit tehetett volna népképviselőként. Bárcsak ő is képviselhetett volna mindannyiunkat a magyar országgyűlésben. Meleg emberi jogi aktivista politikusként oda is bevihetné a táblát, amit a Város Mindenkié csoport egyik tüntetésén akasztott a nyakába, ezzel a felirattal: “Meleg otthont mindenkinek.”

A magyar országgyűlésben is viselhetné a piros fehér zöldet a szexuális kisebbségek szivárványszínű zászlajával ötvöző kokárdát, amit a 2011-es melegfelvonulásra készített, és amihez életörömmel mosolyogva ezt írta a Facebookon:

“Egy előítélet-mentes országot szeretnénk, és hogy igazzá váljon: mindenki egyenlő. (...) örüljünk annak, hogy mindenki különböző! Ne várjunk arra, hogy bármi is magától meg fog változni! Tegyünk azért, hogy megváltozzon! Tegyünk csodát, képesek vagyunk rá!”

Milán emlékének is tartozunk azzal, hogy Magyarországon gondolatbátorsággal felvértezett demokráciát hozzunk létre. Olyat, amiben meg tudjuk védeni magunkat magunktól. Olyat, amiben van közbeszélgetés, mert a saját gondolataink igazságában is kétkedve, figyelembe tudjuk venni a miénktől eltérő véleményeket is. Olyat, amiben egyre inkább visszaszorulnak az előítéletek. Olyat, amiben mindenki egyenlő és szabad. Olyat, amiben a roma-magyar iskolások nem lehetnek elkülönítve. Olyat, amiben fontos közügyekben szót emelni a választóit képviselő politikusként, vagy a pártja programjának megvalósításában részt vevő aktivistaként is jófejség. Gondolatbátorsággal.

A szerző szólásszabadság-kutató, slammer, aktivista, 1988-ban a Fidesz egyik alapítója, 1990 és 1998 között a Fidesz, illetve az SZDSZ országgyűlési képviselője volt.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!